Egy kézfogásra Szép Ernőtől – beszélgetés Parti Nagy Lajossal

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Huszonhárom évig készült, de csak nemrég jelent meg a Magvető kiadónál a Bokáig pezsgőben című „hangos memoár”, amelyben Parti Nagy Lajos kérdezte Réz Pált az életéről. Mi meg Parti Nagy Lajost kérdeztük e huszonhárom évről.


Mikor hallottad először Réz Pál nevét?

Jó kérdés. Mivel nem tudom, sőt fogalmam sincs, próbálom kötni valamihez. A hetvenes évek közepén már kellett hallanom, legkésőbb a Charta aláírása táján, ‘77 januárjában. Én ‘79-től ‘86-ig dolgoztam a Jelenkornál, ezalatt akár találkozhattunk is valamely irodalmi eseményen, de konkrétan nem emlékszem. Kiadóban biztos nem találkoztunk, mivel az én két könyvemet a nyolcvanas években a Magvető adta ki.

De mint szerzőt vagy fordítót biztosan ismerted, nem? Ráadásul neki volt némi legendája az irodalmi világban. Szóval az is ismerte, aki nem ismerte.

Persze, így igen, a Semprun-regény, A nagy utazás fordítójaként mindenképp ismernem kellett, meg ő csinált Déryvel, Szentkuthyval tévéinterjút, tudni tudtam róla, ott volt, valahol messze, benne a magas budapesti irodalomban, arról nem is beszélve, hogy a bátyja fordította le magyarra életem egyik legfontosabb könyvét, Hasek Svejkjét.


Réz Pál


Személyesen mikor és hogyan ismerkedtetek meg?

Hát, erre illenék dátummal felelni. Akkortájt ismerkedtünk meg, amikor Závada Pál, Vági Gábor halála után, odakerült a Holmihoz, 1990-ben. Ő vitt fel Rézhez, majdnem biztos, hogy így volt, másként most már nem tudom, talán nem is akarom elképzelni, de tudni ezt sem tudom pontosan, úgy értem, nincs meg a nap, az óra, illetve belevész a nyolcvanas évek végének sűrűjébe. Pedig nagyon elnézném annak a délutánnak, annak a mégiscsak meghatározó találkozásnak a mézes-mákos amatőrfilmjét, ahogy ott ülünk, tulajdonképpen nagyon fiatalon, a két Pali és én, már ha hárman voltunk egyáltalán. Réz szokása szerint kérdezget, begyakorolt kíváncsisága őszinte, egyszerre empatizál és ironizál, pillanatok alatt megteremti a haverság levegőjét. Nagyon az én emberem, gondolhattam akkor, túl a tiszteleten, a megtiszteltetésen. És gondoltam arra is, hogy Réz közelében az ember mennyire benne érzi magát a magyar irodalomban, mennyire benne áll a hagyományban, és nem bokáig, egy kézfogásra van Szép Ernőtől, Szabó Lőrinctől, Nagy Lajostól, Dérytől, Ottliktól.


Holmi-lakoma: Szalai Júlia látja vendégül a szerkesztőséget. A képen balról jobbra: Várady Szabolcs, Fodor Géza, Radnóti Sándor, Szalai Júlia, Réz Pál, Voszka Éva, Závada Pál


