"Egy csomót szenvedtem feleslegesen" – Bálint Eszter visszatért

-

Mindig ő lesz a magyar lány, aki a Florida, a paradicsomban szerepelt; aki együtt lógott Basquiattal és a New York-i underground zenészlegendáival; aki a Magyarországról emigrált és Manhattanben mítoszt teremtő Squat Theatre kommuna fiatal reménységeként csinálta meg a szerencséjét az új világban. De hogy találja meg a helyét egy lány, akinek kimaradt a tinédzserkor? Mi történik, ha szétesik a mitikus törzs? Hogy talál magához vissza a kilencvenes évek idegensége után? És mit mondott neki Woody Allen? Nyár végén levelezni kezdtünk a New Yorkban élő, jövőre az ötvenet betöltő Bálint Eszterrel, aki egyre nyíltabban kezdett el beszélni az életéről.


Ulrike Meinhof odafordul Andy Warholhoz. „Úgy látszik, egy földi lény csak a halál pillanatában tudja azt a minőséget és intenzitást elérni, amit egy idegen vár tőle. Azóta az Androméda csillagzat bolygóin élek és a 21-es Intergalaktikus Forradalmi Bizottság rádióállomásán dolgozok” – mondja, miután egy csokor virágot nyújt át neki. „Ez csodás. Mindig egy ilyen találkozásról álmodtam. Maga volt az első, nemde?” – kérdezi Warhol. „Nem, Jan Palach volt az első, aki 1968 őszén Prágában felgyújtotta magát” - válaszolja Meinhof. „Ulrike, egy interjút szeretnék” – mondja Warhol, akit Bálint István játszik. Meinhofot a lánya, a tizenkét éves Bálint Eszter.


A jobb felső sarokban a 12 éves Bálint Eszter


A rendszeren kívüli törzs

Az Andy Warhol utolsó szerelme volt a Halász Péter és Bálint István vezette Squat Theatre társulat első amerikai darabja, mármint az első, amelyik már kint, az Egyesült Államokban készült, emigrációban. 1978 őszén mutatták be egy manhattani, kétszintes földszinti lakásban, amely egyszerre volt a társulat-család élet-, illetve alkotói tere – közösségi és nézőtér egyben. A földszinti nappali egy utcára néző kirakat volt, a darabot a járókelők is látták – érkezett egy lakossági bejelentés is: egy kövér meztelen nő volt látható az utcáról, aki „nem éppen főzött ott”.



Az előadás második részében (Bálint István Andy Warholként lovagol Manhattanben egy videofelvételen) Kraftwerk és Blondie szólt, előbbitől a Metropolis és a Neon Lights című számok, amelyek abban az évben jelentek meg, májusban. Két évvel korábban Martin Scorsese az összeomlás szélén álló New Yorkot mutatta be a Taxisofőrben, a tízéves Bálint Esztert és családját pedig a budapesti reptéren szorongatta a magyar szocialista hatóság.

„Az országot elhagyók második hullámához tartoztunk. Turistavízumunk volt, kerültük a felhajtást, de a hatóságok tudták jól, hogy mire készülünk, minden információ a birtokukban volt rólunk – így a reptéren egy órát még eljátszadoztak velünk, nem engedtek felszállni. Tízévesen valószínűleg csak a töredékét fogtam fel mindannak a feszültségnek, illetve a helyzet valódi tétjének. Végül elengedtek, mi pedig épp hogy elértük a gépet. Csukódtak az ajtók” – emlékszik vissza most az ötvenedik életévében járó, New Yorkban élő Bálint Eszter.


A Dreamland Burns című előadás 1986. március 5-én, balra Bálint Eszter


A hat felnőttből és négy gyerekből álló kollektíva először Párizsba ment, majd másfél év után, 1977-ben New Yorkba költöztek, ahol eleinte a kultikus Chelsea Hotelben éltek, majd magukévá tették pár saroknyira azt a kétszintes teret és épületet, ahol az egykori Kassák Stúdió végül Squat Theatre lett: egy alternatív kísérleti színház, egy család, majd a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján bekövetkezett New York-i kreatív robbanás egyik legfontosabb klubja, találkahelye, ahol koncertezett Nico, a Sun Ra Arkestra, John Cale, illetve a no wave egy csomó formációja, mint a DNA, a James Chance and the Contortions, a Bush Tetras, Alan Vega stb., és ahol szinte rezidensként, kevesebb mint két év alatt tizenegyszer lépett fel John Lurie zenekara, a Lounge Lizards.



