Egy kerti budi néha többet ér, mint egy újabb felhőkarcoló

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Szerencsésebb helyzetben fogalmunk sincs arról, hogy milyen lehet olyan helyen lakni, ahol egész télen nincs iskola, mert nem tudnak fűteni, ahol az otthonokban nincsen vécé, vagy ahol nincsenek közterek, közösségi épületek, de még játszóterek sem, mert ezek létesítéséhez pénz kellene. Világszerte sok olyan építész van, aki megoldást próbál találni az ehhez hasonló problémákra ahelyett, hogy monumentális épületekkel növelné egy város presztízsét. Az ő munkájukat mutatja be egy most nyílt kiállítás.


A Pest megyei Monor romák lakta telepén, a Tabánban néhány ház kivételével egyik épületben sincs vezetékes gázszolgáltatás, száraz tűzifához pedig szinte senki sem tud hozzájutni. Ahol lehet, ott télen kályhával próbálják melegen tartani az otthonokat. Az építészfórum.hu a BME építészhallgatóinak egy 2014-es projektje miatt foglalkozott a témával. A hallgatók a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve akkor úgy döntöttek, hogy véget vetnek a telepen a fagyoskodásnak és a tüzelőhiánynak.


Megnézték, hogy a helyi igényekhez mérten hogyan lehetne ezt a leghatékonyabban megvalósítani, majd felépítettek egy biobrikett szárítására alkalmas épületet, mivel a biobrikett olyan fűtőanyag, amely mezőgazdasági és faipari hulladékokból nagyon olcsón előállítható, és a gyártásához sem kell különösebb szakértelem. Az építészhallgatók a monoriak segítéségét is igénybe vették a sajátos szellőzéssel rendelkező épület felhúzásához, és a szárító ma már működik, a telepiek közül bárki készíthet biobrikettet, vagy hozzájuthat a tüzelőadagjához.

A monori munka szép példája a szociálisan elkötelezett építészetnek (socially responsible/engaged architecture), amelyről nemzetközi kiállítás nyílt Think global, Build Social! címmel a Fugában. Itt olyan, a monorihoz hasonló projekteket mutatnak be, amelyek során az építészek fejlődő országok vagy nagyvárosok szegénynegyedeinek szükségleteire próbálnak megoldást kínálni. A tárlatot 2008-ban Andres Lepik kurátor a New York-i MoMA számára álmodta meg, de azóta szinte megszakítás nélkül járja a világot a kiállítás, és a Hello Wood egyik alapítójának, Pozsár Péternek a közreműködésével Budapestre is eljutott. Sőt kiegészült magyar építészek projektjeivel is.



A 15 külföldi és 11 magyar munka bemutatásával az építészetnek egy másik oldalát ismerhetjük meg azokhoz a sokszor megalomán bravúrokhoz képest, amelyeket általában a média fel szokott kapni (gondoljunk például a világ legmagasabb felhőkarcolójáért folyó őrületes versenyre a Közel-Keleten, vagy idézzük fel a sztárépítészek városligeti vízióit).


Ezekkel szemben a szociális építészeti munkák nagyon is emberléptékűek. Olyan vállalások, amelyekkel rokonszenvezni lehet. Ez pedig Pozsár Péter szerint nagyon fontos velejárója ennek a tíz-húsz éve virágzó irányzatnak, célja is a kiállításnak, hogy bevonzza a nem szakmai közönséget. „Míg arról szívesen beszélünk, hogy éppen milyen könyvet olvasunk, vagy hogy ki milyen koncerten volt, addig arról, hogy milyen épített környezetben élünk, már ritkábban esik szó, és ezt az emberek általában arra fogják, hogy úgysem értenek hozzá” – fogalmaz Pozsár.

Hogy az építészet miért nem téma családi ebéd vagy sörözés közben, annak sok oka van, de az egyik ok Andres Lepik szerint biztosan magukban az építészekben keresendő. Divat ugyanis egy ideje, hogy a sztárépítészek a tervezőasztal után leveszik a kezüket a projektről, és szeretnek magukra designerként gondolni, amely hivatásnak nem része az emberekkel való kommunikáció.