Alighanem idetartozik, hogy nekem szerencsém volt Rézzel. Egyrészt, úgy éreztem, rögtön elfogadott, engem is, azt is, amit és ahogyan írok, másrészt könyveim, kézirataim sorsa nem függött se tőle, se a Holmitól, ahogy a Holmi nem szorult rám, én sem szorultam a Holmira, s ez jó volt így, hogy szabadok voltunk egymástól. Négy éve jöttem el a tán legerősebb „szomszédvártól”, a Jelenkortól, nagyon szoros volt a viszonyom a lappal, emellett szerkesztettem a versrovatot a régi Magyar Naplónál, így nem volt realitása annak, hogy bármi résztevékenységet vállaljak a Holmi szerkesztésében, akármilyen közel állt is hozzám ízlés és vonzalom szerint. Ehhez meg a barátságaimhoz (Radnóti Sándor és Závada már akkor jó barátom volt) képest elég keveset publikáltam a Holmiban. Épp, mert sokra tartottam a lapot, és nagyon meggondoltam, hogy mit adok oda – szóval nem bombáztam őket „jut is, marad is” alapon kéziratokkal, igaz, a többi folyóiratot se. Az biztos, hogy a Holmi novellapályázatának idején (ahol én A hullámzó Balatonnal Bodor Ádám egyik Sinistra-novellája mögött lettem második) már ismertük egymást Rézzel. Bodort, jegyzem meg, biztos, akkor, tán épp a díjátadón ismertem meg személyesen. „Nagyjából így kellett hogy történjen, azt hiszem”, hogy a Réz-mottó végét idézzem a könyvből. Elég sokat találkozhattunk ‘90 és ‘92 között, hisz amikor felkértek, csináljam meg vele én az életútinterjút, a történetei nagyobb részét már hallottam, s nemcsak Závada és Radnóti révén, hanem, úgy emlékszem, első kézből is.


Réz Pál

Aradon született 1930-ban. Budapesten az Eötvös Collegium diákja, ahonnan 1948-ban távolították el. Ezt követően nyugdíjazásáig a Szépirodalmi kiadó szerkesztője. 1989-től a lap 2014-es megszűnéséig a Holmi című folyóirat alapító főszerkesztője. Jelentős műfordító; filológusként Kosztolányi Dezső műveinek avatott kiadója. Könyvet írt Proust, Apollinaire és Szomory Dezső életéről, művészetéről.

1988-ban József Attila-díjas; 2004-ben Széchenyi-díjat kapott.


De miért téged kértek fel? Hiszen eszerint nem voltatok szoros kapcsolatban. Vagy éppen ezért? És egyáltalán, ki kért fel?

Hogy a rádió irodalmi osztályán kinek jutott eszébe, hogy én legyek a kérdező, nem tudom biztosan. Szerintem Szebényi Cilinek, de én ott mindenkivel nagyon jóban voltam, rengeteget dolgoztunk együtt, szinte második otthonom volt a rádió. És, gondolom, pont azért kértek fel, mert nem voltam Holmi-szerkesztő, sőt törzsszerző sem, de köztudottan közel álltam hozzájuk. A kívül-belülállóság miatt. S mert fontosnak tartottam, hogy a rádió végezze el ezt a munkát, a dokumentálásét, hogy legyenek életútinterjúk, hogy legyenek ezekből könyvek, az emlékezet, a jelenidejűsített hagyomány nagyon jót tesz a kurrens irodalomnak.

A könyv döntő része 1992-ben készült. Miért vártatok 23 évet a publikálásával?

Nem „mi” vártunk, Réz várt. Az volt a megállapodás, hogy miután lement a kilenc beszélgetés a Rádióban, a Jelenkor legépelteti a szöveget, s részenként közli. Na jó, az első részt már az adás utáni órában, máig emlékszem a telefonjára, elkérte Orbán Ottó a Kortárs számára. Réz ebbe belement, de utána, mikor a második részt előkészítettem a Jelenkor számára, azt mondta, s az egész anyagra értette, hogy ez bizony nem elég jó, ő olyat, mint Vas István, nem tud, rosszabbat meg nem akar, nem engedi a hiúsága, úgyhogy ebből ő nem akar se könyv-, se folyóiratbeli közlést. S ez a nem akarás, ez aztán tartott 23 évig. Én (de nemcsak én, hanem a holmisok mind) olykor, évente, félévente rákérdeztem, vajon nem gondolta-e meg magát, de nem. Aztán, csodák csodája, idén kora tavasszal azt mondta egy Holmi-hétfőn – Závada Pali s nyilván a többiek újabb kapacitálására –, hogy ha én megszerkesztem, ha netán én csinálok még vele pótbeszélgetéseket stb., akkor ő áll elébe, ha a Magvető kiadja, ő belemegy, hogy legyen könyv. A Magvető persze boldog volt, ahogy én is, mert én ugyan nem mondtam le arról, hogy ebből a nagyszerű matériából könyv legyen, de egyre távolodott a felvétel ideje – gondold el, egy másik évszázad, sőt évezred, egy másik Magyarország –, másrészt egyre többet betegeskedett, egyre kevesebb energiát, kedvet éreztem benne, hogy felvegye, illetve felvegyük a fonalat.


