Elmenekült Észak-Koreából, most meg azt hiszik, CIA-ügynök

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Magyarországon járt Hyeonseo Lee, aki 18 évvel ezelőtt szökött meg Észak-Koreából. Abból az országból, ahol kötelező volt végignézni a nyilvános kivégzéseket, és ahol börtönbe zárták azt, aki nem sírt Kim Ir Szen temetésén. A most megjelent memoárját népszerűsíti egy európai körúton. Könyvében és a vele készített interjú során a kilencvenes évek Észak-Koreájáról, a disszidálás alatt belé rögzült félelmeiről és arról is mesélt, hogy sokan CIA-ügynöknek hiszik.


A 34 éves Hyeonseo Lee-nek (ejtsd: Hjonszo I) nem ez az eredeti neve. Ezt saját maga választotta akkor, amikor szabad lett, és azt jelenti: „jó szerencse”. Összesen hétszer változtatott, vagy változtatták meg a nevét, minden esetben azért, hogy megóvják az életét.

A lány hét névvel című könyve nemcsak az észak-koreai rezsimről, hanem egy olyan életről is szól, amelyben bármilyen apró botlás végzetes következményekkel járhat. Történetében az identitás eltitkolásával járó hazátlan menekültélet éppen olyan veszélyes – ha nem veszélyesebb –, mint a világ egyik leghírhedtebb államában felnőni.



Hyeonseo Lee visszaemlékezése akár egy hatásvadász, olcsó ponyva is lehetett volna, amiben szimplán halálra rémiszti az olvasót a totalitárius diktatúra börtöntáboraival és a kilúgozott agyú, párthű állampolgárokkal, de a könyv ennél jobban sikerült. Amilyen világot bemutat, az kreativitásában – ha szabad így fogalmazni – felér a világirodalom leghíresebb disztópiáival, miközben a történet nagyon is valóságos és őszinte. Egy átlagos lány normálisnak hitt hétköznapjairól olvashatunk, a könyv főszereplője sosem járt a hírhedt munkatáborokban, sőt, még csak nem is éhezett a diktatúrában. Míg az európai vagy amerikai embernek a vére is megfagy Észak-Korea hallatán, ez a lány a gyerekkorának összes rossz, de szép emlékét is ehhez az országhoz köti.


Másfajta perspektívából láttatja a kelet–ázsiai rezsimet, mint amit a híradásokból megszoktunk. Amíg mi mondjuk azon szörnyülködünk, hogy hétéves létére akasztott embert kellett látnia, addig neki ebből az egészből leginkább a mellette rágyújtó férfi és az ujjai között gomolygó füst maradt meg az emlékezetében.



Ez a világ legjobb országa

A könyv első fele bemutatja, hogy a totális diktatúra milyen eszközökkel próbálja magát beenni az emberek hétköznapi életébe, az intim szférájukba, és hogy miként válik az ember számára teljesen természetes állapottá az elnyomás.


A titok abban rejlik, hogy az agymosást nem lehet elég korán kezdeni, így az ember minden rossz ellenére ahhoz fog kötődni, amibe belenő.