„Jól illusztrálja ezt a hozzáállást a napokban elhunyt Zaha Hadid példája. Az iraki–brit építészt egyszer megkérdezték: hogy érezte magát, amikor az általa tervezett katari futballstadion építése közben sok munkás rettenetes körülmények között dolgozott, volt, aki meg is halt a munkálatok alatt. Ő azt válaszolta, hogy nem tud ezzel mit kezdeni, ő csak egy építész. Azt hiszem, ez a mondat mindenkit sokkolt” – mondja Lepik.


Pozsár Péter és Andres Lepik


A szociális építkezések legfontosabb kritériuma viszont éppen az, hogy az építész elköteleződjön egy közösség sorsa iránt, jelen legyen az életében.


„Ezeknek a munkáknak nincs politikai vagy ideológiai céljuk, szigorúan pragmatikus alapon működnek. A szociálisan felelős építészet lényege, hogy az építészek a helyi emberek igényeinek megfelelően alkossanak valami olyat, amire valóban szükség van, kommunikáljanak, dolgozzanak együtt velük, az épületeik illeszkedjenek a helyi kultúrába, és nagyon fontos, hogy olyan, helyben elérhető anyagokat használjanak fel, amelyek a lakosság számára hosszú távon rendelkezésre állnak majd” – mondja a német kurátor.

Ha például a Mali Köztársaságban az erdőirtások következtében kevés és drága a beszerezhető fa, valamint a cementet és a betont is költséges behozni, akkor agyagból kell építkezni. Ha pedig Balin bambuszból van rengeteg, akkor ahhoz és a helyileg termesztett fűfélékhez kell nyúlni, amelyek ráadásul a trópusi éghajlaton, a tetőszerkezetbe beépítve kellemesebb klímát eredményeznek, mint a beton vagy a tégla – derül ki a kiállításból.



Bár a tárlat valószínűleg nem vonz majd nagy tömegeket, hiszen egy épületnek nem a kiállítótér a természetes közege, a makettek, alaprajzok, fotók pedig önmagukban nem elég csalogatóak, azért az építészetért nem különösebben rajongó látogatót egy másik aspektus még magával tudja ragadni. Mégpedig az, hogy itt valójában nem is az épületeken van a hangsúly, hanem azon, hogy milyen elképzelhetetlen hiányoktól szenvednek az emberek a világ egy jelentős részén, több ezer vagy éppen néhány tíz kilométerrel odébb. Vajon hányszor gondolunk bele például abba, hogy az embereknek nemcsak a fűtése vagy az élelmezése nincs megoldva sok helyen, de valahol még az is probléma, hogy az lakók nem tudják hova kiteregetni a ruháikat?


Afrika legnagyobb gettójában, Nairobi Kibera negyedében se közterek, se esővízgyűjtők, se szárítóhelyek, se közutak nem voltak (és még sok minden más se). A harvardi egyetem hallgatói a képen látható állapotokkal találkoztak, mielőtt nekiláttak volna a hiányzó dolgok megteremtésének.


Sánta Gábor építész például Kambodzsában ismerte fel az igényt a biovécére, azaz a komposztáló árnyékszékre. Ottjártakor kiderült, hogy az ázsiai országban a lakosságnak kevesebb mint húsz százaléka rendelkezik saját vécével, és ebbe bele kell érteni a kerti budit is. A legtöbben a szabadban végzik el szükségleteiket, emiatt a fekália és a szennyvíz a talajba, a talajvízbe kerül. Ezért aztán nagyon magas a fertőzések aránya, és a gyakori hasmenések miatt a gyermekhalandóság is nagy. A magyar építész a probléma megoldásaként kitalálta a komposztáló kerti vécét, amely megakadályozza, hogy a végtermék a talajba, majd az ivóvízbe jusson.


Irimiás Balázs ugyancsak külföldön segített egy rászoruló közösségnek. A Kőrösi Csoma Sándor szobáját felújító építész napelemekkel működő és fűthető iskolát tervezett a Himalájában, hogy télen se kelljen a gyerekeknek abbahagyniuk a tanulást.