Parti Nagy Lajos


Eszerint elképzelhető, hogy ez amolyan szellemi végrendelet volt? Hogy elérve az aggastyánkorba, ráadásul a Holmi befejezésének küszöbére, azt gondolta, kár lenne, ha ez veszendőbe menne, és a halála után publikálnák avatatlan kezek?

Igen, ez biztos motiválta. A Holmi befejezése, illetve az utána támadt űr is. Nem az avatatlan kezektől félt, azt hiszem, legalábbis remélem, de fontos volt számára, hogy megélje, hogy kézbe fogja, hogy érezze a szagát, hogy kinyissa a könyvet az életéről, ami hasonlóan papíralapú tárgyak szerkesztésében, megalkotásában telt el.

Mi volt a beszélgetések legfőbb célja?

Kis nyegleséggel úgy mondanám: az, hogy jól érezzük magunkat. Túl ezen, részemről ‘92-ben egyértelműen az volt a cél, hogy az „ülésekből” összeálljon egy olyan alapanyag, amivel Réz elkezd dolgozni, s amiből, aminek mentén és/vagy inspirálására megírja majd a maga, nevezzük így, emlékiratát. Hogy aztán megtartja az interjúformát, vagy sem, az nekem mindegy volt, ezen nem is gondolkodtam, ahogy azon se, megmaradnak-e a kérdéseim, vagy elvégezvén a dolgukat, mint göngyöleg, lehullanak az ő monológjáról. Hat évvel később, ‘98-ban Tolnai Ottóval is csináltam egy beszélgetéssorozatot, amit Ottó továbbírt, s évek múltán lett belőle egy remek, könyvnyi önesszé, a Költő disznózsírból. Én ennek a megainterjúnak mint műformának, túl az elhangzáson, a rádiós megjelenésen, így látom értelmét. Ez ugyanis nem beszélgetőkönyv, abszolút nem volt semmiféle „négykezes” ambícióm, én mindenekelőtt közre szerettem volna működni minél több történet, emlék napvilágra hozásában és rögzítésében.


Parti Nagy Lajos

1953-ban született Szekszárdon. Pályáját költőként kezdte, válogatott és új verseinek jelentős kötete, a Grafitnesz 2003-ban jelent meg. Prózaíróként a Sárbogárdi Jolán néven kiadott A test angyala című paródiaregénnyel debütált 1990-ben. Máig legsikeresebb, Mauzóleum című drámáját 1995-ben mutatta be a Katona József Színház.

1992-ben József Attila-, 2007-ben Kossuth-díjat kapott.


Ez amolyan bábaszerep? Ahogy Szókratész gondolta? Hogy az illetőben ott a tudás, neki mindössze annyi a szerepe, hogy világra segíti?

Lényegében igen. Ehhez meg kellett tanulnom, ami az életútból, hogy úgy mondjam, tabellárisan megtanulható volt, és tartanom kellett a mikrofont. Meg persze kérdezni. Tudni, ki kicsoda. De nem túltudni. Megkérdezni vagy kiegészíteni a hallgatók számára. Ahogy szó volt már róla, azért lettem én a kérdező, mert közel voltam, de nem voltam túl közel, nem voltam bennfentes, hogy félszavakból is értsük egymást. Idetartozik, hogy a kilencvenes évek elején a Magyar Rádió nem királyi szócső és agitka volt, hanem egy tekintélyes médium, amelyik tette a dolgát, ezen belül az Irodalmi osztály komoly műhely volt, remek szerkesztőkkel, például Szebényi Cecíliával, aki egyedül vágta össze, tehát szerkesztette meg a nyersanyagból azt a kilenc órát, ami a mostani könyv alapja.

