Elindul a borzalom a böngészőben: 2015 legjobb lemezei eddig

-

Szintetikus balladák és pozitív üzenet, vér és hőség, kirobbanó energiák és érzelmi zavarodottság, továbbá elképesztően erős félév a hiphopban és totális téboly körfűrésszel. Kiderül, hogy a jó techno épp olyan, mint a jó rock. 18 kiváló lemez 2015 első feléből.


Heroin In Tahiti: Sun And Violence (Boring Machines)

A római Heroin In Tahiti duó három évvel ezelőtti lemezének, illetve egyik akkori számának a címe – azaz Death Surf és Spaghetti Wasteland – szépen koordinátába rendezte mindazt a zenei nyelvet és asszociációs rendszert, amelyben az új olasz pszichedélia az elmúlt pár évben kibontakozott, és megtalálta korántsem homogén, ám egyedülálló identitását.



A duó új lemezén pedig a lüktető-kopár szörfös-drone-os kezdetektől eljutott egy egészen gazdagon rétegzett zenei világig. Az autentikus délolasz folkelemek, a hipnotikus drone rock, a népi gótika, a monotonitás és az immár indirekt módon, a háttérben lappangó olasz exploitation esztétika egy burjánzó színtér új sarokpontjává, azon túl pedig egy önmagát meghaladó mesterművé teszi a Sun And Violence-t. (PK)


Dr. Yen Lo: Days With Dr. Yen Lo (Brownsville)


A félhomályból pár éve visszatért, negyvenes rapper, Ka – A mandzsúriai jelölt hipnotizőrétől vett néven kiadott – lemeze majdnem tökéletesen követi a jól bevált receptet: végy egy karizmatikus hangot, amire muszáj odafigyelni; irodalmi értékű, de a megélt valóságot fedezetként használó szövegeket; hangulatfestő hangmintákat (a producer Preservation). Látszólag alig valamit változtat rajta: eltávolítja a dobokat, lelassítja a ritmust, nyomottá és ritkássá teszi a zene szövetét. Ettől úgy lesz radikálisan új, izgalmas a zene, hogy közben áthatja a hiphop hagyományának tisztelete. Minden pillanatban megköveteli és meg is hálálja a figyelmet. (RA)



Helena Hauff: A Tape (Handmade Birds)

Helena Hauff a hamburgi techno egyik legtöbbet hivatkozott új alakja, az ismét népszerű ipari-sötét hangzás felkapott figurája. Producerként klubokra optimalizált kiadványai többnyire egyértelműbb technók (még ha hangulatosak és „nyersek” is), DJ-ként az őt ért hatásokat jellemzően sokkal gazdagabb világgá gyúrja össze, az EBM-től a New Beaten keresztül a szemét acidzenékig és a prototechnóig sok minden megfér a szettjeiben.



Idén év elején megjelent lemezén (kazettáján) épp ez utóbbi világot sikerül végre producerként is megteremtenie: korai electrós, minimálszintis megoldások, prototechno és industrial. Feszes, ötletes, karcos és plasztikus testzene. (PK)


Helm: Olympic Mess (PAN)

Helm Olympic Mess


Leginkább páratlan dramaturgiai érzéke emeli ki a korábban ritmikus-zajos zenével nevet szerző Helm albumát a kísérleti-drone-stb. lemezek közül. Pontosan a helyén van minden finom ritmikus pulzálás és érdes zaj, minden természetes zörgés és szintetikus dallamtöredék. Helm biztos kézzel vezeti a hallgatót, és az elsőre absztraktnak és sötétnek ható zene végül emberi és, bizony, felemelő lesz. (RA)



Sightings: Amusers and Puzzlers (Dais)

A brooklyni Sightings a kétezres évek egyik legjobb noiserock-triója. Alapvetően zajos és a dekonstruktív, mégis elképesztően groove-os, illetve tele van az együttes munkássága sodró lendületű himnuszokkal is.



Sok lemezük volt, és csupán azért érzi az ember a késztetést, hogy kicsit rendszert vágjon az életművükben, mert a most megjelent Amusers and Puzzlers az utolsó – feloszlottak ugyanis. Ha nem is feltétlenül a legjobb (nehéz lenne az életművet ehhez hasonló kategóriákkal tagolni), de mindazt magában hordozza, ami miatt a Sightings nagyszerű. Egy fontos utolsó lemez. (PK)


Coultrain: Side Effex Of Make - Believe (Fresh Selects)


