Előbb felépítette, most lerombolja a világ legjobb futballbrandjét

Fotó: Getty Images / Michael Regan

-

Ed Woodwardnál többet kevesen tettek azért, hogy a Manchester United a világ legnagyobb klubja legyen. Mégis kevés ember van a csapat történetében, akit a drukkerek jobban gyűlölnének, mint őt.


Az ember azt hinné, hogy egy olyan óriási futballklub, mint a legértékesebb futballbrandnek is nevezett Manchester United minden poszton a létező legjobb, leginkább odaillő embert alkalmazza. Hiszen egy ilyen klub úgy működik, mint egy multinacionális nagyvállalat - lévén, hogy az is. Tulajdonos, elnök, igazgatótanács, körültekintő kiválasztás, megfelelő ember a megfelelő feladatra.

Ez majdnem mindig így is van, azonban a dolog néha gellert kap, és egyetlen hibás személyi döntés is képes lejtőre tenni még egy akkora klubot is, mint a MU.

Ez a kétes dicsőség most Ed Woodward általános igazgatóhelyettesé, aki 2013 óta a klub átigazolási politikájáért is felel.


Ha játékosért indult, nem nagyon találta el a helyes irányt Ed Woodward


A világ legnagyobb könyvelő irodáinál, könyvvizsgáló cégeinél és bankjainál szerzett tapasztalatokkal felvértezett pénzügyi szakembernél kevés gyűlöltebb ember van a klub történetében a szurkolók között, miközben - Sir Alex Fergusont, a csapatot 27 éven át irányító menedzsert leszámítva - kevesen tettek annyit a klubért, mint a kopaszodó könyvelő.

A most 44 eves Woodward akkor került kapcsolatba a klubbal és a futballal, amikor 2005-ben aktívan segítette Malcolm Glazer amerikai üzletembert, hogy a Manchester United többségi tulajdonosa legyen. Glazerék hálája nem maradt el: Woodward a klubhoz került, mint a “pénzügyi tervezés” első számú felelőse. Jól végezhette a dolgát, ugyanis 2007-ben kinevezték a marketing és kereskedelmi jogok irányítójának, ahol bebizonyította párját ritkító tehetségét a szakmában.


„És azt hallottátok, hogy mennyit fizetett a Chevrolet?”


A United 2005-ben még csak 47,8 millió font kereskedelmi eredményt tudott felmutatni, addig 2014-re ez a szám 189 millió fontra nőtt, és azóta is megállás nélkül növekszik. Woodward volt az, aki 2009-ben megvált az addig évente 9 millió fontot fizető mezszponzortól, a Vodafone-tól, hogy átadja az értékes reklámhelyet a 14 milliót kínáló AIG biztosítótársaságnak.

Akiket aztán 2011-ben szintén lapátra tett a négy évre 80 millió fontot kínáló AON kedvéért.

Amit azóta már a Chevrolet-ra cseréltek, miután az amerikai autógyártó óriás hajlandó volt hét éven át évente 53 millió fontot fizetni a megjelenésért.

Mindezt egy olyan évben, amikor a csapat nemhogy trófeát nem nyert, de szégyenszemre még az Európa-ligáról is lemaradt. Ekkorra azonban már olyan globális brand lett az MU, hogy nem számított egy-két gyengébb szezon, sorban álltak az ajtó előtt a kuncsaftok. Például az Adidas, melynek tíz évre kínált 750 millió fontos ajánlatára lehetetlen volt nemet mondani, így aztán 13 szezon (és 303 millió font) után elköszöntek a Nike-tól, és az idei szezonban pipa helyett már három csík virít a mezeken.

A klub gazdasági eredményei rekordsebességgel növekedtek, folyamatosan nőttek a bevételek, ömlöttek be a szponzorpénzek, újabb és újabb (néha egészen nevetséges) kereskedelmi partnerei lettek a Unitednek, amelyik – idejében felismerve a távol-keleti piacban rejlő hihetetlen lehetőségeket – dinamikusan terjeszkedni kezdett Kínában, Japánban, Dél-Koreában és szerte Ázsiában. Játékosokat szerződtettek az adott országokból, például a koreai Pak Dzsi Szungot, a japán Kagava Sindzsit, vagy a kínai Dong Fang-zsuót, és minden nyárra jutott egy ázsiai túra.



