Egy házasság csak rosszul végződhet

Forrás: MK2

-

Eredetileg nem az volt a célunk, hogy csupa kiábrándító filmet mutassunk be, de miközben összeszedtük kedvenc, házasságról szóló alkotásainkat, rájöttünk, hogy szinte mindegyik eleve kudarcra ítélt, reménytelen vállalkozásként ábrázolja két ember hosszú távú együttélését. A legjobb esetben is csak valami halovány reménysugár csillan fel. Hát, ez van, tessék: a 45 év című, kiváló film eheti premierje apropóján a tíz legjobb/legnehezebb film a házasságról, házasokról. Spoilerekkel.


10. Családi fészek (Domicile conjugal, 1970)

Francois Truffaut húsz évet felölelő Antoine Doinel-sorozatának negyedik darabja ez (a Négyszáz csapás, az Antoine és Colette és a Lopott csókok után), amelyben már nem az őrülten szerelmes Antoine-t (Jean-Pierre Léaud) látjuk tükör előtt mantrázni Christine Darbon (Claude Jade) nevét, hanem ifjú férjként jelenik meg, Christine pedig büszke feleségként, aki mindenkit kijavít, aki „mademoiselle”-nek szólítja. A bohókás, könnyedén suhanó filmben eleinte kedélyes boldogságban úsznak a fiatal házasok, és a legnagyobb problémájuk, hogy Christine hegedűóráit az egyik tanítványa anyja folyton elfelejti kifizetni, de aztán persze beüt a krach: a határozatlan, csapodár Antoine belebolondul egy japán nőbe.



Truffaut-nál persze még egy házassági válság is humoros valamennyire – például, amikor Antoine a feleségét hívogatja panaszkodni, miközben megunt japán szeretőjével vacsorázik –, de azért abba belesajdul a szívünk, amikor a férfi teátrálisan közli feleségével, hogy „te vagy a húgom, a lányom, az anyám”, Christine pedig egyszerűen azt feleli, hogy „a feleséged is szerettem volna lenni”. Hitegethetjük magunkat azzal, hogy végül minden jóra fordul, de tudjuk, hogy ott a sorozatot záró Menekülő szerelem (1979), amelyben Antoine és Christine elválnak majd.


9. A szabadság útjai (Revolutionary Road, 2008)

Ritkán fordul elő, hogy egy nagyszabású regény filmfeldolgozása hasonlóan erős legyen, de a Richard Yates könyvéből készült Sam Mendes-adaptáció esetében sikerült a bravúr, és a lélektanilag halálosan pontos, kíméletlenül kiábrándító írás filmváltozata is kompromisszummentes alkotás, amely elkerüli az érzelgősség csapdáját. Habár az írás és a film az 50-es évek bepunnyadt, konformista jólétben tespedő Amerikájának kritikája is, sokkal erősebb benne az általános érvényű személyes szál: egy frusztrált, magát nagyobb dolgokra hivatottnak tartó férj (Leonardo DiCaprio) és egy boldogtalan feleség (Kate Winslet) tragédiája.



Amikor a Wheeler házaspár kitalálja, hogy elégedetlenségüket Párizsba költözéssel orvosolják, egy pillanatra belelovalják magukat egy jobbnak tűnő élet lehetőségébe, de persze csak áltatják magukat azzal, hogy lehetnének mások is, miközben valójában a teljes összeomlás felé tartanak. A befejezés azért igazán megrendítő, mert univerzális szintre emeli a sztorit: nem arról van itt szó, hogy ez a két átlagos ember nem tudott túllépni saját korlátain, hanem arról, hogy a másik embert megérinteni lehetetlen.


