Egy uralkodó van, csak éppen ezernyi klónozott testben

-

Nem annyira elborult, mint a Warhammer, és nem annyira békésen unalmas, mint a Kultúra. Hullakatonák, titkolózó mesterséges intelligenciák és a mindörökké tartó növekedés mítosza. A Mellékes igazság új birodalmat épít. Ann Leckie Hugo-díjas regényét olvastuk.


A sci-fi szerzők nagy része valamiért nem tud ellenállni a nagy galaktikus birodalmaknak. Amelyik sztoriban nem egy űrbéli Rómát építenek fel, abban űrnácik ellen küzdenek a hősök. Szélsőséges esetekben – ilyen volt például a remek Battlestar Galactica – pedig az amerikai alkotmány kiegészítéseit vitatják meg egy űrhajón. Egyrészt, ha már jövőbeli társadalmakról írunk, akkor miért ne gondolkozzunk gigantikusban és „birodalmiban”, a saját történelmünkből merítve és űrhajókkal megspékelve, másrészt tegyük hozzá, hogy Isaac Asimov Alapítványa a modern sci-fi egyik alapműve, és ha tetszik, ha nem, a mai napig hatást gyakorol a műfajra.


Olcsó vicc, de nem lehet megunni


A ritka kivételek egyike Iain M. Banks Kultúra-világa. A regények nagy része magyarul is olvasható évek óta, úgyhogy biztos nem számít spoilerezésnek leleplezni Banks legnagyobb trükkjét. A mindenféle javak szűkösségét hírből sem ismerő Kultúra egy liberális álom, az emberek partikra járnak, vannak főállású játékosok, dübörög a szórakoztatóipar, és mindenki végigunja az életét. A feszültség, a kaland, az élet a periférián van.

Igazuk van, ha a cikk eleje felé tekintgetnek. A legutóbbi Hugo- és Nebula-díj nyertesét, Ann Leckie Mellékes igazságát ígértem, miért beszélek egy 2013-ban elhunyt skótról?

Az ok lényegében egyszerű, Leckie hasonló méretű világot épít és mozgat. De míg a Kultúra egy olyan, a fene sem tudja miből fennmaradó állam, amelybe az olvasó szívesen beköltözne, addig a Mellékes igazság Radch birodalma a maga rendezettségében is egy ijesztő hely. Még nem szakítja szét a feszültség, de már nagyon nincs jó állapotban. Annyira forr, mint Banks regényének periférikus életet és halált is ígérő területei.

Ezek mellett a Radch nem olyan, mint egy vadnyugat, hanem felvilágosult, civilizált és befogadó társadalom. Még ha a befogadás úgy is kezdődik, hogy Igazságnak nevezett csapatszállító hajók jelennek meg a bolygó körül. Kisebb, Kard és Kegyelem osztályú hajók tisztítják meg a rendszert, végül pedig leszállnak a gyalogos seregek, amelyek korábban emberek voltak, ám most a csapatszállító mesterséges intelligenciája vezérli őket. Ezeket/őket hívják mellékeseknek.


Barna eső és lovaglónadrág

A folyamatos és lényegében reflektálatlan terjeszkedés mellett a Radch nem lenne rossz hely. A nemek például teljesen egyenlőek – ezt az eredeti angol szöveg úgy jelzi, hogy csak a she női névmás szerepel a szövegben –, az olvasóra van bízva, hogy melyik szereplőnek milyen nemet tulajdonít, vagy egyáltalán fárad-e ezzel. A magyar fordításból ez részben elveszett, nincs nyelvtani nem a nyelvünkben, de ettől még nem sokkal egyszerűbb a feladatunk. Férfi-e az első kötet halált is vállaló szerelmese, nő-e az egyelőre csak angolul elérhető folytatás bántalmazó kapcsolatának áldozata?



Olvasás közben mindenképpen szembesülünk a saját előítéleteinkkel, gondolkodási sémáinkkal. A regény nem zászlós felvonulás a nemek egyenlősége mellett – ezt fel is rótták neki –, ellenben egy olyan világot mutat be, amelyben pont ennek nincs semmi jelentősége. Probléma így is marad bőven.


Ilyen úgy istenesen egyedül lenni

Leckie remekül választotta meg a hősét. A legtöbb eseményt egy Breq nevű egykori mellékes szemén keresztül látjuk, aki a Toren Igazsága nevű csapatszállító mesterséges intelligenciájának utolsó megmaradt darabja. Breqet a bosszúvágy hajtja, de nem akarja elsietni a bosszúállást. Bőven van időnk megérteni, hogyan láthatja egy ezerszemű, ezer testet vezérlő hajó a világot. És ha ezzel megbarátkoztunk, folytathatjuk azzal a gondolattal, hogy a felfoghatatlan méretű birodalmat egy uralkodó vezeti. Csak éppen ezernyi klónozott testben, egy tudattal. Annyi van belőle így, mint a katonákból, kettesével-hármasával jár, ha úgy hozza a szükség.


Űrgárdista – neki működik az „Öld meg mind, Isten majd kiválogatja” elv


Ezzel pedig elértünk a harmadik, mindenképpen felemlegetendő galaktikus birodalomhoz, a Warhammer 40000-hez. Ian Watson úgy építette fel a káosz teremtményeivel küzdő űrbéli kereszteslovagokra és inkvizítorokra alapozott sztorijait, hogy nehéz nem szeretni. Ott az őrület az állam vezetésének minden szintjén jelen van: az inkvizítorok lendületével lehet mindenre lesújtani, ami ellenségnek tűnik.

A Radch nem annyira elborult, mint a Warhammer 40k világa. Nem annyira békésen unalmas, mint a Kultúra. Túl van feszítve, nincs erő a világban, amely megakadályozhatná, hogy darabjaira törjön szét. A Mellékes igazságot olvasva még csak a repedéseket látni. A magyarul valamikor ősszel megjelenő – persze, hogy beleolvastam az angolba, hogy állhattam volna meg – folytatás sejteti, hogy látványos, nagy robbanás lesz. És várjuk a harmadik kötetet. Most kell becsatlakozni a sztoriba.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!