Egy kis tengerparti országért hadakozik Oroszország és a NATO

Fotó: AFP / SAVO PRELEVIC

-

Az ellenzék szerint megbukhat a leválthatatlannak hitt montenegrói kormány. A miniszterelnök szerint az oroszok akarják a vesztét. Évtizedek óta nem volt ennyire bizonytalan a választások kimenetele a legkisebb balkáni államban.


Vasárnap Montenegróban ismét történelminek nevezett parlamenti választásokat tartanak. A tét nem csupán az, hogy megőrzi-e hatalmát Milo Djukanovic. Huszonhét év uralkodása alatt még sohasem volt közel a vereséghez, miközben változatlanul a pártja a választás legnagyobb esélyese. A kampány ennek megfelelően kíméletlen volt, és lehetetlen megmondani, mi következik a választás másnapján. A kormányzat ugyanis avval riogat, hogy Montenegróban küszöbön az armageddon, és ha az ellenzék győz – vagy győztesnek mondja magát –, akkor zavargások lesznek, erőszak és felfordulás. Az éjjel a montenegrói rendőrség elfogott egy fegyveres csoportot, amely „egy politikai erő” megbízásából „terrorcselekményekre, merényletekre készült” – jelentette a Pink M tévé. A csoportot állítólag a szerb csendőrség volt parancsnoka vezette.

Az első jelentések szerint a szavazást sok szabálytalanság kíséri. Az ellenzék szerint a külföldön élő montenegrói állampolgároknak menettérti jegyeket és 150 euró adtak azért, hogy hazautazzanak, és a kormány listájára szavazzanak – írja a Vijesti. Egy másik beszámoló szerint Cetinje egyik választókörzetében 10 szavazó – miután leadta voksát – a beígért 250 euróját követelte a választási bizottság tagjaitól.

De kinek és miért fontos, hogyan szavaz a 650 ezres lakosú ország 530 ezer szavazója? Ki az a Milo Djukanovic? És mit akarnak az oroszok?


Hű szövetséges

Nincs Európában még egy politikus, aki ennyi ideig a hatalomban tudott maradni. Világszerte is csak olyanok előzik meg – például Paul Biya kameruni elnök vagy Robert Mugabe, Zimbabwe elnöke vagy Ali Hámanei iráni vallási vezető –, akik nem állhatnának modellt az őszinte demokrata szobrának megformálásakor. Az utolsó európai diktátornak tartott Alekszandr Lukasenka is még csak 22 évnél tart. Djukanovic ráadásul még csak 54 éves, és teljesítményét akkor tudjuk értékelni, ha tudjuk, hogy a 27 év alatt nem csupán az államfői vagy a kormányfői posztot töltötte be: voltak időszakok, amikor névleg visszavonult a politikától, de olyankor is ő volt a Crna Gora-i politika origója.

Djukanovic a szocialista Jugoszlávia haláltusájának kezdetekor emelkedett a köztársasági politika sztratoszférájába – erről mintha megfeledkeznének azok, akik ostobán csak 25 év regnálásról írnak. Része volt a többpártrendszer bevezetésében és abban, hogy a montenegrói kommunista szövetségből megalakult a DPS, a demokrata szocialisták pártja. A DPS azóta nem tapasztalta meg az ellenzéki lét keserveit. Djukanovic akkor még Slobodan Milosevic szerbiai elnök pártfogoltja, Montenegró pedig hű szövetséges a Horvátország elleni háború idején. Dubrovnik ostromakor az egyenruhába bújt montenegrói állami és pártvezetés is kilátogatott a frontra, hogy együtt lehessen a várost ágyúzó önkéntesekkel.

Djukanovic a ‘90-es évek közepén kezdte belátni, hogy Milosevic politikája tarthatatlan, és fokozatosan új irányba állította Montenegrót. Ez a gazdasági összeomlás időszaka volt Szerbiában és Montenegróban. Djukanovic kormánya sajátos eszközökkel igyekezett átvészelni a válságos éveket: őszinte pillanataiban erről az időszakról azt szokta mondani, hogy azért volt szükség az államilag támogatott cigarettacsempészetre, mert máshogy nem tudták feltölteni a költségvetést. A podgoricai reptérre repülővel érkezett a dohány, az utakon nyerges vontatók szállították a zárjegy nélküli árut, amelyet gyors motorcsónakok szállítottak az olaszországi partokhoz.


Az olaszok nem nyomoznak tovább


A művelet sikerült, Montenegróban valamivel könnyebbek volt az élet, mint Szerbiában, és az olaszok is olcsóbban juthattak cigarettához – bár ezt az olasz hatóságok nem feltétlenül méltányolták. Djukanovic ellen a nápolyi ügyészség indított vizsgálatot 2003-ban: a gyanú szerint bűnszövetkezete eurómilliárdokban mérhető haszonra tett szert. Évekig tartó jogi huzavona kezdődött fellebbezések sorozatával – a fő kérdés az volt, hogy a montenegrói politikus hivatkozhat-e mentelmi jogára. Djukanovic végül 2008-ban elutazott Bariba, és 6 és fél órán át válaszolt az ügyészek kérdéseire. Egy év múlva, 2009 áprilisában az olaszok ejtették a vádakat ellene.