Minden szép és jó volt, egészen 2013-ig, amikor futballcsapatot Anglia, olykor pedig Európa és a világ csúcsára vezető Sir Alex bejelentette távozását. A menedzserrel együtt távozott a klub átigazolási politikájának első számú felelőse, David Gill is, aki remek párost alkotott a skót trénerrel. Még akkor is, ha azért nekik is voltak mellényúlásaik a piacon, gondoljunk csak Andersonra, Djemba-Djembára, Zoran Tosicra, Klebersonra, a mindig sérült Owen Hargreavesra, és persze a lista élén az utcáról összeszedett portugál Bebére.

Csakhogy mellettük érkezett az azóta emblematikus játékossá váló Wayne Rooney, a Real Madridnak már világsztárként továbbadott Cristiano Ronaldo, a gólgyáros Ruud van Nistelrooy, a kiváló ecuadori szélső, Antonio Valencia, a karrierjét Manchesterben még fényesebbé tevő kapus, Edwin van der Saar, és még sokan mások.



A lényeg: Ferguson és Gill távozása után előbbi helyére a skót által kijelölt honfitárs, David Moyes érkezett, utóbbi helyére pedig házon belül kerestek megoldást. És az igazgatótanács választása Ed Woodwardra esett, aki addig még soha nem foglalkozott játékosokkal és transzferekkel. A rutin hiánya pedig ezen a pályán könnyen katasztrófához vezethet a minden hájjal megkent menedzserek, és a kluboknál évek, évtizedek óta átigazolásokkal foglalkozó szakemberek között.

Gyorsan kiderült, hogy játékosokat igazolni egészen más kávéház, mint mezeket eladni. Woodwardnak – ahogy a Telegraph egyik cikkében írja – „sem a telefonkönyve, sem a hitelessége nem volt meg”, amivel David Gill helyébe léphetett volna. Így pedig gyorsan nevetség tárgyává vált. Amikor idő előtt lelépett a 2013 nyarán esedékes ázsiai túráról, hogy „sürgős átigazolásokat üssön nyélbe”, rögtön elindult a találgatás, hogy Cesc Fábregas érkezik a Barcelonától, vagy visszatér Cristiano Ronaldo Madridból.

A nagy bejelentés azonban váratott magára, sőt semmi nem történt, és a nyarat csak Maroune Fellaini érkezése tette elviselhetővé Thiago Alcantara, Luka Modric, Robert Lewandowski vagy éppen Toni Kroos helyett, akiket mind elhappoltak előlük. De Fellainire is ráfizettek, abban az értelemben, hogy nem vitték el júliusban, hanem csak az átigazolási piac utolsó napján, 23 millió fontért, miközben a piaci értékét jelenleg csak 14 millióra tartja a mértékadó Transfermarkt.


David Gill (balra) a klub egyik legendájával, Gary Neville-lel, valamint Sir Alex Fergusonnal, akivel remekül tudott együtt dolgozni


Woodward nem tudhatta, hogy a legnagyobb klubok nem szívesen, vagy éppen egyáltalán nem adják el igazán nagy sztárjaikat közvetlen riválisaiknak. Azok legfeljebb akkor távoznak, ha végérvényesen megromlott a kapcsolatuk a klubbal. Illetve arra sem figyelt föl, hogy az utóbbi években a legnagyobb sztárok nem a spanyol bajnokságból, hanem a spanyol bajnokságba mentek. C. Ronaldo, Gareth Bale, Neymar, a német válogatott aktuális sztárjai alkotják az illusztris névsort.


Sztárok? Dehogy!

Hiába volt a rengeteg pénz, a sztárok nem nagyon akartak jönni. A 2014. nyári átigazolási időszakban a United 150 millió fontot költött el, brit rekordért, 59,7 millió fontért igazolva Ángel Di Mariát, valamint Falcaót, Marcos Rojót, Ander Herrerát, Daley Blindet és Luke Shawt. Di Mariát idén 15 milliót bukva adták el a PSG-nek, Falcao hatalmas bukás volt, a többiek pedig középszerű játékosok. Eközben a célkeresztben Fábio Coentrao és Sami Khedira volt.

