Egy elmaradt botrány nyomában

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Roppant izgalmas elemzést kapunk Beck Andrástól, aki Szakítópróba című kötetében négy hosszú esszét szentel egyetlen szövegnek, Karinthy Frigyes Nihiljének. És bónuszként még hat képregényt is tartalmaz a nagyszerű könyv.


A megfoghatatlan Karinthy

Hogy a Nyugat nagy alkotói mit és hogyan újítottak meg a magyar szellem életében, az ma már fölöttébb világos. Ady a költészet és politikai publicisztika, Kosztolányi a költészet, tárca és próza, Babits a költészet és esszé, Füst Milán a líra, a regény és a dráma, Krúdy és Móricz a próza, Szép Ernő a líra, a dráma és az újságírás területén hozott forradalmi, máig mintaadó változásokat. És noha Karinthy Frigyes kortársuk és részben barátjuk volt, és az irodalom összes területén jelentőset alkotott, mégis homályos számunkra, hogy voltaképpen miben is állt nagysága, eredetisége, unikális mivolta. Közelítsünk hozzá bárhonnan, Karinthy mindig kicsúszik az értelmezői markok közül.


Nyugatosok 1932-ben – jobb szélen Karinthy Frigyes


Karinthy ugyanis egyetlen területen sem kötelezte el magát, és ezért valahogyan mindig a kívülálló benyomását kelti. Míg nagy kollégái voltaképpen életük végéig ragaszkodtak az egyszer megtalált, mással nem összetéveszthető, saját hanghoz, és műveik így valamiféle ideális és utólag szükségszerűnek ható sorozatot alkotnak, addig Karinthy majdnem mindig egyszeri, soha meg nem ismételhető műveket hozott létre. Életműve így nem egyes darabok összefüggő sorozata, hanem nagyjából olyan, mint az abszolútérték-függvény: diszkrét pontok halmaza. És ekkor a legkevésbé sem tarthatjuk véletlennek, hogy említett kortársai mindegyikéről készített irodalmi karikatúrát, ugyanakkor szinte elképzelhetetlen, hogy Karinthyról paródiát írjon valaki.

Hiszen csak az lehet bármiféle gúnyrajz alanya, akinek művészi modora az ismétlődő és jellegzetes stíluselemek és témák révén könnyen azonosítható. Ady, Móricz vagy Szomory szinte üvölt a kifigurázásért. Karinthynak azonban soha nem volt már száz méterről is felismerhető írásmodora. Mindig szerepekbe öltözött, maszkokat öltött, és maga a paródia műfaja is ilyen maszk: játék egy-egy szerep mögé rejtőzve. Karinthy maga a testet öltött művészeti inkognitó. Szimbolikus jelentőségű, hogy pályáját, már tizenöt évesen egy Verne-paródiával kezdte (Nászutazás a föld középpontja felé), hogy aztán az 1912-es megjelenésű Így írtok tiben (mely első könyve volt, igaz, ugyanebben az évben még négy másikat tett mellé) parnasszusi magaslatokra emelje a műfajt, pótolva ezzel – Kosztolányi szerint – egy egész korszak irodalmi kritikáját.


Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső


Életműve úgyszólván stílusnihilista; egységet hiába keresnénk benne, szinte minden pillanatban más és más, valóban „ezerarcú lélek”, önmagával is örökké kísérletező ember és alkotó. Így aztán nincs korszakolható fejlődés az életművében, nála nincsenek „ifjúkori” és „öregkori” művek, Karinthy debütálásától kezdve Karinthy volt és maradt. Ezért értelmetlenek a mindenfelől hallható sirámok arról, hogy végül is nem tudta kiteljesíteni rendkívüli tehetségét, mi több, zsenialitását. Hiszen esze ágában sem volt adottságait kiérlelni, az ígéreteket beváltani. Ha megteszi, megdermed, azaz holt anyaggá válik a folytonos alakváltások révén örökké eleven művészete.