  • A gyerek például a szülei arcával egy időben ismeri meg az istenként tisztelt Nagy Vezér (Kim Ir Szen) és a Kedves Vezető (Kim Dzsong Il) arcait is. A teljhatalmúak portréit nemcsak a közintézményekben, de a lakásokban is ki kellett függeszteni, méghozzá egy meghatározott magasságban, és a gyerek kezére rácsaptak, ha ujjal mutogatott a képekre. Az államtól kapott ronggyal kellett a portrékat törölgetni, és ha a rendszeres ellenőrzésekkor csak egy kis port is találtak a képek sarkában, annak a következményeiről már a titkosrendőrség gondoskodott.
  • Az embernek rendes magánélete sem lehetett, hiszen általában szó szerint füle volt a falnak. Hyeonseo azt írja, szülei elővigyázatosságból még otthon sem beszéltek politikáról. Minden háznak volt egy tömbmegbízottja, aki szemmel tartotta a családokat, és a lakások falába beépített, kikapcsolhatatlan és lehalkíthatatlan rádióban adott időnként utasításokat.
  • Az iskolában azt oktatták a gyerekeknek, hogy minden világ legjobbikában élnek. A nagy Kim Ir Szen, aki „felszabadította a koreai népet a japán elnyomás alól”, gondoskodott arról, hogy a teljes mértékben önellátó Észak-Korea „ilyen remek és tökéletes” hely legyen. A történelem órákon a diákok a vezér hőstettei mellett az országon kívül élő, lealacsonyodott népekről tanultak. A megbízhatatlan kínaiakról, a habzószájú jenkikről, akik a szemétben turkáló, éhező dél-koreaiakat bőszítették fel északi testvéreik ellen. A matekkönyvben is gyakran érzelmi színezetet kaptak a feladatok. „A Nagy Honfelszabadító Háború egyik csatájában a Koreai Népi Hadsereg három bátor katonája harminc aljas amerikai imperialistával végzett. Milyen arány állt fenn a harcoló katonák között?”
  • A sok abszurdum között talán az iskolákban és a munkahelyeken is kötelezővé tett, úgynevezett „élettisztító gyűlések” a leghihetetlenebbek. Ezek a rituálék nyilvános önbírálatok voltak, egy egész iskola vagy egy gyár összes alkalmazottja előtt kellett a bűnöket bevallani. És, hogy a besúgás gyakorlata időben rögzüljön a gyerekben, a másiknak előbb meg kellett valamivel vádolnia a társát, ezután lehetett csak elismerni a vétségeket.



Szánalmas valóság

Bár Kim Ir Szen és utóda Észak-Korea erejét és teljes önállóságát hirdette (ezen alapult az úgynevezett dzsucse ideológia), az állam gazdasága valójában gyenge lábakon állt. Az ország abszolút mértékben importra szorult, leginkább a megbízhatatlannak beállított Kínából és az oroszoktól szerezte be, amire szüksége volt. Hyeonseo a könyvében nemcsak az agymosás egyre képtelenebb példáit hozza elő, de a szigorúan szabályozott társadalom fonákját is megmutatja.


Jó példa erre a prüdéria. Az álszemérmes Észak-Koreában az emberek nem ölelkeztek mások előtt, a lány szülei, bár szerették egymást, kézen fogva is alig mutatkoztak. Nem meglepő, hogy egy propagandafilmben sem csókolózott senki. Mindettől függetlenül viszont virágzott a phenjani pornóipar, a filmeket elsősorban exportra, másodsorban a kádereknek gyártották.


Ugyancsak tilos volt az egyszerű állampolgárnak ópiumot vagy heroint fogyasztani, ugyanakkor Észak-Korea volt ezeknek a drogoknak az egyik legnagyobb exportőre. És sokan használták ezeket illegálisan az országon belül is, mivel gyógyszerhet jutni nemigen lehetett. Hyeonseónak a nagybácsija (egyszerűen csak Ópium bácsinak hívja) és a nagymamája is lőtte magát.


Gyakran előfordult, hogy a térdére ültetett, és csodálatos meséket mondott a hegyekről, különféle állatokról és mitikus lényekről. Ha visszagondolok ezekre a történetekre, most azt feltételezem, hogy a bácsikám be volt lőve.

A hit, hogy Észak-Korea a legnagyszerűbb ország, először akkor ingott meg Hyeonseóban, amikor Kim Ir Szen meghalt. Ráadásul olyan emberi módon, hogy egyszerűen csak megállt a szíve. Egészen addig az iskolás lány abba sem gondolt bele, hogy a Nagy Vezér is alszik néha, vagy vécére jár, az végképp meg sem fordult a fejében, hogy még halandó is. A diktátort egyébként kötelező volt hisztérikus jajveszékeléssel elbúcsúztatni, aki nem sírt, azt általában börtönbe zárták, de több embert ki is végeztek ezért.