8. Egy szerelem története: A nő / A férfi (The Disappearance of Eleanor Rigby: Him / Her, 2013)

Nagyon izgalmas kísérlet: az elsőfilmes Ned Benson egy párkapcsolat széthullását úgy mutatja meg két filmben, hogy az egyikben a nő (Jessica Chastain), a másikban a férfi (James McAvoy) szemszögéből ábrázolja az eseményeket. Eleanor és Conor szörnyű tragédián mentek keresztül, amit nemcsak a kapcsolatuk nem bírt el, ők maguk is a szétesés szélére kerültek. Az egyik filmben látjuk, ahogyan Eleanor a szüleihez hazaköltözve nyalogatja a sebeit, a másikban, ahogy Conor próbálja a víz fölött tartani csődközeli éttermét. Ki-ki birkózik önmagával, ahogy tud, és a kérdés, hogy valamikor még visszatalálhatnak-e egymáshoz.



Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen sorrendben érdemes megnézni a két filmet, szerintem a komótosabb A nővel érdemes kezdeni, amelyben nyakig merülünk Eleanor világába, és sokszor csak titokzatos utalások formájában értesülünk múltbeli eseményekről és Conor jelenlegi életéről, aztán jöhet a tempósabb, feszesebb A férfi, amely kitöltögeti az űröket, és jobban megismertet minket Conor világával. Briliáns építkezés, és két lenyűgöző, megható alakítás. És, akinek ez nem elég, megnézheti a harmadik, Them (Ők) alcímű változatot is, amit a másik kettőből vágtak össze.


7. Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight, 2013)

Kicsit csalunk, mert Celine (Julie Delpy) és Jesse (Ethan Hawke) nem házasok, de hogyan is hagyhatnánk ki ezt a megkapóan életszerű párkapcsolati filmet, amely Richard Linklater csodaszép trilógiájának a záródarabja? A francia Celine és a texasi Jesse egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton találkozott először 1995-ben, majd egy borzongatóan romantikus éjszaka után úgy intettek búcsút egymásnak, hogy nem tudtuk, valaha találkoznak-e még. Találkoztak, de csak kilenc év múlva, Párizsban, amikor egy érzelmileg megterhelő délutánt töltöttünk velük a városban kóborolva, de a végén azért tudtuk, hogy Jesse nem fog felszállni a repülőre, és ez nem valaminek a vége, hanem a kezdete.



Kilenc évvel és két ikerlánnyal később Celine és Jesse Görögországban nyaralnak, és utolsó estéjükön kimenőt kapnak a családjuktól és barátaiktól, hogy kettesben legyenek. Megint sétálnak és beszélgetnek, és megint minden egyes lélegzetvételt, szemrehányást, szeretetteljes gesztust, és felcsattanást elhiszünk nekik. Hangsúlyaikban, mozdulataikban, Celine elszabaduló hisztijében és Jesse hideg manipulációjában ott az a tizennyolc évnyi közös történet, és ha sok is a fájdalom és sérelem, csodálatos, hogy megint velük lehetünk. Utána pedig remekül lehet vitatkozni azon, hogy most akkor egy jól működő vagy egy kisiklott kapcsolatot láttunk, és hogy a filmet vajon harmónia vagy szakítás követi. Talán egyszer majd lesz negyedik rész, amiből kiderül.


6. Panelkapcsolat (1982)

Ez a korai Tarr Béla-film esztétikájában még teljesen más, mint azok a megkoreografált, hosszú snittekből álló, szűkszavúan hömpölygő filmek, amelyeket a rendező később készített, de az élet súlya nem kevésbé könyörtelenül telepszik rá a nézőre itt sem. Kifejezetten rövid, fekete-fehér, dokumentarista film ez, amelyben a Pogány Judit-Koltai Róbert házaspár alakít egy házaspárt, akik másfél szobás panellakásukban, két gyerekkel (a nagyobbik igazi fiuk, P. Koltai Gábor) élik fullasztóan szűkös életüket a Kádár-rendszer fullasztóan szűkös keretei közt.