Az előző példákhoz képest a debreceni Alkotó Műhely Biharugrán, Holczer Veronika pedig Markócon már teljesen más hiányosságokra bukkant. Azt vették észre, hogy a kis vidéki településeken a helyiek nem tudnak hol kulturális programokat szervezni, így a debreceniek szabadtéri színházat építettek, Holczerék pedig egy pajtát alakítottak át közösségi háznak. A markóci projektnek külön érdekessége lett, hogy menet közben meg kellett változtatni a terveket, mert kiderült, hogy a házat a falubeliek gyümölcsfeldolgozásra is használni szeretnék.


Sánta Gábor helyi diákjai az ökologikus árnyékszék előtt Kambodzsában.


Vannak olyan szakemberek is, akik szociális projektjeik révén váltak világhírűvé.

Alejandro Aravena és az Elemental-csoport házai a chilei Quinta Monroy telepen sem mondhatók szép vagy látványos munkáknak. Viszont az az elképzelés, hogy a rászoruló családok lakhatását meg tudták oldani a kevés állami pénz ellenére, méghozzá úgy, hogy csak a házak felét, a földrengésbiztos vázát készítették el, majd a másik felének megépítését a családokra bízták, annyira nagyszerű ötletnek bizonyult, hogy azóta több helyen alkalmazzák ezt a módszert, és Aravena meg is kapta érte a Pritzker-díjat (minderről ebben a korábbi cikkben írtunk bővebben).

Ugyancsak zseniális ötlet volt Peter Rich johannesburgi építész munkája is, akit a dél-afrikai állam kért fel arra, hogy tervezzen meg egy információs központot az 1912-ben létrehozott Alexandra Township nevű nyomornegyedben. Ez a telep volt a fekete ellenállás központja az apartheid idején, Nelson Mandela is itt élt egy ideig számos ellenálló művésszel együtt. Olyan épület megalkotása volt a cél, amely a telep kulturális identitását erősíti és bemutatja az ellenállás történetét. Végül az agyagtéglából, üvegből és polikarbonát lapokból megvalósított, a forgalmas utcát áthidaló építmény tökéletesen beleillett a telep közegébe, de jóval több lett egyszerű kiállítótérnél. Üzletek, éttermek, könyvtár kerültek bele, és egy AIDS-es gyerekeket ellátó napközi is működik már benne.


Aravena házai, már a helyiek által befejezve


Nem a dél-afrikai projekt az egyetlen, amelyben egy nyomornegyed közösségének művelődésére, önfejlesztésére és identitásának meghatározására építészek energiát fordítanak. A zsúfolt brazil favellák összetákolt házai közé a caracasi Urban-Think Tank nevű műhely olyan közösségi központokat tervez, amelyekben sportolni, zenét tanulni, koncertekre járni, valamint lakni is lehet.


„Az embereknek itt csak arra van energiájuk, hogy a saját házukat úgy-ahogy felépítsék, de a közösségi terek megalkotására, kulturális központokra már érthető módon sem energiájuk, sem pénzük nincs. Az otthonuk felépítésénél tovább nem gondolkodnak. Ha viszont az építész megkérdezi ezeket az embereket, hogy akarnak-e sportolási vagy kulturális lehetőséget, akkor nyilván azt fogják mondani, hogy persze. Az ilyen központokat normál esetben a város biztosítaná, de mivel a favellákban illegálisan laknak az emberek, a város magától nem fog nekik semmilyen intézményt létrehozni” – mondja Andres Lepik.

És hogy a Urban-Think Tank milyen fontos igényt próbál kielégíteni, azt a legjobban az mutatja meg, hogy az egyik Rio De Janeiró-i favella már megteremtette a saját intézményét.

„Le voltam döbbenve, mikor megtudtam, hogy az egyik nyomornegyedben saját maguknak hoztak létre múzeumot a telepesek, hogy dokumentálják a saját történetüket, a favellájuk történetét. Ez most a Favellák Múzeuma, van saját közösségük, gyűjtenek anyagokat, fotókat, tárgyi emlékeket. Ez azt is mutatja, hogy az embernek és a közösségeknek alapvető vágyuk, hogy a saját kultúrájukat bemutassák, függetlenül az életkörülményeiktől” – mondta a kurátor.

A kiállítás többi anyagát április 11-ig lehet megtekinteni a Petőfi Sándor utcai Fugában.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!