Észak-Korea tökéletlensége a '94-95-ös nagy éhínség idején vált nyilvánvalóvá számára. Egészen a Szovjetunió összeomlásáig az Állami Elosztórendszer úgy-ahogy működött: attól függően osztottak elegendő és jó minőségű ruhát, bútort és élelmiszert, hogy az illető mennyire megbecsült munkát végzett. Ezután viszont nemcsak a legszegényebbek, de sokan még a tanárok, a hivatalnokok közül sem jutottak ételhez. Az emberek összeestek az éhezéstől, általánossá vált, hogy éhen pusztult emberek holttestei hevertek az utcán. Ekkor már világos volt a lány számára, hogy létezik jobb élet Észak-Koreán kívül is, például Kínában, ahol – a titokban fogott kínai tévécsatorna reklámjai szerint – hatalmas bőség volt.


A barátnőm a város rendőrfőnökének lánya volt, és azt hallotta, hogy bizonyos kereskedőknél – pult alól – illegálisnak számító dél-koreai popzenei kazettákat lehet venni.

Hyeonseo Lee; interjú; könyv; előadás


Megrepedt burok

Hyeonseo nem csupán a csalódottsága miatt akart megszökni Kínába. A tizenhét éves lányt inkább a kíváncsisága hajtotta a Kínával közös határt jelentő folyó jegére, egyszerűen átsétált rajta, mert meg akarta nézni, milyen a világ máshol. Ahhoz, hogy megléphessen, több jóindulatú ember segítségére is szüksége volt, de szerencsésnek mondhatja magát azért is, amiért olyan helyzetben volt, hogy egyáltalán felmerülhetett benne a távozás gondolata.


Ő a lehetőségekhez képest egy szabadabb életet garantáló, jó szongbun-minősítésű családban született. A szongbun egyfajta kasztrendszer, ahova aszerint sorolják be az embert, hogy a családja az államalapítás előtt és után mennyire volt hű Kim Ir Szenhez. Akinek jó a minősítése, az például beteheti a lábát Phenjanba, és nem pusztul éhen, ha nem működik az elosztórendszer.

Hálás azért is, hogy gyerekkora nagy részét a határ menti Hjszanban tölthette, ahol virágzott az illegális kereskedelem a kínaiak és a koreaiak között. Itt, akinek volt egy kis esze, az a csempészetből szerezhetett némi mellékkeresetet, és könnyen hozzájuthatott olyan termékekhez, mint a divatos kínai holmik, vagy a tinédzser lánynak annyira kedves dél-koreai popzenei kazetták. Ezzel és az említett kínai tévécsatornákkal egy kis ablak nyílt a világra. Az elszeparáltan működő Észak-Koreára nézve pedig nyilván az a legveszélyesebb, ha a jól nevelt állampolgár, ahogy Hyeonsoe is, rájön: odakint valóban sokkal tágasabb.

A tizenéves lány egy hirtelen ötlettől vezérelve jutott arra az elhatározásra, hogy néhány napra látogatást tesz Kínában, az viszont meg sem fordult a fejében, hogy onnan vissza már csak a fővesztés terhe mellett jöhet.


Hyeonseo Lee; interjú; könyv; előadás


Észak-Koreánál is van rosszabb

Hyeonseót hiába faggatuk arról, hogyan tudta feldolgozni azt a sok szörnyűséget, amit átélt a hazájában. Mint mondta, soha nem volt szüksége pszichológusra. „Talán neked kívülállóként nehéz lehet megérteni, de el tudtam fogadni mindazokat a megrázó dolgokat, amiket Észak-Koreában láttam. Én ebben nőttem fel, láttam kivégzéseket, holttesteket, számomra az erőszakos környezet volt a normális. Megedződtem, erre nincs jobb szó.”


Nem a gyerekkori élmények maradtak meg benne traumaként, hanem az emigrációban töltött évei. Miután átszökött Kínába, komoly megpróbáltatások vártak rá – tíz évébe telt, hogy átjusson a szomszédos Dél-Koreába.

Egyszer a beleegyezése nélkül tették őt menyasszonnyá, aztán elrabolták prostituáltnak, és alig húszévesen hamis személyazonossággal, többször megváltoztatott névvel próbálta eltitkolni, hogy ő egy észak-koreai illegális bevándorló. Ha erre rájöttek volna a kínai hatóságok, azonnal visszatoloncolták volna hazájába. Óvatos volt, de így sem úszott meg mindent, a rendőrökkel többször is meggyűlt a baja.