A Bokáig pezsgőben cím számomra kissé azt sugallja, hogy az életben, mármint ez esetben Rézében, minden nagyszerű volt, minden remekül sikerült. Nem túl happy ez?

Nem. Ne csak a pezsgőt olvasd, hanem a „bokáig”-ot is. Először nekem sem tetszett, és nagyjából ilyesmi miatt. De aztán végiggondoltam: bokáig állni pezsgőben, nem fülig, nem nyakig, az valami baljós, groteszk dolog, a bokáig érő pezsgőben nem lehet lubickolni, ott a szénsav nem üdít, az alkohol nem vidít, és így tovább. S innen nézve a cím hasznára válik, hogy van benne valami furcsa, talányos, valami irritáló. Nem is beszélve a cím mögött rejlő tragikomikus, lidérces történetről, amit itt nem fogok elmesélni. Ha a konkrét eset felől nézem, azt gondolom, kifejezetten erős lett a cím. Mondhatom, hogy az, hisz nem az én ötletem volt.

Többször is szó esik Kassák Lajos, illetve Vas István memoárjairól. Ez a kötet mennyiben sorolható közéjük?

Nem tudom. A Rézé egy lejegyzett, papírra alkalmazott hangos memoár. Kassáké és Vasé rendes „papíralapú” emlékiratok. Megalkotottságban, részletességben nem fogható tehát hozzájuk. Anyagában, érdekességében igen.

Ha húsz éve Réz nekiáll, és a kábé 300 oldalas gépirat mentén megírja életét és pályáját, ha megtalálja hozzá az öntőformát, ami egyszerre kipróbált, és csak az övé, akkor tán más lenne a helyzet. Igaz, akkor én most nem lennék ilyen elégedett, sőt büszke, hogy mégiscsak segíthettem e könyv létrejöttében, nevezzük akárminek.


Bokáig pezsgőben


Déry Tibor önéletírása, az Ítélet nincs nem került szóba, ha nem csal az emlékezetem. Pedig Déry majdnem akkora szerepet játszott Réz életében, mint Vas István.

Déryvel az Ítélet nincs idejére már nagyon problémás volt Réz viszonya, ez pontosan és többször előjön a beszélgetésben. Lehet, hogy az önéletírás konkrétan nem került szóba, de, mindent összevéve, Déry a hangos memoár egyik főszereplője.

Kicsit megbántódott talán? Szerepel a könyvben, hogy Déry az irodalmi hagyatékát végeredményben Aczél Györgyre bízta. Ez nyilván nem esett jól Réznek, most leszámítva, amit nehéz leszámítani, a politikai mellékjelentéseit ennek a gesztusnak.

Igen, megbántódott, teljes joggal, a dolog emberi mellékjelentéseitől éppúgy, mint a politikaiaktól.

Ha már itt tartunk, megkérdem: szerinted miért ír valaki önéletrajzot, memoárt? David Hume, a 18. századi nagy filozófus azt írja, „nehéz dolog hosszasan írni önmagunkról anélkül, hogy a hiúság bűnébe ne esnénk, ezért rövidre fogom”. És valóban. Hume önéletrajza alig 5 oldal, pedig elég sok minden történt vele...