Bálint Eszter a koncertek között, átvezetésként, dj-zett. Tizennégy éves volt. Egy alkalommal, amikor épp nem ért rá, Thurston Moore helyettesítette – jegyzi meg Kim Gordon az idén megjelent, egyebek mellett a Sonic Youth történetét is újramesélő Girl In The Band című könyvben. „A magyar színésznő, aki később Jarmusch Florida, a paradicsomában játszott” – írja Gordon. Több mint húsz évvel később Bálint Eszter amúgy szerepel egy Sonic Youth-klipben – ez is csak egy érdekesség.

Az 1966-ban született Bálint Eszter arra nem emlékszik pontosan, hogy mi volt az első lemez, amit vett, de arra igen, hogy köztük volt az alábbi három, „látja, ahogy a kezében tartja őket”. Mind 1979-es, úgyhogy stimmel:

  • Talking Heads: Fear of Music
  • David Bowie: Lodger
  • Marianne Faithfull: Broken English



Bálint Eszternek a szocialista Magyarországon töltött alsótagozatos iskolás évek, illetve nagypapájánál, Bálint Endre festőnél, Zsellyén töltött nyaralások után az első meghatározó koncertélménye a Public Image Ltd. fellépése volt 1978-ban, ezt követően pedig nem csupán egy olyan világban és közösségben találta magát, amelyben mindennapos volt, hogy például Jonathan Demme, Susan Sontag vagy Jim Jarmusch ül a nappaliban, illetve hogy Screaming Jay Hawkins a kanapén terpeszkedve mesél rosszindulatú sztorikat az éppen lelőtt Marvin Gaye családjáról (ahogy Bálint itt jegyzi meg mellékesen), hanem – ahogy ő maga fogalmaz nekem – lényegében „kihagyta a tinédzserkort”.


Ott volt a káosz érzete. New York a csőd szélén állt, az infrastruktúra nem működött, szemét és erőszak volt az utcákon, rengeteg az áramszünet, a város működésképtelen. Ugyanakkor kalandos és izgalmas is volt ez a káosz, főleg nekem, tizenévesnek: zajos, szabad, nyitott és befogadó. Gyerekként legyőzhetetlennek éreztem magam, úgyhogy egyáltalán nem találtam mindezt ijesztőnek.”


Bálint Eszter tizenöt éves lehetett, amikor összehaverkodott Jean-Michel Basquiattal – így történhetett meg az is, hogy a zene- és kultúrtörténeti jelentőségű Beat Bop című tízperces absztrakt-hiphop-számban ő hegedül. Az 1983-ban megjelent lemez borítóját Basquiat csinálta, a számban a csak kicsit kevésbé kultikus (és rendszeresen a Squat Theatre-rel dolgozó) művész, Rammellzee rappel. Ők ketten egyébként (mármint a két művész) jól össze is vesztek ezen a számon, hogy ki is csinálta valójában. Feltehetően nem a producerként feltüntetett Basquiat. Mindenesetre Bálint Eszter egy kicsit feszélyezve érezte magát, amikor Rammellzee és haverjai rápirítottak az ő részénél, hogy „játsszon már funkybban azon a hegedűn.” Az nem túl egyszerű feladat.



És hogy mennyire találta a helyét, érezte magát kívülállónak a kortársai társaságában, illetve miként viszonyult az „ellenkultúrához” a lány, aki tizenkét évesen játszotta el Ulrike Meinhof, a pár évvel korábban öngyilkosságot elkövetett (vagy meggyilkolt) német terrorista szellemét?

„Tizenkét éves voltam, még akkor is, ha húszévesként viselkedtem” – mondja Bálint Eszter, aki számára eleinte a nyelvi korlátok, a hagyományosnak nem nevezhető életmód és „unortodox” családi, sőt történeti-kulturális háttér (a „másik blokk”) miatt elkerülhetetlen volt, hogy kívülállónak érezze magát. És nem csupán a korabeliek között, hanem a „törzsén” belül is, azaz abban a művészi közösségben, amelyben szinte egyedüli gyerekként töltötte mindennapjait, és amelyben egy időben szükségét is érezte, hogy elszakadjon a kollektív „mi”-től. Ez egy érdekes kettősséget eredményezett. „Az iskolában és a velem egykorúak közé nehezen illeszkedtem be. De az engem körülvevő felnőttek kevéssé fogták fel ennek a jelentőségét és a realitását – nem hibáztatom őket.” Bálinték és a közösség számára a megélhetés mindig nehézkes volt, a mindennapos küzdelemben, a folyamatos európai színházi turnék közben egész egyszerűen nem ez volt az elsődleges probléma. Bálint Eszter is mostanában fogja fel ennek jelentőségét, hogy saját gyereke iskoláskorú lett.


