Egy csonkkal is meg lehet pucolni a halat

Forrás: Facebook/Ízlelő Családbarát Étterem

-

Ha valaki kerekes székkel közlekedik egy munkahelyen, vagy hiányzik egy végtagja, azt általában szánalom lengi körül, az épek sután bánnak velük, pedig sokszor csak az idő, az energia és a szemlélet hiányzik, hogy ugyanolyan munkát végezzenek, mint a többiek. A fogyatékkal élők is dolgozni és bizonyítani akarnak, csak nehezebben kapnak rá esélyt. Egy szekszárdi étteremben és egy budapesti csokoládéüzemben néhányan megtalálták a számításukat, miközben üzletileg is sikerre vitték a vállalkozást.


Attól, hogy az éttermében csakis fogyatékkal élőket akart alkalmazni, még igazi üzleti vállalkozásban gondolkozott Mészáros Andrea, amikor 2007-ben Szekszárdon megnyitotta az Ízlelőt. Az ott dolgozókat kezdettől fogva komoly elvárások elé állította, és ezt már a kiválasztásnál és a képzésnél is egyértelművé tette.

Elsősorban a motiváltságot kereste a jelentkezőknél, mert szerinte „a saját árnyékát is átlépi az ember, ha motivált”. Amikor például egy végtaghiányos embertől kérték a tanfolyamon, hogy pucolja meg az előtte fekvő halat, akkor


addig forgatta, próbálgatta, míg a csonkkal rá tudott fogni úgy a halra, hogy az stabilan állhasson, és a másik kezével el tudta végezni a feladatot.

Andrea ezt az eltökéltséget kereste, mivel évekkel korábban egy hasonló étteremben Hollandiában azt látta, hogy „csak idő, energia és szemléletmód kérdése, de a fogyatékkal élők pontosan ugyanolyan munkát képesek végezni, mint bárki más”. Azóta is így áll a vállalkozásához, amivel nemcsak egy missziót akar teljesíteni, hanem egy fenntartható üzleti modellt kialakítani.

Kecskeméti Mária ott volt az induló csapatban, és azóta is felszolgálóként dolgozik az Ízlelőben. Azt mondja, belső kényszer hajtja, nagyon szereti a munkáját, és ha túlóra van, azt is szívesen vállalja. De kezdetben nem volt könnyű a munka,


1-2 tányér biztosan bánta a gyakorlatlanságomat.


Mivel egy születési rendellenesség miatt kerekes székkel közlekedik, rendesen lámpalázas is volt az elején. Úgy emlékszik, volt is megilletődöttség a vendégek körében, de megjegyzéseket nem kapott. Valahogy mindenfajta nehézséget áthidaltak, és külön bátorítottak is mindenkit, kérdezzenek tőle vagy a többi kollégától. Beletelt egy-két hétbe, amíg kérdezni mertek tőlük, és olyan vendég is volt, aki bevallotta, hogy először összerándult gyomorral jött be az étterembe.


Nem gonoszak, csak suták vagyunk

„Magyarországon, ha egy fogyatékkal élő dolgozik valahol, még mindig körbelengi a szánalom. Ez a fogyatékkal élőnek, a vevőnek, de a munkaadónak sem jó” – mondja Mészáros Andrea. Ő pont ettől a furcsa, szemlesütve pislantgató mellékíztől szeretett volna megszabadulni, amikor a Kék Madár Alapítvány szárnyai alatt megnyitotta az éttermét, és bár eleinte mindenki óva intette – ezzel a területtel, főleg vidéken nem érdemes foglalkozni, túl kevés az üzleti lehetőség, és túl nagyok az előítéletek – az eltelt időszak őt igazolta.

„Nem eredendően gonoszak az emberek, csak nincs kapcsolatuk a fogyatékkal élőkkel” – állítja. Ők ugyanis jellemzően a világtól elzártan, a családjukban vagy intézetekben élnek, ritkán találkozhatunk velük. Andrea szerint inkább suták vagyunk, hiszen nem tanultuk meg az alapvető viselkedést velük szemben, de ebbe is bele lehet jönni. A szekszárdi törzsvendégek például mára átvették azokat a finom módszereket, ahogy a fogyatékkal élőkkel a leghatékonyabb lehet együtt élni. Van, akivel direkt szembefordulva beszélnek, hogy olvashasson a szájukról, mástól meg nem várják el, hogy 6 tányérral egyensúlyozzon, ha csak egy keze van. És rájöttek, hogy ki lehet mondani mindent, ami furcsa, ezzel pedig elmúlik a kényelmetlenség érzése.