Az az érzésem, a művészet, pláne kívülről nézve, eléggé a hiúság vására. Egy átlag művészetfogyasztó minden személyes megszólalást, írást bőven odasorolhat a hiúság, a tetszelgés körébe, s tarthat bűnnek – miközben nem tudja levenni a szemét e bűnről, arról, hogy csak én tudok versemnek hőse lenni. Az emlékirat pedig, a legszikárabb is, baromi személyes. Evidens, hogy benne van az emlékműállítás (ld. fát ültetni) momentuma, hogy aztán „aere perennius”, szóval „ércnél maradóbb”, vagy sem, azt embere, írója válogatja. Ezzel együtt nem tudom, ki miért, mi célból és mi okból ír emlékiratot, például akkor is, ha egész életében magát fikcionálta. Vagy netán pont ezért? Ki ezért, ki azért? Egyfajta pontosítás? Önellenőrzés? Önigazolás? Netán a fikcióból, a saját korábbi műformákból való halk kiszeretés? Nagy kérdés, pár sorban csak habogni lehet róla. Enélkül viszont nincs emlékezet, talán irodalom sem.

Hogyan zajlottak a találkozók? Leültetek egy üveg borral éjszaka, valami ilyesmi? Volt valami rituáléja, vagy teljesen ad hoc alakult?

Őszvégi, kora téli késő esték 1992-ben, Réz Dunára néző lakása, némi bor, olykor kicsi vodka, ülünk egymással szemben, előttünk mikrofon, Cili és a hangmérnök odébb a kanapén, a rádiósmagnóval. Réz pontosan annyi idős akkor, mint én most. Az a megállapodás, hogy semmi fakszni, megyünk a gyerekkortól, persze el-elkalandozva. Célra tartóan ad hoc próbáltunk lenni, így mondanám. Előttem kézzel írt jegyzetek, cédulák, listák, mindenfélék. Emlékszem a feszültségemre, de minden este, hogy hogyan hagyjam folyni, ugyanakkor hogyan tartsam kézben a beszélgetést. Ez persze kioldódik, lassan éjszaka van, Cili olykor beleszól, hogy szerinte ez vagy az hiányzik, s próbálunk arrafelé menni. Aztán másnap folytatjuk.

Erre alighanem jól emlékszel, mert emlékszem egy éjszakára, amikor véletlenül összefutottunk a Parlament előtt, én mentem haza, te meg azt mondtad, hogy éppen a Réz Palitól jössz. Régen volt, tán még Mohács előtt történt…

Bőven, de hát nekünk Mohács kellett. Szeretek úgy emlékezni, hogy kilenc este volt, de nem. Nem tudom, hány. Nagy élmény volt, ezt már akkor is tudtam, azóta csak fényesedett. Furcsa volt újra elővenni a jegyzeteket, meghallgatni megint az egészet, meg, ugye, a 2000-ben felvett „utószót”, a 70. születésnapra készített pótbeszélgetést. (Itt jegyzem meg, volt egy igen jó tévéfilm is később, Fehér György rendezte, én kérdeztem, aztán Gyuri nagyon helyesen kivágta a kérdéseimet, így lett a film egy igen jó Réz-breviárium, monológdarabok leblendékkel. Ez '98-ban volt, szintén Réz lakásán, annak is nagyon erős hangulata volt.)


Parti Nagy Lajos; költő; író; kritikus; interjú


Közben eszembe jutott, hogy voltaképpen lehetne egy olyan memoárkötetet is csinálni, hogy Telefonbeszélgetések Réz Pállal. Én még életemben annyit nem beszéltem telefonon, persze vezetékesen, mint vele, olykor este tízkor kezdtük, és éjjel egyig tartottuk a frontot meg a vonalat. Ebben csak Tandori Dezső a vetélytársa. Neked mi a tapasztalatod?

Persze, voltak hosszú telefonok is, ha ezeket valaki vagy valakik – angyalok? BM-alkalmazottak? – egy szálig felvették volna, s most valami csodagépen prezentálhatók lennének, hát, abban is lenne egy irodalomtörténet, tán nem is annyira meta-, mint az ember elsőre gondolná. Ami a 20. század első felében mind-mind levélben folyt és elvben megmaradt, az a második felében elszállt Bell membránjain keresztül a semmibe, s ettől persze megnő a jelentősége minden hajdani beszélgetésnek.

