Egy bábu is lehet gyengéd az ágyban

Forrás: Starburns Industries

-

A csupa kultfilmet jegyző Charlie Kaufman hét éve most először rendezett mozifilmet, amelyért díjat is nyert a velencei filmfesztiválon. Kiábrándító és hátborzongató bábfilmjét, az Anomalisát rossz nézni, de érdemes.


Forgatókönyvírónak ritkán jut ki olyan figyelem és megbecsülés, mint Charlie Kaufmannak, akinek a nevét – ellentétben a legtöbb forgatókönyvíróval – ki szokták emelni a mások által rendezett filmjeiről, az Egy makulátlan elme örök ragyogásáról, A John Malkovich-menetről vagy az Adaptációról szóló cikkekben is. A sajátos, jól körülírható világot teremtő Kaufmanról utoljára 2008-ban hallottunk, amikor megcsinálta első saját rendezését, a nagyszerű, nálunk sajnos csak DVD-n megjelent Kis-nagy világot.


Michael Stone, az Anomalisa főhőse


Új filmje, az íróként és társrendezőként egy fiatal animációs filmessel, Duke Johnsonnal közösen jegyzett Anomalisa valószínűleg még DVD-n sem lesz elérhető itthon, mert ez Kaufman legnehezebben kedvelhető filmje.

A korábbiak is tele voltak töketlen, nyafogó, kiégett középkorú férfiakkal, akiknek nem könnyű drukkolni, de a történeteik olyan csavarosak voltak, hogy a kibogozásukkal el lehetett szórakozni, miközben nyelvi és vizuális poénok pezsdítették fel a cselekményt – talán a Michel Gondry rendezte Egy makulátlan elme örök ragyogása az etalon ebből a szempontból.



Az Anomalisa sztorija viszont Kaufmantól szokatlan módon rém egyszerű, és egy rövid mondattal leírható: egy cinikus, unott férfi számára felcsillan a remény, hogy találhat még értelmet az életének, majd rájön, hogy nem fog. Ez a banális történet nagyjából egy nap alatt játszódik, kevés helyszínen, főleg egy taszítóan hideg és steril szállodában. De nemcsak a hotel, minden más helyszín, sőt, maguk a szereplők is élettelenek, egyformák, unalmasak.

Pofonegyszerű, de kézenfekvő ötlet az alkotók részéről, hogy bábfilmet forgattak, a főhős, Michael Stone (a hangját David Thewlis adja) életuntságát, depresszióját és magányát ugyanis ez a formavilág tudja a legteljesebben megmutatni.



Stone úgy érzékeli a valóságot, hogy körülötte mindenki ugyanúgy néz ki, és ugyanolyan hangja van (a szinkronnal Tom Noonan végzett hatalmas munkát, korábban a leghíresebb szerepe a sorozatgyilkosé volt Michael Mann Az embervadász című klasszikus thrilleréből). Ez a Fregoli-szindróma, a paranoiának az a válfaja, amikor a beteg a környezetében lévő embereket egyetlen személyként érzékeli, és persze azt gondolja, hogy ez a számtalan alakban megjelenő Másik őt figyeli, rá vadászik.

A főhős esetében mindez azzal súlyosbodik, hogy a saját személyisége is a széthullás határán van, amit megint csak egy egyszerű vizuális ötlet fejez ki: ha Stone felélénkül, és kilép megszokott közönyéből, hirtelen azt érzi, le akar esni az arca – a Michael-báb fizimiskája elkezd remegni, és maszkszerűen leválik a fejéről. Átcsúszunk a legdurvább lélektani horrorba.



A bábos pszichodrámát egyébként az indítja be, hogy Stone üzleti útja során, egy marketinges témájú, dögunalmasan hangzó bestseller bemutatókörútján találkozik egy nővel, akinek saját hangja van (Jennifer Jason Leigh). A főhős lázba jön ettől a felfedezéstől, megismerkedik Lisával, és egy esetlenségében és kisszerűségében megható szexjelenet után már a közös jövőt tervezgeti vele. Ekkor jön az arculcsapásként ható fordulat, amitől sem Michael, sem Lisa, sem a néző nem lesz boldogabb.


Lisa


Az Anomalisa történetét fel lehet fogni a szerelembe esés kiábrándító allegóriájaként is: jön valaki, aki egyszerűen csak kiragyog az embertömegből, aztán fokozatosan elveszítjük ezt a fajta érdeklődésünket iránta.

Persze Lisa, legyen bármennyire is átlagos – mert egyébként butácska, közhelyek mentén gondolkodó nő, félénksége és komplexusai véletlenül sem varázslatos személyiséget takarnak –, jobban jár, ha távol tartja magát Michaeltől, aki szintén kétségbeejtően ostoba ember. Rosszul érzi magát a bőrében, de ez nem jelenti azt, hogy okosabb vagy tehetségesebb lenne a környezeténél, amint ez filmvégi nagy beszédéből kiderül – mikor elhatározza, hogy beolvas a rendszernek, ő is csak klisékig, banális áligazságokig jut.


anomalisa


A taszító figurák sekélyes világa és az ezt leíró groteszk bábfigurák mellé társul a szálloda lágy fényekkel bevilágított, puha, giccses miliője, az a fajta enteriőr, ami glamúros próbál lenni, de inkább olcsónak hat. Carter Burwell eredetileg Kaufman neki írta az Anomalisát, rádiójátékként zenéje pedig végtelenül melankolikus és horrorfilmbe illően hátborzongató egyszerre. Így válik teljessé Charlie Kaufman eddigi leghidegebb, rémálomszerű története az emberi középszerűségről. Nem jó nézni.


Az Anomalisát november 29-én, szombaton 15.00-kor lehet megnézni az Urániában, az Anilogue fesztiválon.

Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!