Egy idő után kevés volt a szorgalmas munkásőr

Forrás: Jaffa Kiadó

-

A magyar könyvkiadáson továbbra sem múlik ügynökmúltunk feldolgozása. Olvashattunk már a színház vagy a foci ügynökök által átszőtt világáról, a konspirált lakásokról, a párt és a belügy kapcsolatáról, és így tovább. Ebbe a sorba illeszkedik, vagy inkább a listát gazdagítja Jobst Ágnes munkája, amelyben az említettekhez hasonlóan egy olyan témához nyúlt, amelyet eddig „kevéssé feltártnak” tekintettek. A könyv a keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolatát mutatja be 1955 és 1989 között.


A történet Európa kettéválasztásával indul, a vasfüggönytől a berlini falig. Nem ez az egyetlen rész a könyvben, amely azt az érzést kelti, hogy a gyakran terjengős leírás (a menekültügyi jogszabályozás változásainak taglalásával) nem feltétlen kapcsolódik a Stasi és Magyarország kapcsolatához. Ezzel szemben a fülszövegben megemlített „Celofán-69” és a szintén szóba kerülő „Gőzös-68” levélbontó készülékről alig tudunk meg valamit, és azon a pár oldalon is inkább arról olvasunk, hogy egyszer az elektronikus adatfeldolgozás, másszor az optikai spektrumelemző készülék használatáról folytattak konzultációt a keletnémetek és a magyarok.

De az is igaz, ezeket az információkat még senki nem gyűjtötte össze egy könyvben, és időközben felnőtt egy generáció, amelynek lehet, fogalma sincs arról, mi volt a berlini fal, vagy legalábbis el kell neki magyarázni. Fontos körülmény, hogy a témába vágó nagyobb anyagokat sem Berlinben, sem Magyarországon nem lehet fellelni – amit olvasunk a könyvben, azt mind máshol, hosszú évek során kutatta ki a szerző.

A könyv persze egyáltalán nem unalmas, de azért hiányzik belőle egy kis fűszer. Nagyon jót tesz neki, hogy a végén a fontosabb szereplők élettörténetéről külön összefoglalókat találunk, amelyek emberközelibbé teszik a témát. Olyan figurákat ismerünk meg például, mint a népművelő „David”, aki szabadidejében aktfotókat és tájképeket készített, a Stasi által beszervezve viszont kempingek kommunistaellenes falfirkáit örökítette meg. De sajnos akadnak olyanok is, akikről csak szeretnénk többet tudni, ilyen a „Maca” fedőnevű, Sopronhorpácson fogorvosként dolgozó ügynök.



A Balatonról sok szó esik a könyvben, hiszen a Stasi kitüntetett figyelemmel kísérte az itt nyaraló keletnémeteket, a feltételezett illegális határátlépés gyanúja miatt. De épp ezért szívesen megtudtam volna többet arról az esetről, amikor a keletnémetek lakóhajókból akartak kémlelni a Balatonon, de a magyar belügy nemet mondott azzal az indokkal, hogy a lakóhajó túl feltűnő lenne, ugyanis ilyen járművek nincsenek a tavon. A „Balaton-brigádról” sokat megtudunk, de inkább arról, hogy mennyien voltak, hol és mennyi valutakerettel, és hogy mi szerepelt a munkaköri leírásokban.

A Stasi persze kíváncsi volt az itt nyaraló nyugatnémetekre is, de ez már nem egy sikeres pontja a titkosszolgálatok együttműködésének, mert magyar részről vonakodtak a nyugatnémet állampolgárok után kutatni és az adatokat átadni, mondván, nem akarják rontani a turizmus helyzetét. A magyarokat általában is bírálta a Stasi, hogy nem képesek a feladatokat ellátni. Egy idő után annyi eset volt, hogy az meghaladta a magyar titkosszolgálat erőforrásait. Ez volt a helyzet az osztrák-magyar határnál is, amikor egy idő után ellehetetlenült a határ védelme, kevés volt a határőr és a szorgalmas munkásőr.

A Stasi és Magyarország kapcsolata tehát nem volt mindig zökkenőmentes, de azt a jelek szerint elég jól csinálták, hogy kevés információ maradjon fent a közös munkáról az utókornak. Jobst Ágnes könyve fontos és jó bevezetést nyújtó anyag, sok érdekes és új részlettel. Hogy néha mégis hiányérzetünk támad, amiért nem merülünk mélyebbre, az a hiányzó vagy megsemmisült dokumentumok miatt van (illetve magas elvárásaink is lehetnek), és nem a szerző szakértelme miatt.


Jobst Ágnes: A Stasi működése Magyarországon - A keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolata 1955-1989, Jaffa Kiadó, Budapest, 2015