Egyébként soha nem balhéztatok össze? Nem voltak konfliktusok?

Nem, nem vagyok egy balhézós típus. S miért is kellett volna?

Mert ennek vagy annak a megítélésében nem értünk egyet? Ezt könnyedén tudomásul lehetett és lehet venni. Hogy nem ugyanazt gondoljuk erről vagy arról az íróról. Nem akarjuk megtéríteni a másikat. Én őt nyilván nem is tudnám meggyőzni, nyilván van, amit szeret az én irályomban vagy mimben, és van, amit nem. Fontos a véleménye, de a tetszésénél fontosabb a barátsága.


Holmi; szerkesztőség; irodalom; folyóirat;

Radnóti Sándor, Réz Pál és Závada Pál – Réz Pál lakásán


A publikált anyag nagyjából hányad része a beszélgetéseknek? Milyen szempontok szerint húztatok? Voltak személyes, netán politikai megfontolások?

Talán tizenhét, tizennyolc órát vettünk fel. Ez, az eredeti, vágatlan anyag nincs meg, én legalábbis nem akadtam a nyomára. A rádióban hajdan elhangzott kilenc beszélgetésből, ahogy mi neveztük most egymás között, a főszövegből alig-alig húztunk idén tavasszal, s ha igen, nem tartalmi, pláne politikai megfontolásból, inkább stiláris okokból. Természetes, az élőbeszéd hogyjai, izéi, kérlekszépenjei a papíron máshol, más eloszlásban vannak a helyükön. A felvett pótbeszélgetéseinkből, ami csak használható volt, ami csak grammatikailag koherens, belekerült. Lényegében ebből lett két új fejezet, így áll a könyv 12 részből. Ami a „megfontolásokat” illeti, azokból, ne felejtsd el, idővel egyre kevesebb lesz. Mivel egyre kevesebb az élő szereplő, egyre kevésbé merülnek fel tapintati szempontok. Politikaiak meg egyáltalán nem, se 23 éve, se most. S azt is el kell mondjam, végső soron rám volt bízva, hogy mit hagyok ki. Én az idei anyagnak a kétszeresét is beletettem volna, ha el lett volna mondva, például a Szépirodalmi Kiadóról, például a Holmiról, bármiről. De nem lett, ennyi lett, ennyi jött ki ebből a tavaszból, s nekem korábban sem, most sem volt célom, hogy tűzön-vízen át kiszedjek, kifacsarjak belőle bármi olyasmit, amit nem akart elmondani. A titkai is ő, az elhallgatásai is, ha vannak, de hát kinek nincsenek? Evvel együtt fontos dolog, fontos reláció nem hiszem, hogy kimaradt.



Parti Nagy Lajos; költő; író; kritikus; interjú; Réz Pál

A Bokáig pezsgőben-kötet Parti Nagy Lajos lakásában


Soha nem érezted úgy, hogy nem mond teljesen igazat? Brutálisan szólva, hogy hazudik?