A film azzal indul, hogy a férj éppen elhagyja a családját, aztán epizódokban villannak fel a nyomorúságos előzmények: ahogyan a nő az őrület határára kerül a bezártságtól és férje látszólagos közönyétől, ahogyan a férj tesz egy meddő próbálkozást életkörülményeik javítására, ahogyan mindketten úgy érzik, minden szabadságukról le kellett mondaniuk, ahogyan világossá válik, egy automata mosógép a csúcs, amit ketten együtt elérhetnek, és ez sem teszi egyiküket sem boldoggá. A kézikamera kérlelhetetlenül a szereplők arcába mászik, akik minden ízükben hitelesek, de Pogányé a látványosabb, emocionálisan szélesebb skálát bejáró alakítás, amitől összefacsarodik az ember szíve.


5. Férjek és feleségek (Husbands and Wives, 1992)

Woody Allen egyik legjobb – és legkevésbé vicces – filmje, amelyet nyilvánvalóan példaképének, Ingmar Bergmannak a Jelenetek egy házasságból című munkája (lásd később) ihletett. A cselekmény kiindulópontja teljesen azonos: az Allen és Mia Farrow által alakított házaspárhoz vendégségbe érkeznek szintén házas barátaik (Judy Davis és Sydney Pollack), akik bejelentik, hogy elválnak. Allen és Farrow figuráját felzaklatja a hír, és utóbbi elkezd tépelődni, hogy az ő kapcsolatuk teljesen rendben van-e. A következő év során a figurák különböző felállásokban különböző viszonyokkal próbálkoznak, míg végül Davis és Pollack figurája visszatalál egymáshoz, Allen és Farrow viszont elválnak, a férfi egyedül marad, a nő pedig újraházasodik – Liam Neesonnel.



A Férjek és feleségek azzal játszik, hogy dokumentumfilmnek tetteti magát: szabálytalanok a vágások és hol rángó kézikamera követi a szereplőket, kukkolva az életüket, hol pedig a figurák egyenesen a kamerába nézve számolnak be a legújabb fejleményekről az interjúkészítőnek, aki időnként narrátorként is működik. A film sokkal inkább dráma, mint komédia, az pedig szinte hátborzongató, hogy Allen és Farrow pont a forgatás idején mentek szét, amikor fény derült a rendező viszonyára Farrow nevelt lányával.


4. Blue Valentine (2010)

Az elmúlt néhány év legerősebb, leginkább gyomorba rúgó párkapcsolati filmje ez, amelyben Ryan Gosling és Michelle Williams lenyűgöző hitelességgel, természetességgel jelenítik meg egy kapcsolat felépülését és szétrothadását. Derek Cianfrance rendező párhuzamosan vágva mutat be epizódokat a két főhős tétován formálódó, bájos szerelméből és az évekkel később egyre mérgezőbbé váló házasságából, és akármelyik idősíkban vagyunk is épp, totálisan átéljük a helyzetet, annyira életszerű az egész.



Ez nyilván nem véletlen, Cianfrance sok-sok éven át érlelte a történetet, aztán hetekre összezárta egy házba a színészeit, hogy kialakuljon köztük az az intimitás, azok a kis nüanszok, amik annyira árnyalttá és dússá teszik ezt a filmet, és sok az improvizáció is a jelenetekben. Néha erotikus, sokszor kedves, a legtöbbször nagyon szomorú, de mégis feldobja az embert, hogy egyáltalán elkészült.


3. Tágra zárt szemek (Eyes Wide Shut, 1999)

Stanley Kubrick utolsó, kissé alulértékelt filmje egy lenyűgöző karácsonyi rémálom New Yorkban, ahol jól kivilágított, nagystílű lakásokban és elegáns partykban zajlanak a nappalok és esték, de fakó fényekbe burkolózó, lepusztult jelmezkölcsönzőkben és titkos kastélyokban, csuklyás férfiak és meztelen nők közt telnek az éjszakák. Bill, a menő orvos (Tom Cruise) és vonzó felesége (Nicole Kidman) egy kicsit unják jól berendezett életüket, és csábítás is bőven akad mindenfelé, nem tudnak nem eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiélnék titkos vágyaikat.