Szép, szomorú szerelmes soulszámok egy selymes, behízelgő hangú énekestől – csak közben az ember többször megnézi, hogy nem indult-e el véletlenül valami zene a böngészőben. Máskülönben hogy kerülne ide egy nyers hiphopütem, vagy primitív, bugyborgó szinti? Aztán kiderül, hogy ez tényleg benne van a zenében, csak éppen Coultrain úgy énekel, mintha mi sem történt volna. Ahogy megszokjuk, kiderül, hogy ez nemcsak azért van így, mert izgalmas (bár az), hanem zenei leképezése annak az érzelmi zavarodottságnak, amiről mások szépen, tisztán szoktak énekelni. Pedig lehet, hogy így sokkal pontosabb. (RA)


Container: LP (Spectrum Spools)


A pár éve feltűnt Ren Schofield valami olyan zsigeri módon nyúl még mindig a technóhoz, hogy egyrészt annak egészen rockos dinamikát képes adni, másrészt miatta az „ipari sötét technónak” bélyegzett zenék nagy része sterilnek és finomkodónak hat mellette. Pedig lassan úgy vagyok Containerrel, mint a Lightning Bolttal: épp azt nyújtja, amit várok tőle, viszont képtelen vagyok megunni.

De kettejük közül most csak Containernek jutott hely, pedig hát a Lightning Bolt-lemez is rohadt jó. Tanulságos azt is meghallgatni, mondjuk ez után a Container-szám után, és a műfaji különbözőség ellenére a következtetéseket levonni. (PK)


Vince Staples: Summertime '06 (Def Jam)

Vince Staples


Elképesztően erős volt eddig ez az év a hiphopban. A listánkon szereplőkön kívül ott volt még Earl Sweartshirt befordult, minimalista és a rapet nézve lenyűgözően változatos albuma (itt írtunk róla, mint ahogy Vince Staplesről is), vagy a fura rapperek legfurábbika (lásd e cikkünket), Young Thug hivatalos bemutatkozása, a Barter 6, amelyen végre méltó kíséretet kapott.



Vince Staples lemeze pedig még ezeknél is erősebb: a sokszínű, szellemes elektronikus kíséret és a monoton, hideg, kíméletlenül szenvtelen rap ellenpontozása olyan feszültséget kelt, és ezzel olyan energiát ad a hallgatónak, amilyenre zene ritkán képes. (RA)


Jung An Tagen: Aeussere (Orange Milk)


A bécsi Stefan Juster (Cruise Family) egészen különleges szintetizált világot teremtett Jung An Tagen néven, amelyben a szintiarpeggiók, a csend, a dekonstrukció és a harmónia egységgé áll össze. Idei lemeze gyönyörű, nem annyira monumentális, mint Lorenzo Senni világa, nem annyira zaklatott, mint Lázár Gáboré – szép, elragadó és szinte tapintható. (PK)


Circle: Pharaoh Overlord (Ektro)


A finn zenekar mindig az ismétlődésre, a körkörösségre építi a zenéjét, de közben a rock és a metál újabb és újabb hagyományaihoz nyúl. Most hosszan bontakozó krautrockos számokat játszanak (van, hogy a tíz perc felénél lép be a basszus), ha akarom, kozmikus utazás, ha akarom, kissé fenyegető rituálé, ha akarom, vicces, ha akarom, komoly. Újítás viszont, hogy az önmaga körül tekergő zenébe funkys fúvósok szúrnak bele, és ez egészen meglepő kontrasztot ad a zenének. Plusz: a legjobb lemez autózáshoz. (RA)


Charles Cohen: Brother I Prove You Wrong (Morphine)


A philadelphiai Charles Cohen életműve elválaszthatatlan az általa használt Buchla-szintetizátortól. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ebből a hangszerből kevesebb mint harmincat gyártottak a hetvenes évek elején, és még annál is kevesebb maradt fenn, Cohen művészetének alapelve pedig éppen az a fajta organikus-elektronikus improvizált elektronika, amelyet ennek a rendkívül ritka gépnek a hangképző és -moduláló felülete lehetővé tesz. Az elmúlt pár évben retrospektív kiadványai jelentek meg Cohennek, idén pedig új anyagot adott ki. Ez összefoglalóként és kiindulópontként egyaránt hallgatható Cohen lenyűgözően visszafogott, letisztult, türelmes és intuitív életművén belül. (PK)


Jlin: Dark Energy (Planet Mu)

JLin Dark Energy


2010-ben lépett ki szülővárosából, Chicagóból a gyors és követhetetlen ritmusokra, apróra vágott hangmintákra épülő footwork. Ez az elektronikus zenei időszámítás szerint nagyon rég volt, a szokatlanság sokkja elmúlt, ám most itt egy lemez (egy Chicagón kívüli fekete nőtől, ráadásul), amely torkon tud ragadni.