Kacag a semmi

Ha ennek az értelmezésnek csak a fele igaz, akkor kezdjük megérteni, hogy miért ő az egyik legelhanyagoltabb gyermeke irodalomtörténetünknek. Bár születtek róla átfogó könyvek, mindig érezzük, hogy alig jutottunk a közelébe. Beck András már évtizedek óta Karinthy újraértelmezésének, bizonyos értelemben felfedezésének megszállott és elkötelezett szorgalmazója. És mivel nagyon is tisztában van Karinthy megfoghatatlanságával, a következő fogalmakkal próbálja meg körülírni a zavarba ejtően megragadhatatlant: „nyugtalanság, nem-irodalmiság, civil radikalizmus, gondolati rámenősség és dúltság, hazardírozás, merészség, csiszolatlanság és csúszásveszély”. Mindennek semmi köze klasszikus harmóniához. Így aztán Beck András meg sem próbál hagyományos módon közelíteni a vibrálóan sokértelmű életműhöz. Hiszen extrém esetnek különleges értelmezés dukál.



Beck már az általa válogatott humoreszkekhez (Grimasz, Osiris, diákkönyvtár, 2013) írt utószóban is bejelenti, hogy külön úton jár. Ráadásul éppen egy olyan témában, melyet látszólag mindenki ismer. Karinthy humoráról van szó, amely Beck szerint tökéletesen üti a tradicionális humort, melynek legfőbb jellemzője a derű, míg alapélménye a világ célszerű rendje. Ebben az értelmezésben a Karinthy-féle humor: „ideges, indulatos, frusztrált, agresszív, gyilkos nevetés”. És aligha tagadható, hogy az abszurd drámairodalom megjelenésekor, vagyis az 1950-60-as évek táján sokan kiálthattak volna fel: de hiszen ezt Karinthy már régen megírta! Feltehető, hogy maga Karinthy szintén tisztában volt humora abszurd jellegével; híres paradoxona erre utalhat: „a humorista nem az, aki viccel, hanem akivel viccelnek”. Nála a humor a létezés totális képtelenségének lírája és drámája. Ezért szól így Beck András végkövetkeztetése, amikor a karcolatokat elemzi: „A semmi, a nihil folytonosan ott ólálkodik a nyomunkban, hol hangosan kiabál, ránk ordít a sötét vagy verőfényes utcán, hol csak úgy susog, borzolja a kedélyünket, olykor meg csak azt kérdezi: Hogy van, Kovács úr?”


Egy vers négy fénytörésben

És ezzel az új könyv kellős közepébe ugrunk. Beck András már az első mondatokban világossá teszi a tárgyat és a tétet:

„Nem volna semmi rendkívüli abban, ha a Nihil című Karinthy-vers megjelenését korszakos eseményként jegyeznék fel irodalmi évkönyveink. Ha úgy gondolnánk rá, ahogy mondjuk a Tavaszi áldozat bemutatójára vagy Duchamp első readymade-jeire gondolnak a művészet nagyvilágában. Kiválthatott volna azonnali zajos botrányt, mint Stravinsky darabja, de akár később, évtizedek múltán is megnőhetett volna a híre és hatása, tudatosulhatott volna jelentősége, mint Duchamp biciklikerekének és hólapátjának. Hiszen ez a vers, mely a Nyugat 1911. január 1-jei számában jelent meg, valóságos időzített bomba volt: explicit kihívást jelentett nemcsak a korszak átlagolvasója, de még a modernség nevében fellépő Nyugat irodalom- és művészetfelfogása számára is. Aztán a botrány mégis elmaradt.”


Marcel Duchamp, Karinthy Frigyes

Marcel Duchamp 1917-ben


Az elmaradt botrány elemzése alkotja a könyv egyik vonulatát. Még ma is meghökkentő, hogy Karinthy mennyire radikálisan szakít mindenféle versírói hagyománnyal. (A teljes vers itt olvasható el.) Már az alcím, „recitatív” is kiemeli, hogy nem „költemény”ről van szó. De ha nem vers, akkor mi a Nihil? Talán az lenne a legtalálóbb, ha drámai monológnak neveznénk. De kinek a monológja ez? Itt ismét radikális megoldással találkozunk. A hagyományos drámai versmonológokban mindig valamilyen (fiktív vagy történeti) szereplő szólal meg. Klasszikus példái ennek Robert Browning romantikus magánbeszédei az 1864-es Dramatis personae című, a műfajt megteremtő kötetében, de még a modern líra egyik alapverse, T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című, éppen a Nihil megjelenése évében befejezett műve is szerepvers.