Nem. De nem is azért ültem le vele, hogy hazugságon fogjam, „elszámoltassam”, satöbbi. Ez egy másik műfaj. Mikor tavasszal szerkesztettem a könyvet, ahol csak tudtam, igyekeztem „ellenőrizni” a dátumokat, történéseket, neveket. Ahol sikerült ugyanahhoz az eseményhez más forrást találnom, egyetlen egyszer sem tűnt úgy, hogy ne mondana igazat, vagy hogy a másként emlékezés mögött bármi szándék, bármi meggondolás volna. Nem akarok relativizálni, de hát mi az, hogy a teljes igazat mondani? Evvel együtt nagyon sajnálom, hogy a ‘92-es beszélgetés nyersanyaga nincs meg, abból kiderült volna, azt hiszem, hogy mi az, amit Szebényi Cili egyszerű szerkesztési okokból, s mi az, amit netán Réz kérésére hagyott ki. Ezek rendre tapintati, vagy, kis rosszindulattal, taktikai ügyek voltak. Azért ne felejtsd el, hogy akkor alig 3 éves a Holmi, szóval X-et vagy Y-t mért bántaná meg, vagy netán X vagy Y özvegyét. Maguk a beszélgetések, ahogy mentünk előre, az időben is, az épp aktuális éjszakában is, egyre kitárulkozóbbak lettek, tán nem is az, amit mondott, hanem ahogyan, ezt már sose fogom tudni ellenőrizni, hisz az eredeti anyag nincs meg, csoda lenne, ha előkerülne. Ha valamit sub rosa mesélt el, jelezte: „Cili, ezt majd hagyja ki”, aztán persze csomó minden benne maradt. A Szépirodalmiról a ‘92-es beszélgetésben, és azt hiszem, nem csak a vágott változatban, nagyon kevés szó esett, az erről szóló fejezet a tavaszi pótbeszélgetések hozadéka. Ennyi volt benne, egyetlen elhangzott mondat ki nem maradt. ‘92-ben még nem, idén már nem volt kedve a kiadóról hosszan, részletesen és igazán sokrétűen beszélni. Lényegében ugyanez a helyzet a Holmival is. Hogy Kosztolányiról ennyi szó esik, annak köszönhető, hogy a Levelek-Naplók kötet kiadásakor, ‘96-ban én csináltam Rézzel a sorozatról egy hosszú interjút, s annak a jó részét beleloptam ebbe a könyvbe.


Holmi; szerkesztőség; irodalom; folyóirat;

Réz Pál, Závada Pál és Radnóti Sándor 2014-ben Réz Pál lakásán


Én úgy érzem, az Aczél–Kádár-korszakról relatíve kevés szó esik, noha élete nagyobbik fele abban telt el, és azt ismerte a legjobban. És ebben találkozott a ti kettőtök élete is. E téren a memoár nem eléggé korfestő jellegű. Miért van ez így?

A kisebbik fele telt el abban, ha kiszámoljuk, de nem akarom megkerülni a választ, hisz tényleg azt ismerte a legjobban. Én nem éreztem, hogy ne lenne eléggé korfestő, mert milyen kor, avagy milyen festői stílus? Ha arra gondolsz, hogy túl van reprezentálva a gyerekkor és az ifjúkor, az teljesen természetes, minél idősebb valaki, annál inkább oda teszi, önkéntelenül is, a hangsúlyokat. Én pedig az arányokat akkor se változtathattam volna meg, ha netán aránytalannak éreztem volna az emlékezést. De tegyük fel, nem eléggé korfestő. Ennyi telt. ‘92-ben ilyenné lett vágva-szerkesztve, szerintem remekül, most meg, a 85. születésnap küszöbén, ennyit gondolt elmondani.

Réz nagyon nagy dumásnak mutatkozik a beszélgetésekben. Mégis azt éreztem, hogy az olykor szinte gátlástalan feltárulkozások ellenére eléggé zárkózott személyiség. Ha ez igaz, mitől lehetett? Védett valamit magában? Félt valamitől?

Igen, zárkózott személyiség, s ez eléggé meg van festve, be van mutatva, legalábbis szerintem, aki hogyne lennék elfogult! Zárkózott, szemérmes, persze. Evvel a nagy dumássággal, ha tetszik, gátlástalansággal azt védte, amit mindannyian, a személyiség érzelmes, olykor érzelgős rétegeit, azt a tartományt, amiről direktben majdnem lehetetlen beszélni. Hogy félt volna valamitől? Nem hiszem. Nem félt. Mire gondolsz? 85 évesen mitől félhet valaki?

A sok remek történet közül melyik számodra a legmélyebb, a leginkább sokatmondó?

Ha már szóba jött, a bokáig érő pezsgő története.


Parti Nagy Lajos; költő; író; kritikus; interjú


De ennél a történetnél már nem kerülhetem meg a kérdést: a zsidóság semmiféle gondot nem jelentett Réz Pál életében? Mert erről alig esik szó a kötetben.