Bálint Eszter

Bálint Eszter ma


„Eleinte a sznobizmus mögé bújtam a suliban, mint aki egy különleges, okos és menő színházi törzs tagja. Később egész egyszerűen csak kihagytam a kamaszkort, és nálam idősebb, fura szerzetekkel, zenészekkel, művészekkel, transzvesztitákkal, írókkal, filmesekkel, performanszművészekkel, festőkkel vegyültem. Ez jól feküdt nekem, megtaláltam a törzsem, amely elfogadott és magához ölelt, és amelyet cserébe én is elfogadtam. És elég jó volt ehhez a törzshöz tartozni akkoriban. Mindazonáltal teljesen átugrottam a gyerekkori asszimiláció stációit, aminek, azt hiszem, megvoltak a fájdalmas következményei” – mondja Bálint Eszter, aki tizenhét évesen leforgatja Jim Jarmuschsal annak első nagyjátékfilmjét, a Florida, a paradicsomot.


Bálint Eszter, stranger than paradise

Részlet a Florida, a paradicsomból – ott van középen Bálint Eszter


A filmet 1984-ben mutatják be az Egyesült Államokban, az éppen nagykorú Bálint Esztert pedig elkezdik felismerni az utcán. 1985 októberétől Magyarországon is játsszák a mozik, kevesebb mint tíz évvel az után, hogy a Bálint család elhagyta az országot.


Az ellenkultúra gondolata belém volt a kezdetektől fogva táplálva, az ereimben folyt onnantól kezdve, hogy a kommunista rezsimben nevelkedtem, és a felmenőim között elhivatott művészek voltak, majd egy olyan környezetben váltam felnőtté, amelyben az alkotás életmód volt. Ez eredendően lázadó és ellenkulturális hozzáállást, illetve intézményellenes létformát teremt az ember életében.

A mítosznak vége

Bálint Eszter a mai napig egy mitológia része, amelynek mondjuk, hogy dramaturgiai csúcspontja az 1984-es Jim Jarmusch-film. Azóta is leginkább erről, illetve a „New York-i underground” aranykoráról és ki-kicsodájáról szeretik kérdezni, amit eléggé un is. És bár tavalyi szereplése Louis CK sorozatában, a Louie-ban úgy kezdődött, hogy a komikusnak ugyanabba az iskolába járt a gyereke, mint az övé, azt azért Bálint elmondta több interjúban, hogy feltehetően CK is tudta jól, hogy ő az a lány a Florida, a paradicsomból. A komikus elment egy koncertjére, ahol megkérdezte, hogy lenne-e kedve megint szerepelni. Bálint Eszter kicsit szabadkozott, aztán belement.



Egy angolul nem beszélő magyar hegedűst játszott, Louie szerelmét a vígjáték hat részében, édesanyját Ellen Burstyn alakította – sokaknak ekkor jutott eszébe sok év után megint a „magyar lány, aki szerepelt Jim Jarmusch első filmjében”, pedig ő akkor már harmadik szólólemezén dolgozott, és harminc év telt el azóta, hogy John Lurie-val és Richard Edsonnal a nagy fehér semmit nézik a tó helyén, miközben rájuk fagy a kabát – és az után, hogy a Squat Theatre fokozatosan szétesett. Halász Péter 2006-ban felravataloztatta magát a Műcsarnokban, 2007-ben pedig meghalt Eszter édesapja, a rendszerváltás után Budapestre visszaköltözött Bálint István.



Bálint Eszter nem nagyon szeret beszélni a tulajdonképpen sosem volt filmes karrierjéről. Egyáltalán nem találja érdekesnek – mint ahogy azt sem, hogy azóta is arról kérdezgetik interjúkban, hogy ki mindenkivel találkozott azokon a forgatásokon.