A klub szurkolói ekkor már a pokolba kívánták Woodwardot, pedig a java még hátra volt, ugyanis az aktuális menedzser, Luis van Gaal szabad kezet és korlátlan mennyiségű pénzt kapott, hogy új csapatot építsen. Woodward rögtön akcióba lendült, de bár ne tette volna. A Unitedet ismét nagy nevekkel hozták szóba, olyanokkal, akik valóban beleillenek a világ (egyik) legnagyobb klubjának imidzsébe. Csakhogy Sergio Ramos és Gareth Bale maradt a Realnál, Thomas Müller maradt a Bayernnél, Neymar átigazolásának bedobása pedig már a végső kétségbeesés jele volt.


Neymar

Neymar nevét is bedobták a kalapba


Van, amikor játékosok nemet mondanak egy klubnak, a Ferguson-Gill páros is pórul járt párszor, például Wesley Sneijder, Samir Nasri vagy Karim Benzema esetében, ám ők nem váltak soha nevetségessé.

Woodwardon viszont többször is nevettek, egyrészt a De Gea ügy kapcsán, amikor a kapus is menni akart, a Manchester United is szerette volna eladni a Real Madridnak, de komikus körülmények között az átigazolási időszak utolsó perceiben meghiúsult az üzlet, De Gea így végül hosszabbított, kérdés, hogy milyen teljesítményt fog nyújtani úgy, hogy közben Madridba vágyódik.


Manchester United v Burnley - Premier League

De Gea menni akart, de végül hosszabbított


Woodward megégett Pedro esetében is, mér mindenki kész tényként közölte, hogy szerződtetik a spanyol támadót a Barcelonából, eközben Pedro váratlanul Londonban landolt, majd alá is írta szerződését a Stamford Bridge-en. Woodward, ahelyett, hogy csendben maradt volna, gyorsan levelet írt a MU igazgatótanácsának, amiben ez állt: „Ne aggódjatok, sokkal nagyobb terveink vannak. Ezt a Pedro-ügyet gyorsan el fogják felejteni.”


A nagyobb tervet illetően talán Anthony Martialra gondolt, akiért 36 millió fontot fizetett a klub, ezzel a világ legdrágább utánpótlás-játékosává tette. A 19 éves francia tinédzserről Wayner Rooney a Swansea elleni meccsről hazafelé tartva kérdezgette annak honfitársát, Morgan Schneiderlint, hogy ugyan kivel is kell majd kezet ráznia a keddi edzés előtt?


498986987

Martial lehet a nagy fogás?


Tény, hogy Ángel Di Maria és Juan Mata kivételével az elmúlt két évben igazán nagy kaliberű játékos nem igazolt az Old Traffordra, ráadásul a nagyszerű argentin szélsőt Van Gaal képtelen volt beépíteni a csapatba. A megannyi átgondolatlan próbálkozás és árnyékra vetődés után a klub renoméja jelentősen csökkent azon játékosok körében, akikkel valóban nagy eredményeket (az MU esetében a kötelezően kitűzendő bajnoki cím mellett csak a BL-győzelem számít annak) lehetne elérni. És a tárgyalópartnerek sem veszik komolyan, amíg nem egy komoly ember intézi a komoly ügyeket.


Best, Law, Charlton - id. Woodward játszani is látta őket

Ed Woodward 1971. november 9-én született az angliai Chelmsfordban. Középiskolába Brentwoodban járt, majd fizikát tanult a bristoli egyetemen.1996-ban szerezte meg a mérlegképes könyvelői képesítést. 1993-ig a PricewaterhouseCoopersnél (PwC) dolgozott, mint adótanácsadó, majd a JP Morganhez került, ahol befektetési bankár lett. 2005-ben került a Manchester Unitedhez, előbbi a pénzügyi tervezés felelőseként, majd a marketing terület főnöke lett. David Gill távozása után lett általános alelnök. A MU előtti életében annyi köze volt a futballhoz, hogy gyerekként lelkes szurkolója volt szülővára csapatának, a Chelmsford Citynek, míg édesapja elkötelezett Derby County-drukker volt. A családi legenda szerint azonban nem akadályozta meg abban, hogy 1968-ban a helyszínen, a Wembley stadionban szurkolja ki a United első BEK-győzelmét.