Egy szomorú bukás - a Codie

-

Van az a mondás, amely szerint 10-ból 9 startup biztosan elbukik már a legelején. Aztán a fennmaradók közül is talán 1000-ből egyetlen egy az, amelyik hatalmas üzletté tud nőni. Akárhogyan is játsszunk a számokkal, az látható, hogy a kudarc lépten-nyomon ott leselkedik valahol. Félni nem érdemes tőle, hiszen a bukdácsolás és a bukás a sikerhez vezető út része. Ezzel együtt néha tud fájdalmas és meglepő lenni. Mint például a Codie esetében.


A startup világ történetei közül az egyik legszomorúbb a Codie-é, úgy meg aztán különösen, hogy egy magyar projektről van szó. Egy elképesztően aranyos és szuper ötlet végére kellett pontot tenni. Az eredeti cél szerint egy nagyon bájos, gyakorlatilag “kézműves” lánctalpas oktatórobottal és egy vezérléséhez szükséges mobiltelefonos applikációval segítettek volna a gyerekeknek abban, hogy megtanulják a programozás alapjait. A robot segítségével rögtön kézzelfogható eredménye lett volna a programozásnak, amely így vonzóbbá tette volna azt a gyerekek számára. A dolog jól indult. A huszonéves egyetemistákból álló csapat díjakat nyert, közösségi finanszírozás formájában bevontak majdnem 100 ezer dollárt (több mint 25 millió forintot). Jöttek a megrendelések. Úgy tűnt, hogy egy álom életre kel.

Aztán most augusztus végén megjelent egy üzenet a Codie Facebook-oldalán: “Hivatalosan is bejelentjük, hogy a Codie projektnek, csapatnak, startup-nak, cégnek, álomnak vége”.

A csapat a gyártáson úszott el. Az volt a terv, hogy tavaly év végére összehoznak 2 ezer darab kis robotot. Egymillió alkatrészt kellett volna beszerezni, ami még csak nem is volt lehetetlen feladat. Ám annyi energia elment vele, amely miatt nem tudtak odafigyelni a szoftveres fejlesztésre. Rosszul terveztek, szinte minden pénzt a gyártásba ölték, túl sok alkatrészt rendeltek, azok tetemes része is hibásnak bizonyult. Ahogy Lipécz Ádám, az egyik alapító korábban nyilatkozott: “Túlvállaltuk magunkat.”Csúszott tehát minden. Sietve vágtak bele a gyártásba, nem tudták tartani a minőséget. De olyannyira belevágtak, hogy volt olyan hétvége, amikor ügyvezetőstől, marketingesetől az egész csapat gyakorlatilag alvás nélkül saját kézzel rakta össze a robotokat. Ez végül odáig vezetett, hogy hamarosan szinte minden pénzük elfogyott. Az értékesítés nem indult még meg, így hát további bevételekhez sem jutottak. Annyira szétcsúszott a projekt, hogy még a kommunikációra sem jutott erő és idő, vagyis a vásárlóikat sem tudták megfelelően tájékoztatni arról, hogy mikor kapnak valamit a pénzükért. Áprilisban még posztoltak a Facebook-ra, amelyben bíztak abban, hogy sikerül további tőkét bevonniuk, ráadásul közben a saját applikációt is igyekeztek mással helyettesíteni. Nem sokkal korábban még egy külföldi kiállításra is volt erejük kijutni, ahol sok ígéretes visszajelzést kaptak. Volt tehát miben bízni, ott volt még az utolsó szalmaszál, amibe bele tudtak kapaszkodni.

Aztán hónapokig tartó hallgatás után, augusztus végén jelent meg a már említett újabb poszt. Ez viszont a történet végéről szólt. Azt írták, hogy a végsőkig, fizetés nélkül dolgoztak, de közben nekik is másik munkahely után kellett nézniük, nem maradt alkalmazottjuk sem. Hogy vajon sikerült-e az összes teljesítetlen megrendelés nagyjából 45 ezer forintos árát visszafizetni, azt nem tudni.

Üzenetükben azt írták még, hogy “Sajnáljuk, hogy legnagyobb erőfeszítéseink mellett sem sikerült viszonozni a belénk vetett bizalmat. A legnehezebb a tényt feldolgozni, hogy mennyi család, iskola, gyerkőc várta és várja hiába a kis robotot, és mennyi kaphatta volna még meg. Csapatunk minden tagjának ez fájó, tanulságos és embert formáló tapasztalat.”

A történet már csak azért is szomorú, mert itt nem csak egy jó ötletről, de egy alapvetően már működőképes, több fejlesztésen átesett, díjnyertes projektről volt szó, amely sokkal többre volt hivatott annál, mintsem tanulópénzként végezze.