De röviden összefoglalva:

  • játszott egy Miami Vice-epizódban, amelyben elrabolják a gyerekét – a forgatáson nem érezte jól és odaillőnek magát, idegen volt abban a közegben;
  • szerepelt A linguini esetben David Bowie-val és Rosanna Arquette-tel – Bowie nagyon jó fej volt, több közös jelenetük volt, és sokat lógtak együtt;
  • egy éhező anyát alakított Woody Allen Árnyékok és köd című filmjében, megölik, Mia Farrow elveszi a gyerekét – „élete leggyorsabb és legkönnyebb jó benyomását keltette”: egy hotel sötét előterében találkozott Woody Allennel, aki udvariasan köszönt neki, kezet ráztak, aztán el is köszönt, majd egy hét múlva felhívta Allen asszisztense, hogy övé a szerep;
  • Steve Buscemi tök jó első rendezésében, a Bárbajnokokban játssza egy építési vállalkozó feleségét – Buscemi még a nyolcvanas évekből ismerte, a Squat Theatre-ből, ahova rendszeresen járt. Bálint Eszter amúgy énekelt is a filmzenelemezen egy Smokey Hormellel közös dalban.



Bálint a kilencvenes években hét évet Los Angelesben töltött, de megmérgezte az a város, az emberek céljai és hozzáállása, illetve az, hogy nem volt befolyása arra, hogy milyen minőségű dolgokban vesz részt. Los Angelest nagyon magányos városnak tartja, idegennek érezte magát. 1997-ben visszaköltözött New Yorkba, és akkor már javában írta a nagyrészt ebből az élményből született első szólólemezének, a Flickernek az anyagát.



Úgy is felfoghatjuk, hogy színészi karrierje így ért véget, másrészt jellemző Bálint Eszter különleges, egyszerre köznapi és mitikus kívülálló státuszára, hogy mindezek a szerepek afféle cameóként élnek a mai napig az emberek tudatában, nem pedig egy sosem kiteljesedett színészi karrier pillanataiként. „Igen, megpróbálkoztam egy időben a színészi karrierrel. Aztán egy ponton úgy döntöttem, hogy inkább nem csinálom” – foglalja össze röviden. De Bálint Eszter színészi munkássága tulajdonképpen hibátlan és kerek, mert mindig Bálint Esztert látjuk azokban a szerepekben, mintha ő tenne szívességet a filmek készítőinek. Egyértelmű, hogy nem neki való.

És épp ilyen érzetet kelt a Sonic Youth kétezres évek elején készült videója is, amelyben szerepel. Esetlen az egész, és kifejezetten mulatságos Bálint Eszter szerepeltetése „underground antiikonként” – mi sem tudunk rá másképp nézni, de egyértelmű összekacsintás is az alkotók részéről. „Nem tartozik éppen a legjobb színészi alakításaim közé, de elég vicces, amivé a végére összeáll” – mondja. Sosem hangoztatta amúgy, hogy szerepelt ebben a videóban, szinte vonakodva küldte el a linket.



December első hetében pedig kijött a Trouble You Don't See című szám videoklipje. Ez a dal Bálint Eszter nyáron megjelent, Airless Midnight című harmadik szólólemezén hallható. Ezen részben az édesapja halála okozta traumát dolgozza fel.



Jellemző egyébként, hogy bár Bálint Eszter személyéhez hozzánőtt a hegedű, és Louis CK is arra kérte, hogy valami magyarosat játsszon a sorozatban (hisz elvileg magyar), énekes-dalszerzőként sokkal inkább kötődik az Americanához, azaz zenéje az amerikai népzenei hagyományban gyökerezik, nem pedig a magyarban. A fenti hegedűjátékáról nem is beszélve.


Bálint Eszter újra a törzsben

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, vagy legalábbis Bálint Eszter három lemezét életének egy-egy fordulópontjához kötjük, akkor az 1998-as Flicker akkor született, amikor rájött, hogy elege van a színészkarrierrel járó idegenségből és Los Angelesből, és közel egy évtized után visszatért a Squat Theatre nélküli New Yorkba; a 2004-es Mud idején született meg a gyermeke, anya lett; a tizenegy év látszólagos kihagyás után most megjelent Airless Midnight dalainak egy része pedig akkor született, amikor édesapja, Bálint István a halálán volt, hazajárt hozzá Magyarországra, majd eltemette.