A zűrzavaros ‘90-es éveknek két fontos hatása lett. Egyrészt létrejött az új montenegrói oligarchia – az ország gazdaságát befolyásoló klánok között ott találjuk Djukanovic családját is –, másrészt az ország egyre határozottabban távolodott Szerbiától. Ennek egyik jele volt, hogy a föderáció kisebbik tagállama felhagyott a közös valuta használatával, és a dinár helyett először a német márkát vezette be, majd áttért az euróra. Belgrád sem gazdasági, sem politikai eszközökkel nem tudta megtörni Djukanovic uralmát: a belső vámokat, a csendes blokádot túlélte Montenegró, a választásokat pedig a DPS nyerte, rendszerint a földbe döngölve a szerbiai támogatásokkal induló pártokat. Nem vált be a katonai fenyegetés sem – igaz, Belgrád végül nem indított háborút a podgoricai vezetés ellen.


Belefáradt a politikába

Szerbiában sokaknak hatalmas csalódást okozott, hogy Djukanovic még Milosevic bukása után sem gondolta meg magát. A föderatív Jugoszláviából Szerbia és Crna Gora Államközössége lett, a podgoricai vezetés pedig egyre gyakrabban beszélt arról, hogy népszavazáson dönthetnek a köztársaság függetlenségéről. 2006 májusában a montenegrói szavazók 86 és fél százaléka részt vett a referendumon. A kétségtelenül érvényes népszavazáson a szavazók 55 és fél százaléka támogatta az állam önállóságát. A küszöb ezúttal – az EU követeléseként – 55 százalék volt.

Crna Gora polgárainak azonban nem csak az 1918-ban felszámolt önállóságot kellett megszokniuk. 2006-ban ugyanis – a DPS elsöprő sikere ellenére – Djukanovic bejelentette, hogy kiszáll a politikából, mert elfáradt. A pihenés 2 éve alatt cégeit igazgatta – kétségtelenül látványos sikereket érve el –, majd visszatért a kormányfői posztra, és azóta is megkérdőjelezhetetlenül irányítja a kis balkáni országot.

De akkor mire föl a mostani pánik? Miért lehet most veszélyben hatalma? Ennek egyik oka, hogy a kormánykoalíció szétesett, és a DPS nem számíthat a szociáldemokraták, az SDP támogatására. A másik ok, hogy közel 3 évtized óta sikertelen ellenzéke megértette, hogy külön indulva nincs esélye meggyőzni a politikai váltógazdaságot valójában nem ismerő, zárt és konzervatív montenegrói választókat. Ráadásul az ellenzék jó részének sikerült magára húznia a szerbpártiság vádját: annyi ideig voltak Belgrád klientúrája, hogy a választók szemében úgy is maradtak. Ezért taktikát váltottak, és Demokratikus Front néven együtt indulnak. A DF abban bízik, hogy így akár 220 ezer szavazatot szerezhet, biztosítva a megkérdőjelezhetetlen győzelmet.


Nem csak érzelmi kérdés

A kampány legdrámaibb állítása az volt, hogy ha az ellenzék győz, akkor leáll Montenegró NATO- és EU-csatlakozása. Az állítás egyik része akár még igaz is lehet. Amikor kiderült, hogy Podgoricát meghívhatják a NATO-ba – ez azóta megtörtént –, Moszkva hisztérikusan reagált. Oroszországot nyilván nem az aggasztja, hogy a NATO jelentősen megerősödne az 1950 montenegrói katonával (plusz a 400 tartalékossal), és nem is csupán érzelmi kérdésről van szó (az orosz cár már a 18. században támogatta a cetinjei székhelyű, teokratikus fejedelemséget). A mai Moszkva a NATO bármilyen bővítését ellenzi, befolyási övezetét pedig igyekszik kiterjeszteni a Balkán nem EU-tag államaira. Szerbiát gyakorlatilag legyűrte (az ország ugyan az EU tagja akarna lenni, de a NATO-ról hallani sem akar), Bosznia és Hercegovinát pedig a szerb entitáson, a Szerb Köztársaságon keresztül tudja befolyásolni, megakadályozva az ország integrációját a nyugati világba. Ráadásul Oroszország az egyik legnagyobb külföldi befektető Crna Gorában: a közvetlen beruházások és privatizációk mellett az oroszok rengeteg ingatlant vásároltak a tengerparton.

Az eddigi podgoricai kormány nem akart népszavazást a NATO-tagságról. Amikor tavaly év végén kiderült, hogy az országot meghívhatják a szövetségbe, a fővárosban nagy – és erőszakba torkolló – tüntetések voltak. Azokhoz a támogatás – Belgrád közvetítésével – Moszkvából érkezett. Akkor a konfliktus elült, de az ellentét megmaradt. A vasárnapi választás után pedig eldőlhet, milyen irányba indulhat el Montenegró. És az sem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy az új kormányt – bármilyen színezetű lesz is – egy nehezen kezelhető, helyenként erőszakos konfliktus fogadja majd.