Egy kis halálközeli élmény extrém sportokkal és energiaitallal

-

Valószínűtlen történet, de igaz: két, krisnás kommunában felnőtt nővér pszichedelikus elektronikát játszik zenekarával, a Prince Ramával, és mára oda jutottak, hogy megcsinálták 2016 első tökéletes poplemezét. Benne van a pakliban, hogy az utolsót is.


Taraka és Nimai Larson szülei még a hatvanas években tértek be Krisna-hívőnek, a két lányuk pedig egy floridai kommunában nőtt fel. Ott ismerték meg középiskolásként Michael Collinst, akivel hármasban alakították meg a Prince Rama of Ayodhya nevű triót 2007-ben. Kezdetben Blink-182 féle pop-punkot játszottak, azonban egy év művészeti főiskola Bostonban elég volt ahhoz, hogy felfedezzék magukban a spirituális lényt, és a Prince Ramára rövidített nevű együttesük egészen másfajta zenét kezdett játszani.

A trióra a krisnás zenék és a new age mellett olyan német, kísérleti krautrock zenekarok voltak hatással, mint az Amon Düül II és a Tangerine Dream, illetve a kétezres évek New York-i undergroundjának pszichedelikus-elektronikus kísérletezői, mint a Gang Gang Dance vagy éppen az Animal Collective. Az utóbbi együttes pont akkoriban volt a népszerűsége csúcsán, amikor egyik tagjuk, Avey Tare ott volt egy koncertjükön 2010-ben, és le is szerződtette őket a Paw Tracks kiadójukhoz. Innentől aztán megindult a szekér, és a Brooklynba költöző Prince Rama neve is bekerült a zenei sajtóba, ahol ők maguk now age-ként hivatkoztak a zenéjükre.

Gyors egymásutánban hét lemezt is megjelentettek öt év leforgása alatt, miközben Collins kiválása miatt a Prince Rama duóként folytatta tovább, de ez sem akasztotta meg a lendületet. Az elektronikát, mantraszerű kántálást és néha gitárzajt is tartalmazó, súlyosan repetitív és hipnotikus zene az évek során változott: miközben volt olyan lemezük, amely mindössze két, húszperces dalból állt, az eddigi utolsó albumra már feltűnően kiszélesedett a Larson nővérek zenei palettája.



Ez volt a 2012 végén megjelent, világvége tematikájú Top 10 Hits Of The End Of The World, amelyhez még egy kerettörténet is társult: tíz szám tíz fiktív zenekartól. Itt már a pszichedélia és a new age mellé szintipop, diszkó és egyéb elemek is társultak, a végeredmény pedig változatos, néha fülbemászó, néha meg kicsit fárasztóan ezoterikus elegy lett, és minden addiginál többet mutatott meg a Prince Rama addig rejtett dalszerzői képességeiből. A fenti szám például már földhözragadtan idétlen és jó lett.


Utána hosszabb pihenő következett, ezalatt Nimai népszerű gasztroblogger lett (természetesen vegán receptekkel), Tarakát pedig mosómedvék támadták meg a Central Parkban, aminek köszönhetően az országos médiába is bekerülhetett. Aztán egy fura “black metal kommunában” is töltöttek némi időt az észtországi Vormsi szigetén, ahol Taraka halálközeli élményt élt át egy viking kori romnál (egész pontosan úgy érezte, hogy párhuzamosan létezik a középkorban és 2067-ben), majd ezen fellelkesülve megírták az új lemezük anyagát, melyre a legnagyobb hatással veszélyes mennyiségben fogyasztott extrémsport-videók és energiaitalok voltak.



Az előzmények ismeretében mi sem lenne természetesebb, minthogy a most megjelent Xtreme Now valami elborult és misztikus, hallgathatatlan baromság legyen. Hát, nem így történt: tizenegy szám van rajta, és mind a tizenegy direkt, fülbemászó, életigenlő, idióta, dallamos és könnyed. És, ami még fontosabb, jó. Ráadásul nem nagyon kapcsolódik semmilyen kurrens irányzathoz sem, épp ezért különösen kellemes meglepetés.

A korábbi lemezen is hallható stíluskavalkád megmaradt, de eltűntek a zavaró és öncélú motívumok, és tényleg mindegyik számot nagyon könnyen lehet szeretni. Ez pedig különösen nagy dolog egy olyan albumtól, amin egyszerre hallhatók olyan, egymástól hatalmas távolságokra lévő előadók, mint Enya, a Boney M, a B-52’s vagy az előző évtized elektropunk csajzenekarai, mint a New Young Pony Club, no meg pszichedélia, glamrock, reggae, és belefér még álomszerű, belassult folk is. Sőt, a címadó számban még az agyatlan pop-punkhoz is visszatérnek.



Ami a legjobban tetszik benne, hogy bátran használ olyan elemeket, melyek manapság egyáltalán nem divatosak, éppen ezért meg is lepődnék, ha komoly hype törne ki a lemez körül. Most egyébként a dalok többségét éneklő Taraka és az elsősorban dobos Nimai mellé bevettek harmadiknak egy gitáros-szintist, és van egy új producer is, a főként remixerként foglalkoztatott XXXChange személyében, de hogy önmagában ez magyarázná-e azt, hogy egy gyakorlatilag hibátlan produkcióvá érlelődjön ez az elszállt marhaságnak tűnő projekt, az elég valószínűtlen.

És bár szeretnék hinni a halálközeli élmény-extrém sportok-energiaital szentháromság elméletében, mert akkora baromságnak tűnik, de talán inkább valami olyasmiről lehet szó, hogy a lányok mostanra rázták le magukról végleg a krisnás neveltetés hatásait, amiből csak a megfelelő mennyiségű őrültség maradt (azt állítják, nem drogoznak), és elkészítették azt az albumot, amely mindig is bennük volt: egy eklektikus, ragadósan dallamos, rágógumi poplemezt, amelyben minden a helyére került.

A Bahia italodiszkós eufóriájától kezdve a záró, félig akusztikus Shitopiáig tényleg nincs hiba a lemezen, amely a maga változatos ötletkavalkádjában egy kicsit még Grimes tavalyi lemezére is emlékeztet (pláne, hogy vannak egyező hivatkozási pontok is), de a Prince Rama hangsúlyosan punkosabb és kevésbé veszik komolyan magát. Az Xtreme Now a példa rá, hogy miközben az internet adta nagy szabadság oda juttatta a popzenét, hogy a többség kétségbeesetten próbál ugyanolyan unalmas és kiszámítható lenni, ezerszer szórakoztatóbb, ha valaki mer teljesen más és akár teljesen őrült is lenni. Akkor is, ha ehhez mosómedve-harapás vagy halálközeli élmény kell.