Így aztán mind a mai napig összerándul a gyomra, ha rendőrautót lát, vagy ha igazoltatni akarják.

„Hiába utazom mostanában sokat, akárhányszor ellenőrzik a reptéren a személyim vagy az útlevelem, minden egyes alkalommal iszonyatosan félek:, mi van, ha rájönnek, hogy disszidens vagyok, és »hamisak a dokumentumaim«? Pontosan emlékszem rá, milyen az, amikor nyomják az útlevélbe a bélyeget, miközben végigmérik az arcom, és én ettől teljesen lefagyok. Pedig tudom, hogy többé nem kell aggódnom, mert már egy szabad társadalomban élek, rendben vannak a papírjaim.”



Délen sem biztonságos

Bár 2008 után öccsét és édesanyját is odamenekítette, igazából Dél-Korea se nem barátságos, se nem elég biztonságos hely a számukra. Hyeonseo azt mondja, hogy disszidensként mindenhol idegennek érzi magát, de mikor végre menedékjogot kapott Dél-Koreában, még a külföldiek között is idegenként kezelték őt Szöulban. Azt mondja, hogy ott sok menekült észak-koreai titokban tartja a származását, különben nem kapnának munkát. Hyeonseo szerint gyakran az elnyomó rezsimmel azonosítják az észak-koreai embereket is.

Hyeonseónak most már valószínűleg az észak-koreai kémhálózattól is tartania kell. 2013-as TED-előadása után többen figyelmeztették, hogy legyen résen. Azzal, hogy kiteregeti a diktatúra szennyesét, könnyen árthat magának. Ez fokozottan igaz most, hogy a könyvét mintegy húsz nyelvre lefordították.

„Tisztában vagyok azzal, hogy óvatosan kell kommunikálnom, ezért a könyvben is kitakartam az arcokat, megváltoztattam a neveket, hiszen még vannak Észak-Koreában élő rokonaim. De mégis meglepődtem, amikor néhány hete a dél-koreai kormánytól telefonáltak, hogy vigyázzak magamra”.

Mint mondja, kerüli az olyan helyeket, ahol esetleg könnyen elkaphatják, elrabolhatják. Dél-Koreát ebből a szempontból kifejezetten veszélyesnek tartja, szerinte szerencse, hogy a sok utazásnak köszönhetően nem tartózkodik ott hosszabb ideig. Tervezi, hogy felveszi az amerikai állampolgárságot.


Hyeonseo Lee; interjú; könyv; előadás


Hazugság az egész?

A sors iróniája, hogy miközben esetleg lehallgathatják, addig többen őt gyanúsítják azzal, hogy valójában CIA-ügynök, és a könyvében történteket – mintegy ellenpropagandaként – csak kitalálta. Többször megkérdezték már tőle: olvasóként honnan tudhatnák, hogy megbízhatnak-e benne. Sokan támadták már őt azt állítva, hogy minden szava hazugság.


Ő erre azt mondja, hogy a mintegy háromszázezer észak-koreai menekült nem hazudhatja ugyanazt, rajta kívül még rengetegen vannak, akik hasonló dolgokat éltek át a Kim-dinasztia diktatúrájában. Szerinte érthető, hogy mindenki előítéletekkel kezd bele a könyvébe, viszont, miután elolvasták, általában őszintének tartják a munkáját. Hyeonseo szeretne hinni abban, hogy egyszer még egyesül a két Korea – jóllehet, ezt nem minden déli pártolja.

„Ha egyszer teljesülne ez az álmom, és megkérdeznék tőlem az északiak, hogy amíg te szabadságban éltél, mi meg elnyomás alatt, addig te mit tettél értünk, akkor nem akarok abba a helyzetbe kerülni, hogy ne tudjak erre válaszolni. Ebben az esetben, szörnyen érezném magam. Ezért írtam meg a könyvet, hogy hangja legyek az ott ragadt embereknek és a disszidenseknek, egyfajta kötelességemnek tartottam leírni a történetem.”