Karinthy Frigyes

És Karinthy Frigyes, ugyancsak ötször


Ezzel szemben Karinthy monológjában nem fiktív személy, hanem maga a költő, vagy másként értelmezve, éppen a saját versét író/mondó civil személy, azaz „Karinthy” szólal meg, és ez hallatlanul kockázatos megoldás, hiszen elvet mindenféle lírai álarcot, és a művészet világát szinte azonosítja a mindennapok világával – mint később kiderül, éppen ez is volt a cél. De ilyen mértékű pőre megnyilatkozás végtelenül zavarba ejtő. És megjelenik egy Bíró Ernő nevű, ugyancsak valóságos személy is, akit a kortársak részben Osvát Ernővel, a Nyugat főszerkesztőjével azonosítottak. Így annál meghökkentőbb a monologizáló felkiáltása, „nihilista” esztétikájának megfogalmazása, amely a Nihil kétségkívül leghíresebb strófája:


Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem. // És ha neked ez nem képez művészetet / Kedves Ernő: hát akkor nem művészet – / Nem is az a fontos, hogy művészet-e / Vagy sem; – nem az a fontos.

Nos, ez brutálisan szembeszegül a Nyugat eszményével (és annál nagyvonalúbb Osvát döntése, aki munkatársai ellenkezése dacára lehozta a verset), mely a Szépség jegyében állt, és amely egy pillanatra sem fogadta volna el a vers summáját:


Én mondtam: mindent abba kell hagyni: / művészetnek ne legyenek korlátai – / Se ütem, se vonal, se szín.

Mindez annyira tanácstalanná tette az akkori olvasókat, hogy Pekár Gyula, a konzervatívok egyik vezéralakja egyenesen úgy vélte, Karinthy csak viccből írta a verset, és vele provokálta a Nyugat urait, akik nem vették észre a tréfás átverést, és gond nélkül közölték a versét a folyóiratban; Pekár szerint az egészen maga Karinthy mulatott a legjobban. Vagyis Pekár humoreszknek, úgyszólván csupán egy újabb Karinthy-paródiának fogta fel a verset, mely nem a megszokott helyen, azaz a Fidibusz nevű vicclapban, hanem a Nyugatban jelent meg, amolyan dadaista halandzsaként.

Ám a vers zárlata még az előzményeknél is vadabb, és messze meghaladja az esztétikai nihilizmus szintjét:


Ja igaz: a lépcsőházból lejövet / (Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam, / Hogy most meg kellene dögölni / És kiölteni a nyelvemet.

Itt ismét a privát hangot halljuk, nyersen, tagolatlanul, és valóban ebben a szakaszban: „se ütem, se vonal, se szín”. Karinthy nyelvöltése egyrészt kétségbeesés, másrészt bohócosan groteszk gesztus. Halál és polgárpukkasztás.

Mindamellett a felháborodás elmaradt, és Beck körültekintően igazolja, hogy a vers komoly irodalmi diskurzusban nem bukkant elő egészen 1977-ig, amikor is Radnóti Sándor a magyar neoavantgárd és underground fellegvárában (valójában levegőtlen alagsorában…), azaz a Fiatal Művészek Klubjában tartott előadásában nagy versnek nevezte, kifejezve ezzel a Kádár-korszak nihilisztikus hangulatát is. Hogy aztán Petri György ugyancsak elismeréssel emlegette a pályakezdésekor adott interjújában, az több mint természetes. (Petri és Karinthy kapcsolatáról külön esszé szól a kötetben.) Ám a Nihil zárvány maradt Karinthy költői pályáján, és későbbi nagy versei (még a leginkább hasonló Egy reggel dátum nélkül című „látomás” is) egészen más hangon szólnak.


Babits is megcsömörlik

Beck András kifogyhatatlan leleménnyel és türelemmel kíséri végig a Nihil befogadástörténetét, mely ekként a fekete lyuk és az epicentrum szerepét egyszerre tölti be Karinthy életművében. És még az is kiderül, hogy noha a botrány elmaradt, voltaképpen, legalábbis a színfalak mögött, mégis hatott a vers. Például a szépség ideáljának nagy költőjére, Babits Mihályra, aki Csömör címmel nagyon hasonló húrokat pengetett a Nihil megjelenésének hónapjában:


Ezentúl így fogok csak énekelni, / mérték nélkül és rím nélkül / és a legprózaibb kifejezésekkel / minél prózaibban: ez költői célom.