Az Ízlelő nem mellesleg üzletileg sem sikertelen, a nyitás utáni nyolcadik hónaptól nyereséges. A konyha beindításával egy országos hírű, akkor már nyugdíjas, szekszárdi szakácsot, Kovács Jánost bízták meg 2007-ben. „Ma mi vagyunk az egyik legdrágább étterem Szekszárdon, de a miénk a legjobb minőségű ételeket kínáló hely is egyben” – mondja büszkén a cégvezető. A kezdeti 24, most 80 fős kapacitású étterembe főleg a környék hivatalaiból, irodáiból járnak menüzni a magasabb státuszú tisztviselők, akiket kezdetben 7-en, most 17-en szolgálnak ki.



Csokoládéüzem autistákkal

Budapesten is van egy apró manufaktúra, a Kockacsoki, amely bizonyítani szeretné, hogy autista munkavállalókkal is lehet a piacon érvényesülni, ráadásul prémium minőséget előállítani. Dénes Ákos tulajdonos és csokoládémester műhelyében egy autista alkalmazott és két, autizmus spektrumzavarral küzdő gyakornok fiú dolgozik. Ahogy Dénesné Spitzer Éva mondja, a társadalmi misszió náluk az érintettségből jött: tízéves kisfiuk is autista. Azért döntöttek a kézműves csokoládékészítés mellett, mert ennél a munkánál kevésbé jelent gondot az, hogy az autisták szociális készségei eltérnek az átlagostól. Ez viszonylag egyszerű tevékenység, jól szakaszolható, ezért szinte bárki részt tud benne venni, ha van egy kis kézügyessége és motivációja.

A Kockacsoki lassan növekszik, nem akarják elkapkodni az üzleti döntéseket, de a tavalyi indulás után bizakodóak. Júliustól egy újabb részmunkaidős, autista fiatal felvételét tervezik, ami egyébként nem is olyan egyszerű. Tapasztalatuk szerint az iskolákban, beleértve sok esetben a fogyatékkal élők nevelésével hivatalosan is foglalkozó speciális tanintézeteket, gyakorlatilag semmilyen, a munkaerő-piaci elvárásoknak megfelelő felkészítő munka nem folyik. A gyakornokaik között is akadt, akinek még ebben a támogató környezetben, kifejezetten laza feladatlista mellett is szokatlan volt a folyamatos tevékenység.

„A fogyatékosokkal foglalkozó intézmények ugyanis gyakran túlvédik a bentlakót, másrészt az otthonokban dolgozó segítő foglalkozásúak önigazolására is remek alibi a sok tőlük függő ember” – magyarázza Pintér Csaba szociológus. A számtalan fogyatékosfoglalkoztatással foglalkozó projekt menedzsere szerint ez mindenkinek káros, csakhogy az önállóságra felkészítés helyett gyakran a segített szerep állandósításában érdekeltek a dolgozók. Miközben pont az lenne a fontos, hogy már a kora gyermekkori oktatás is integráltan történjen, és később ne ufószerűen nézzenek az épek a fogyatékkal élőkre.


Mire nem jó az állami segítség?

Felemás helyzetet teremt az állami bértámogatás is, amelyet a cégek kapnak, ha fogyatékkal élőket foglalkoztatnak. Az nyilván jó, hogy vannak ilyen ösztönzők, a gyakorlatban azonban konfliktusokat okozhat. A cégek általában besuvasztják valahová a fogyatékkal élőt, ahol nem zavarja az „értékes munkát végzőket”, de azok a speciális rehabilitációs foglalkoztatók, amelyek 100 százalékos bértámogatást kapnak, sem képesek felkészíteni a dolgozóikat az önálló munkavállalásra.


Arra, hogy a fogyatékosgettón kívül is állást találhassanak maguknak

– hangsúlyozza Pintér Csaba.


A Kockacsoki hasonló megfontolásokból nem is kér az állami bértámogatásból. „Akkor tudok hiteles lenni, ha én is a piaci feltételek mellett alkalmazok bárkit” – mondja Spitzer Éva. Úgy érzi, nem tudná tovább ajánlani a dolgozóit egy profitorientált vállalkozáshoz, ha ő maga előtte bértámogatással alkalmazta őket.

Különösen, hogy maguk az érintettek sem azt igénylik, hogy másképp bánjanak velük, mint a nem fogyatékkal élőkkel. Bereczki Nelli és Kappel Katalin munkapszichológusok még egyetemistaként dolgoztak ki egy módszert, amely segíti a nyílt munkaerőpiacra való felkészítést és képzést, és ma is ennek alapján segítik az érintetteket. Általában kvalifikált, Budapesten állást kereső, pályájuk elején, közepén lévő, szellemi munkakört célzó megváltozott munkaképességűeknek segítenek az álláskeresésben, karrierépítésben. Nelli a látáscsökkenése miatt ugyanis maga is érintett, és sosem szerette kijátszani a fogyatékoskártyát ahhoz, hogy el tudjon helyezkedni. Akkor érzi magát sikeresnek és elégedettnek, ha a munkáját a képességei alapján értékelik.


És nem ahhoz képest, hogy nem látok jól.