Bálint Eszter

Bálint Eszter a stúdióban


De az – egyébként közösségi finanszírozásból készült – lemez túl hosszú dalszerzői folyamat eredménye, hogy a halál motívumáról szóljon csak. Tíz év története, ha úgy vesszük – az albumot nyitó Mother például akkoriban született, amikor az előző lemez, és amikor Bálint Eszter a 2004-es beszláni túszdrámáról olvasott, és immár anyaként rázta meg a tragédia. „Utólag jöttem rá, hogy az egész anyagon átível egyfajta szorongás, amelyet az élet végszerűségének vizsgálata, illetve a halállal való szembenézés kíváncsisága egyszerre okoz. Ez kétségkívül meghatározta a lemez hangulatát, hisz apám betegségével és halálával néztem akkoriban szembe – mégse mondanám, hogy koncepció lett volna, hogy a lemez a halálról szóljon” – mondja Bálint Eszter.

Bálint Eszter három lemeze ugyanakkor arról is szólt, hogy a kilencvenes évek elveszettsége után visszatalált saját magához, és egyáltalán nem mellesleg egy alkotóközösséghez, amely mélyen abban a kultúrában gyökerezik, amelyben Bálint az Egyesült Államokba való költözés után szocializálódott. Michael Gira például meghívta, hogy a Swans feloszlása után alapított Angels of Light két lemezén játsszon (Everything Is Good Here / Please Come Home; We Are Him), majd a Swans újralakítása után Eszter a The Seer albumon is hegedült.



Saját lemezein állandó zenésztársai lettek JD Foster és Marc Ribot – Ceramic Dog nevű projektjében ő is állandó vendég lett, turnézott is a zenekarral stb. Rendszeresen koncertezni kezdett. A mostani lemezén a fentieken kívül Chris Cochran és Dave Schramm játszanak, előbbi John Zorn gitárosa, utóbbi a Yo La Tengo egykori tagja.

„Az évek alatt megváltozott a művészethez való viszonyom. Jobban tisztelem, mint korábban, nagyobb teret tölt be a mindennapjaimban. Az életem során egy csomót szenvedtem feleslegesen amiatt, hogy megkérdőjeleztem és nem tiszteltem eléggé a művészettel szembeni elhivatottságomat, kétségbe vontam a jogosságát. Erre most jöttem rá, és elképesztően felszabadító érzés” – mondja.


Bálint Eszter

Bálint Eszter


Bálint Eszter személye része a New York-i underground mítoszának, de ő nem gondolja, hogy ez lenne a lényeg – ő sosem szerette a mainstreammel való szembeállítást. „Egy ilyen mozgalmiságnak akkor van értelme, ha például egy színházi társulatot a cenzúra nem enged működni, és ezért a föld alá kell menniük, hogy folytatni tudják a munkájukat. De ha nem beszélünk cenzúráról, nem tudok mit kezdeni az undergrounddal mint kifejezéssel” – mondja, és hozzáteszi, hogy ezt azért is érezheti így, mert számára az ellenkulturális lét mindig adva volt, magától értetődött. De a mozgalmiságnál – ami szerinte szegregáló jellegű is lehet – fontosabb számára a közösségi alkotói lét. És ezt szintén idővel tanulta meg értékelni és a helyén kezelni.


Úgy érzem – vagy könnyen lehet, hogy csak szeretném ezt érezni, mindenesetre jó érzés –, hogy a digitális forradalom sokkal alázatosabbá tette az alkotókat. Sokkal támogatóbbá váltunk egymással szemben, talán azért, mert öregebbek lettünk, és mert tudjuk, hogy mennyire kibaszott nehéz ez az egész. Rájöttük, hogy van bennünk valami közös, ami fontosabbá vált a versengésnél. Másrészt arra is rájöttünk, hogy nem élhetünk buborékban, hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek közössége nélkül, törzsi összefogás nélkül. Megpróbáltam enélkül létezni az életem egy szakaszában, abban a hitben, hogy az alkotásnak és a lét egészének belülről jövőnek és autonómnak kell lennie, illetve azért is, mert a közösség szétesett, szétszóródott, nem volt ott számomra. Szenvedtem miatta. Nem működött.

Bálint Esztert amúgy sok év után ismét független filmesek keresik, idén szerepelt is több alkotásban, de ezekről egyelőre inkább nem beszél, mert nincsenek kész. Legközelebb pedig szeretne megint koncertezni, ha Magyarországra jön.


Bálint Eszter Airless Midnight című lemezét itt és itt lehet megvenni.

Az Andy Warhol utolsó szerelme című előadás leírása az Új Symposion 1979-es cikke alapján készült.

Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!