Szétfeszíti az energia; az aprólékos és brutális műgonddal összerakott-szétszabdalt ritmusok drámát hordoznak; a klasszikus zenei idézetek, érdes szintihangzások, (néhol operai) vokálok pedig érzelmeket, sötétséget és nehezen megfogható pozitivitást. (RA)


Marie Davidson: Un Autre Voyage (Holodeck)

Marie Davidson


A montreáli szintis énekesnő mintha folyamatosan történetet mesélne szavakkal vagy azok nélkül. Marie Davidson új lemeze azért is különleges anyag, mert a rajta hallható két klubsláger dramaturgiai funkciót is betölt a lemez szövetén belül, azaz nem elsősorban a slágerszám szerepét játssza.



A többi filmzenés, hömpölygő, de folyamatos feszültséget fenntartó és gyakran nem kevésbé lüktető szerzeményhez képest van meg a helye, éppen úgy, mint Marie Davidson érzéki és távolságtartó, mesélve hipnotizáló és tekintélyt nyomatékosító hangjának, amely néha csak beszél, néha énekel, néha elhallgat, hogy a zajok, az arpeggiók, a harmóniák és szintis textúrák vegyék át a narráció szerepét. (PK)


Mbongwana Star: From Kinshasa (World Circuit)

Élvezetes káosz, amelyből valahogy mégis nagyon szerethető dalok bukkannak elő, és amelyben szétszálazhatatlanul összegabalyodik az afrikai zene több hagyománya (az afrolatin kongói rumba; egymásba kapaszkodó gitármotívumok, törzsi ritmusok), néhány európai stílus (pszichedelikus rock, posztpunkos torzulások, hiphop, elektronikus zene), na meg a jamaicai dub effektezése.



A Staff Benda Bililivel többek között minden idők legjobb Sex Machine-feldolgozását megalkotó, kerekes székes zenészek fiatalokat vettek maguk mellé, és egy ír producert, aki korábban Tony Allennel dolgozott. (RA)


Holly Herndon: Platform (4AD)

Holly Herndon


Holly Herndon az egyre nehezebben definiálható popsztárság küszöbére jutott a Platform című lemezével, amely a személyes hang és a high-tech látszólag egymásnak ellentmondó kategóriáit teszi egymást feltételező, egymásból adódó alkotóelemeivé egy szintetizált, darabokra szabdalt balladagyűjteménynek.



Épp ezért történhet meg, hogy a Platforms úgy képes egészen modern és innovatív (pop)lemez benyomását kelteni, hogy legalább annyira archaikus is. Ez a virtuális valóság ugyanis szép, a szó metafizikusan arányos, egészen klasszicizáló és idők felett álló értelmében. (PK)


William Basinski: The Deluge (2062 / Temporary Residence)


William Basinski főműve mindig is a négylemezes The Disintegration Loops marad, amely azt örökíti meg, ahogy végtelenül melankolikus-szép dallamai tönkremennek – mármint maguk a szalagok a folyamatos lejátszás során. De a többi lemeze is érdemes a figyelemre. Ennek a koncertfelvételnek a főszereplője ismét egy poros, végtelenül melankolikus-szép zongoramotívum, amelyet többszörözve, eltolva játszik le újra meg újra, így folyamatosan változik, amit hallunk, miközben bő félórán át ugyanaz marad. Néha lebegő, csillámló vibrálásban oldódik fel, majd dallammá tisztul, de teljesen áttetsző soha nem lesz. A végén még poén is van. (RA)


Staccato Du Mal: El Mago En Ti (Nostilevo)

Staccato Du Mal


Ramiro Jeancarlo egy elszigetelt kultúrán belül is egy elszigetelt figurának számít. Négy évvel ezelőtti lemeze, a Sin destino az amerikai posztindusztrális „rideg minimál elektronika” ezredforduló utáni termékeny és újító korszakának egyik mesterműve, amely után aztán úgy tűnt, hogy a Staccato Du Mal meg is szűnt létezni.



Aztán idén egészen váratlanul kijött egy új lemeze, amely még a korábbi anyagainál is sötétebb és kegyetlenebb. Jeancarlo amorf bánatot és indulatokat tagoló, emberi hangra csak emlékeztető énektémáit elnyeli a körfűrészként vágó környezet. A minimalista nyers, analóg hangzás ellenpontjaként a Staccato Du Mal kompozíciói egyre harmonikusabbak, dallamképletei pedig – amikor felsejlenek a borzalomban – megrázóak. (PK)


Kendrick Lamar: To Pimp A Butterfly (Top Dawg / Aftermath)

Kendrick Lamar - To pimp a butterfly


Az biztos, hogy erről a lemezről írták össze a legtöbbet, és bár ez nem evidens, de szerencsére ez az egyik legjobb is.



A legégetőbb társadalmi kérdések hiteles személyes szűrőn keresztül, kiküzdött pozitív üzenet, ráadásul változatos és izgalmas zenével (benne a hiphop és a funky mellett neo soul, sőt free jazz), és lenyűgöző technikájú, azt mindig a zene szolgálatába állító rappel. Itt írtunk róla részletesen. (RA)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!