Bill nem is áll ellen a kísértésnek, és belemerül egy vonzó, de házasságát és személyisége egyensúlyát is veszélyeztető kalandba, amelynek során részt vesz egy titokzatos rítusokat felvonultató orgián, a végső mérleg viszont egy halott prostituált és egy gyanús körülmények közt eltűnő zongorista. Ráeszmél, hogy túl messzire merészkedett, és – talán még időben – visszabotorkál kiszámítható életébe. A film zárása leginkább úgy értelmezhető, hogy Bill és a felesége is leszámolt a fenyegető, tudattalan vágyak birodalmába tett kirándulásokkal, és elfogadják, hogy vágyaikat innentől kezdve házasságuk biztonságos keretei közt élik csak ki.


2. Jelenetek egy házasságból (Scener ur ett äktenskap, 1973)

Nincs még egy filmes, aki az emberi természet olyan ismerője, apró rezdüléseink megjelenítésének akkora mestere, mint Ingmar Bergman. A Jelenetek egy házasságból tévéverziójában csaknem öt, moziverziójában csaknem három órán keresztül zár össze minket Marianne-nal (Liv Ullmann) és Johannal (Erland Josephson), akiknek az életéből tíz év telik el a játékidő alatt. Tizedik házassági évfordulójuk idején kapcsolódunk be az életükbe és a huszadik napján hagyjuk ott őket, a kettő között pedig annyi hányattatáson esünk át velük együtt, hogy nem lepődnénk meg, ha igaz lenne az anekdota, mely szerint a film bemutatása után Svédországban drámaian megugrott a válások száma.



Hogy Marianne és Johan házassága inkább csak látszólag tökéletes, azt hamar elkezdjük sejteni, már csak abból is, amikor Johan könnyedén kijelenti, hogy szerinte a házasságnak ötéves szerződésnek kellene lennie, amit tetszés szerint meg lehet újítani a határidő lejártakor. A férj megcsalja a feleségét, szétmennek, újra összejönnek, elválnak, mindketten házasságot kötnek valaki mással, újra összejönnek, aztán vége a filmnek, de a történetüknek bizonyára nem. A hosszú, felindult monológok időnként az elviselhetetlenség határát súrolják, a hat fejezetre tagolódó film legkeményebb szakasza talán a fenti videóban is látható utolsó előtti, amikor Marianne és Johan a férj irodájában vitatkoznak, szeretkeznek, veszekednek, brutálisan összeverekednek, végül aláírják a válási papírokat.


1. Egy hatás alatt álló nő (A Woman Under the Influence, 1974)

John Cassavetes legjobb filmjében a rendező felesége és állandó színésznője, Gena Rowlands és állandó színésze, Peter Falk alakít egy házaspárt, akiknek az élete egyre ziláltabbá válik a nő mentális betegsége miatt. Cassavetes azt mondta, arról akart filmet készíteni, milyen nehéz azoknak a nőknek, akik bezárva töltik otthonukban a napjaikat, miközben a férjeik kint élik az életüket. Kénytelen volt a filmet háza elzálogosításából és baráti kölcsönökből (az akkor már Columbóként befutott Falk félmillió dollárt tett bele) finanszírozni, mert Hollywoodban azt a reakciót kapta a forgatókönyvére, hogy „senki sem kíváncsi egy bolond, középkorú nőre”.



Rowlands szívszaggatóan formálja meg az egyre furcsábban és zavartabban viselkedő Mabelt, Falk pedig ugyanolyan erős a feleségét kitartóan szerető, de a helyzetet uralni képtelen, egyre kétségbeesettebb férj szerepében. Igazán attól válik meghatóvá a film, hogy a ragaszkodó férj mindvégig rendíthetetlenül kitart felesége mellett, és mi is átéljük vele a szituáció fájdalmas reménytelenségét.

Az érdektelenség miatt Cassavetes maga szervezte meg a film moziforgalmazását is, de később azért kapott némi kárpótlást: őt rendezői, Rowlandst színésznői Oscarra jelölték érte.