A kérdést, hogy mit, illetve milyen gondot jelent a zsidóság az ő életében, valóban nem tettem fel, tehát egy koncentrált, idézhető, netán vitatható válasz nincsen rá. De azért nem tettem fel, mert a könyv szerintem éppen annyit beszél erről, amennyire Rézt ez izgatja. A gyerekkor kapcsán, a nyelvhez, az irodalomhoz való kamaszkori viszonya kapcsán, aztán a gettó kapcsán, majd pedig Csurka apropójából, azt hiszem, elmondta, amit személy szerint erről a „gond”-ról, viszonyról gondol.

Többször is felmerül a kérdés: mit tart fő művének Réz; kettő kerül szóba, az egyik a hatvanas években indult, sokkötetes Kosztolányi-kiadás filológiai munkája, a másik a Holmi című folyóirat 25 éven át tartó szerkesztése. Te melyiknek adnád a pálmát?

Két pálmát adnék, akik álmukban játszanak egymással.

Én mindig azt éreztem, hogy Réz nem is annyira a kéziratokat, hanem sokkal inkább az írókat szerkesztette, ahogy Molnár Ferenc írta Osvátról. Neked volt ilyen személyes tapasztalatod? Felmentél hozzá a bajaiddal, sikereiddel, nőügyeiddel? Egyáltalán: barátodnak tekinted Réz Pált? És ő barátjának tekint téged?

Szerintem nincs szerkesztő, pláne nagy szerkesztő, aki a kéziratok mögött ne írókat szerkesztene, akármilyen elszánásokkal, fogadalmakkal indult is. Ez nem életszerű, hogy úgy mondjam. Hogyne lettek volna elfogultságai a lapnak is, Réznek is. Hogyne lettek volna súlyos kimaradók!

De melyik lapnál nincsenek? Ez a műfaj ilyen. S azt se felejtsd el, a Holminál kétséges esetekben többségi döntés volt, innen nézve a Holmi is írókat szerkesztett, ám ha ezt öten-hatan teszik, nem akárkik, hogy finom legyek, akkor az elfogultságok nagyjából kiegyenlítődnek, illetve szemléletté nemesednek. Majd ha megjelennek a szerkesztőszoftverek, a mindentudó automaták, akkor eljön a jó világ. Akkor a világ írói objektíve lesznek megítélve, ettől persze ugyanannyian fogják hinni, hogy ilyen vagy olyan hatalom manipulálja a szoftvereket.

Ami a barátságot illeti, én Rézt a barátomnak tekintem. Hogy ő engem? Talán ő is, s ha ez így van, az megtisztelő, az ott van az életem legfontosabb dolgai között. Én, legalábbis szándék szerint, nem a bajaimmal jártam hozzá, de az is igaz, az ember észre se vette, s elmondott neki sok minden személyeset. Ahogy egyébként ő is, ha tetszik, ez a könyv az ő „elmondásait” gyűjti egybe.

Manapság mintha ismét divatba jött volna nálunk az önéletírás. Nádas Péter is ezt ír, Bereményi Géza szintén elkezdte publikálni memoárja részleteit. Te nem tervezel ilyesmit?

Hát, ha sokáig élek, valamit biztos írok abból az anyagból (naplótöredékek, feljegyzések, dátumok, cédulák), amit előbb-utóbb be kell gépelnem, egybe kell/kéne látnom. Egyelőre az izgat a dologban, hogy jól emlékszem-e magamra. A tényeim nem hiszem, hogy mást is érdekelnének, engem is csak a vacak memóriám miatt, hogy mi mikor volt. Hátha pl. a nyomára jutnék, mikor ismerkedtem meg Rézzel... Hogy azután mi lesz ebből a regiszterből, ha lesz, milyen írásmű, fogalmam sincs.


Parti Nagy Lajos; költő; író; kritikus; interjú


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!