Egyetlen szerelme volt egész életében

Forrás: © Collection Roger-Viollet

-

Megelőzte a saját korát, repetitív, minimalista stílusával az avantgárd előfutárának tartják. Az biztos, hogy nélküle John Cage sem jutott volna el a csúcsra. Erik Satie, a különcök különce 150 éve, 1866. május 17-én született Honfleurben.


A párizsi Konzervatóriumból eltanácsolták, tanárai tehetségtelennek titulálták. Satie azonban nem adta fel, két és fél év múlva (1885) visszaimádkozta magát az iskolába, de a tanáraival továbbra sem tudta elhitetni, hogy a zenei pályát neki találták ki, úgyhogy hamarosan végleg otthagyta az intézményt.


Különc volt


Az úri közönség táncolt

1887-ben a Montmartre-ra költözött, barátságot kötött Mallarméval és Verlaine-nel, oszlopos tagja lett a Fekete Macska (Chat Noir) nevű kabarénak, ahol az „úri közönség táncolt”. Satie a környék valamennyi kávézójában zongorázott.

Debussyvel is megismerkedett, mindketten beléptek a rózsakeresztes rendbe. Talán ennek, illetve a középkor iránti egyre fokozódó érdeklődésének köszönhető, hogy az 1892–93-ban komponált műveiben gyakoriak az olyan középkori zenei formák, mint például a gregorián.


A Fekete Macska nevű kabaré


Gyönyörű szeméről, pici lábairól

Egyetlen szerelme volt egész életében, Suzanne Valadon, a festőmodellből festővé avanzsált egykori artista. Satie rendesen belezúgott a festőnőbe, ódákat zengett „lényének egészéről, gyönyörű szeméről, finom kezéről és pici lábairól”. Valadon megfestette a zeneszerző portréját, majd fél évvel később otthagyta Satie-t portréstól, zongorástól.



Kis ólomkastély eladó

Satie különc figura volt. Megalapította egyszemélyes egyházát, ekkoriban írta Szegények miséje című művét. Később a vallással teljesen felhagyott. 1899-től kabarézongoristaként élt, rengeteg zongoraátiratot készített. Sajátos szenvedélynek hódolt. Egy iratszekrényben kártyalapokra rajzolt, kitalált épületeket dédelgetett. A helyi újságban időnként hirdetéseket adott fel ilyen szöveggel: „kis ólomkastély eladó vagy kiadó”.

1905-ben beiratkozott Vincent d’Indy zeneiskolájába (Schola Cantorum), hogy a klasszikus ellenpontot tanulmányozza. Öt éven keresztül szorgalmasan látogatta az intézményt, és még le is diplomázott.

„Első szerzeményeitől a legutolsókig elutasította a zenei (ki)fejlődés szorosan vett elméletét, a szonátaforma fejlődő részében a különböző témák párosítását; ez természetesen egészen röviddé teszi az ellenpontozásait, például az »új, modern fúgák« nem lépnek túl a témák bemutatásán. Szokásosan azt mondta, hogy a zeneszerző nem vehet el több időt a hallgatóságától, mint amennyi okvetlenül szükséges.”


A szoba tele volt esernyővel

Komolyabb sikert és népszerűséget 1912-ben ért el rövid, humoros zongoradarabjaival. Kottáit bőséges jegyzetekkel látta el, később meg kellett tiltania, hogy ezeket művei előadásakor felolvassák.

Satie szinte mindenütt ott volt, ahol Párizsban valami fontos történt. A korszak valamennyi neves művészével dolgozott együtt, Cocteau-val, Picassóval vagy Tristan Tzarával, a dadaizmus atyjával. René Clair szürrealista filmjéhez ő írta a kísérőzenét.



Amikor 1925-ben meghalt, és barátai beléptek arcueili szobájába, mindent por és pókháló borított. Kiderült, hogy Satie sosem használta zeneszerzésre a zongoráját. A szoba tele volt esernyővel és rengeteg, sosem hallott szerzeménnyel, melyeket később Gnossienses, Pièces Froides, Enfantines, illetve Bútorzene címen jelentettek meg.