Éjjel szépségkirálynőről álmodik, nappal a prosztatája kínozza

Forrás: Mozinet

-

Paolo Sorrentino Ifjúság című, Cannes-ban versenyző filmje egyenes folytatása előző munkájának, A nagy szépségnek. A tehetős idős urak újabb egzisztenciális válságocskája mégsem válik unalmassá, sőt, ez a legjobb film, amit eddig a fesztiválon láttunk.


Rengeteg érvvel alá lehet támasztani, hogy Paolo Sorrentino fenomenális rendező, de most éppen az tűnik a legaktuálisabbnak, hogy az Ifjúsággal (Youth) képes volt arra a bravúrra, hogy csinált egy filmet, ami pontosan ugyanarról szól, mint az előző filmje, és ennek ellenére az Ifjúság nemhogy nem unalmas, hanem talán még jobb is, mint A nagy szépség. Mindkét film középpontjában egy öregedő, egykori teljesítményeiért ünnepelt művész áll, aki már rég nem alkot, hanem luxuskörülmények közt tespedve mereng a letűnt múlton, azon, hogy annak a felhajtásnak, amit életnek nevezünk, volt-e bármi értelme, hogy vajon ki tud-e még annyi lelkesedést csiholni magából, hogy bármit várjon a jövőtől, és végső soron, hogy létezik-e valamiféle megvilágosodás vagy legalább megnyugvás a halálhoz közeledve.



A művész itt egy Fred nevű zeneszerző és karmester (Michael Caine), aki már rég nem állt színpadon és soha többet nem is szeretne, hiába jár a nyakára az elegáns svájci gyógyszállóban az angol királynő követe, hogy még egyszer utoljára vezényelje el a leghíresebb szerzeményét. Fred, ahogy az összes többit, ezt a felkérést is visszautasítja, és bár éppen vakáción van, sejthető, hogy amikor nincs, akkor sem sokkal tevékenyebb, mint az Alpokban, ahol a nyakukban kolomppal legelő teheneket vezényeli és sétálgat régi jó barátjával, a filmrendező Mickkel (Harvey Keitel). Míg Fred apatikusnak tűnik, Mick pont az ellentéte: tettvágytól buzog, és fiatal forgatókönyvírók egész csapatával veszi körül magát, akikkel lázasan dolgozik annak a filmnek a megírásán, ami talán a főműve lesz. A címe: Az élet utolsó napja.


Paul Dano, Harvey Keitel és Michael Caine az Ifjúság című filmben


Sorrentino munkáira néhány másodperc alatt rá lehet ismerni, az Ifjúságot is a már-már védjegyének számító bulijelenettel kezdi: a szálló kerti színpadán fülbemászó popszámot ad elő egy együttes, a kamera körbe-körbe pörög körülöttük. Nemcsak vizualitásában, de hangulatában is összetéveszthetetlen, ugyanakkor ez már nem az Il Divo döbbenetes koreográfiájú partyjelenete, és nem is A nagy szépség őrületig túltolt tetőbulija, sokkal visszafogottabb közegben vagyunk most. Felvonul egy csomó bizarr és vicces mellékszereplő, gyönyörűek az utolsó napozóágy dőlésszögéig precízen megkomponált képek, iszonyú hatásos a stílusokat remekül keverő zene, és Sorrentino még mindig enged a szép és feltűnő kameramozgások csábításának, de most nem Róma eksztatikus éjszakai életében tobzódunk, hanem a hegyek közt merengünk, és itt ugyanazok a létkérdések csendesebben, szomorkásabban merülnek fel.