És nagyon jellemző, hogy Babits a már betördelt versét az utolsó pillanatban vonta vissza a Nyugattól, Beck úgy véli, feltehetően Karinthy versének elolvasása után: „érdemes elgondolkodni azon, milyen hatást tett rá, amikor olvasta. Mert az, hogy olvasta, aligha kétséges. A Nyugatot, melynek minden száma kicsi ünnepet jelentett fogarasi magányában, nyilvánvalóan alaposan áttanulmányozta. S még ha távol is volt a pesti irodalmi élettől, melyben a vers komoly hullámokat vetett, bizonyos, hogy azonnal szemet szúrt neki. Hiszen gondoljuk csak meg, ha egyik nap Csömör címmel írnánk verset, vajon nem zsigeri érdeklődéssel pécéznénk ki a lapban, ahová szántuk egy másikat, melynek címe: Nihil. A kérdés csak az, hogy mikor jutott a kezébe a lap 1911. január 1-i száma, benne a Karinthy verssel. Hogy miért? Minthogy Babitsnak az a levele, melyben verseit visszavonja január 5-i keltezésű, elképzelhető, hogy döntésébe belejátszott a Nihil elolvasása is. Hangsúlyozom, hogy ez a feltételezés merőben hipotetikus.”


Karinthy Frigyes, TÓTH ANNUS (TÓTH ÁRPÁD FELESÉGE) TÓTH ÁRPÁD

Babits Mihály, Tóth Annus, Tóth Árpád és Karinthy Frigyes


Olvasóbarát esszék

Talán az utolsó mondat jellemzi a legjobban Beck András hihetetlenül rokonszenves, mindig egyes szám első személyű értelmezői morálját. Soha nem gondolja azt, hogy mellényzsebében hordja a bölcsek kövét, soha nem tesz véglegesnek szánt, cáfolhatatlannak sugallt kijelentéseket. Fényévekre áll tőle az a világjobbító mentalitás, melyet éppen Karinthy gúnyolt ki a Lukács Györgyről írt paródiája utolsó mondatában: „Bebizonyítjuk fentieket, és minden jóra fordul.”

Beck írásai esszék a szó régi értelmében, azaz kísérletek. Egy évtized kutatói munkája után nem fél bevallani: „Arra, hogy a Nihil időzített bombája végül is miért nem robbant, nincs minden szempontból kielégítő válaszom. Találgatok csupán, ötleteim vannak, de nem tudok maradéktalanul számot adni a körülötte támadt csöndről – és ez a csönd, több oldalú körüljárása után is, talányos és érthetetlen marad a számomra. Azzal foglalkozom, ki, hogyan, mit és miért nem írt a Nihilről. E vers körüli hiány továbbra is tátongó hiány marad. De a Nihilről ma, száz évvel megjelenése után sem lehet úgy beszélni, hogy erről a hiányról ne beszélnénk. A vers körüli diskurzusnak immár ez a hiány az alapja. Ha a Nihilről mint egy elmaradt botrány történetéről beszélek, óhatatlan, hogy ez a csönd maga váljék visszamenőlegesen botrányossá.”


Szakító-próba, Beck András, könyv

A Nihilhez készült egyik képregény részlete a Szakítópróba című könyvben


A komoly filológiai okadatolással, irodalomtörténeti apparátussal és minden egyéb tudományos eszközzel felruházott kötet elsősorban mégsem az irodalomtörténeti szakmának szól. Reménybeli közönsége az úgynevezett művelt nagyközönség lehet, vagyis azokhoz kíván eljutni, akik nemcsak élvezik és szeretik Karinthy művészetét, de vállalkoznak valamiféle szellemi utazásra is roppant koponyája körül.

Úgy érzem, de mindenképpen remélem, hogy végeredményben a könyv eléri célját és közönségét. Ráadásul ráébreszt arra is, hogy noha Karinthy az egyik legnépszerűbb és leginkább körülrajongott magyar klasszikus, ám életművének számos rétege mindmáig feltáratlan titok, vaskos meglepetés. És hogy mindezt Beck András mennyire rendhagyó lépésekben, Karinthy kiszámíthatatlan gondolkodásának szellemében teszi, arra jó példa az a kötetben szereplő hat képregény, melyet illusztrációkként a MOME hallgatói készítettek a Nihil szövege alapján.

(Szakítópróba. Karinthy, a Nihil, és akiknek nem kell. Miskolc, Műút könyvek, 2015, 125 oldal, 2500 Ft)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!