Azért a hangvétel nagyon is hasonló: a gyönyörű nőket már csak távolról csodáló, esetleg álmaikban viszontlátó Fred és Mick (Caine és Keitel párosa briliáns) beszélgetéseit a gyerekeikről, a nőről, akibe mindketten szerelmesek voltak, vagy éppen arról, hogy aznap melyikük volt képes kipréselni magából néhány csepp vizeletet, egyszerre itatja át a hiábavalóság Sorrentinóra annyira jellemző, melankolikus érzése, és az a könnyed irónia, ami szintén mindig jelen van nála. Utóbbiban rejlik az igazi bölcsesség: nagy marha az, aki ezt az egészet és saját magát túl komolyan veszi. Ez, ahogy az életben, Sorrentino világában is végzetes hiba, Mick, aki kijelenti, hogy „mindent tudok a szerelemről”, és bőszen dolgozik a nagy művén, természetesen csúfos kudarcot vall. Az elsőre passzívnak tűnő, de játékos oldalát aztán többször is kivillantó Fred viszont, akit az elején kissé szánandónak látunk, mert a művészetéért mindent feláldozott, és most már az sincs ott neki, felismeri, hogy elérkezett az utolsó esélyéhez, hogy kinyújtsa a karját egykori és mostani szerettei felé, és Sorrentino 2004-es filmjének, A szerelem következményeinek a főhőséhez hasonlóan óvatosan résnyire nyitja az ajtót saját érzelmeinek.


Rachel Weisz a filmben


Velük párhuzamosan kisebb karakterek is keresik az útjukat: Fred lánya (Rachel Weisz), aki hideg apja árnyékában él szeretett anyja emlékét dédelgetve, és egy sikeres színész (Paul Dano, aki most különösen jó), aki egy bonyolult figura megformálására készül, és azt reméli, hogy Fred vagy Mick hasznos meglátásokkal tud szolgálni számára ehhez. Sorrentino mindkettejük szálát groteszket súroló, de kedvesen humoros módon varrja el, és úgy, hogy egy-egy snittjében végtelen életbölcsesség lapul. Mert leginkább erről szól ez a film, hogy hogyan is kell élni. Fred állítja, hogy sosem élvezte igazán az életet, de ahogyan elbűvöli a kakukkos órák zenéje és ujjai közt folyton egy cukorkás papírt morzsolgat ritmusra, abból rájövünk, hogy hazudik magának, fásultsága és cinizmusa inkább az idők során rakódott rá, nem mélyről fakadó lényege, és talán nem is olyan nehéz leporolni, mint azt hiszi.


Rachel Weisz és Michael Caine Cannes-ban


Az ironikus elmélkedés közben Sorrentino saját hivatását is a helyére teszi, először kimondatja az egyik figurával, hogy a mozi a múlté, a jelen és a jövő a tévéé (ő maga is minisorozatot rendez ezen a nyáron), aztán pedig egyenesen azt, hogy „az élet megy tovább enélkül a filmes kamuzás nélkül is”. Nehéz persze elhinni, hogy a hírhedten maximalista rendező ezt valóban teljesen így gondolja, de szimpatikus, ahogy megvillant egy kis öniróniát is. És az is üdítő, hogy az Ifjúság végkicsengése nem kiábrándult. Már A nagy szépségben is felvillant annak a lehetősége, hogy a megcsömörlött főhős esetleg valami igazi, emberi élményhez is juthat, itt pedig egyetlen, sokatmondó képpel jelenti ki a rendező, hogy igenis történnek nagy és igazi dolgok az életben.


Harvey Keitel Jane Fonda

Harvey Keitel és Jane Fonda Cannes-ban


Nemcsak A nagy szépség, de már Sorrentino legelső nagyjátékfilmje, a L'uomo in piu, aztán A szerelem következményei és a Sean Pennel készült This Must Be the Place is olyan férfiakról szólt, akik rég túl vannak meghatározó éveiken, önként vagy kényszerből kivonultak az életből, és azt kell kitalálniuk, hogyan tesznek pontot az egész végére, még egyszer, utoljára csinálnak-e valami fontosat. Akármennyi kiábrándultság van ezekben a filmekben, végül Sorrentino mindegyik hőse igenlő választ ad a kérdésre, vállalják, hogy kilépnek passzivitásukból. Ez felemelő, mégis érdekes kérdés, hogy vajon a még alig 45 éves rendezőt miért pont ez a kései, a kihunyás előtti pillanatban zajló életszakasz izgatja a legjobban? Nem tudom a választ, de lenyűgöz, hogy ennek az egy problémának mennyi újabb és újabb árnyalatát képes megmutatni. A cannes-i versenyprogramnak eddig ez a legerősebb filmje.

Az Ifjúság ősszel kerül a magyar mozikba.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!