Eb-selejtezők: a rossz elnyerte büntetését

Fotó: MTI / Illyés Tibor

-

A leggyengébb csoportból sem sikerült kijutnunk a megnövelt létszámú foci-Eb-re. Alig volt olyan félidő, amikor jól játszottunk, és, ha a szívünkre tesszük a kezünket, be kell ismernünk, hogy nem érdemeljük meg, hogy ott legyünk az Európa-bajnokságon.


Szívből szurkoltunk a magyar válogatottnak, hogy egyenes ágon, a csoportok legjobb harmadik helyezettjeként jussunk ki a jövő évi futball Európa-bajnokságra. Másképp úgysem lenne esélyünk. Próbálunk objektíven visszatekinteni a selejtező sorozatban megvívott 10 mérkőzésünkre, de nem vagyunk könnyű helyzetben. A csapatot szidni túl könnyű lenne, dicsérni meg túl nehéz, és igazából senkit sem szeretnénk a kelleténél jobban bántani. Hiszen, ahogy a fiúk nyilatkozzák, még mindig él az esély.


Túl sokszor láttuk már ezt a képet: szomorú magyar játékosok hagyják el a pályát


Lehet azt mondani, hogy a csoport harmadik helye volt a cél a selejtezők kezdetén, de ez inkább tűnik utólagos önigazolásnak, mint valós célkitűzésnek. Magyar válogatottként arra apellálni, hogy majd a pótselejtezőn legyőzzük az utunkba kerülőt, indokolatlanul optimista megközelítés. A pótselejtezőn minimális az esélyünk továbbjutni a dán, ír, norvég, szlovén négyes bármelyike ellen.

Ugyanis gyenge a csapatunk, ami egy gyenge csoport harmatos ellenfeleit sem tudta két vállra fektetni. Görögország, Románia, Észak-Írország, Finnország, Feröer-szigetek. Ránézésre semmi komoly, és valóban. A görögök tulajdonképpen két meccs után elszálltak, a románok minden idők leginkább elképzelés nélküli válogatottjával álltak ki, a finnek még nálunk is nagyobb lúzerek, a feröeriek amatőrök, az északírek meg csak mennek előre, mint a buldózer. Ebből a kvintettből mi Finnországot és Feröert tudtuk oda-vissza megverni (három 1-0, és egy kiharcolt 2-1), a másik három csapat ellen játszott 6 meccsen összesen 4 pontot szereztünk a lehetséges 18-ból.


Bernd Storck (balról az első) a harmadik szövetségi kapitány volt a selejtezősorozat alatt. Megpróbálta, nem sikerült.


Sajnos látni kell, hogy nincs annyi, legalább az európai középmezőny szintjét elérő játékosunk, akikből ki lehetne állítani egy csapatot - mindig maradnak vakfoltok a keretben, ami állandóan magában hordozza a veszélyt. És néha még a legmegbízhatóbbnak tűnő játékosaink is hibáznak - ahogy tette azt Juhász Roland a Feröer elleni hazai meccsen.

A védelmünk egyébként is tragikus volt, annak ellenére, hogy úgy kaptunk tíz meccsen 9 gólt, hogy abból 4-et egy tét nélküli meccsen rámoltak be a görögök. De minden ellenfelünknek volt annyi helyzete, amivel meccset nyerhetett volna, bármilyen felállásban is szerepeljen a hátsó alakzat. Az NB I valóban legjobb védői (Fiola, Juhász, Leandro), kiegészülve a lengyel bajnokságban rendre kezdőként bevetett Kádárral és Guzmiccsal akkor tudtak többé-kevésbé magabiztosan helyt állni, ha nem kellett futni. Az ijesztően lassú védelem ellenkező esetben már képtelen volt a helyezkedést is megoldani, az egy-egy vagy kettő-kettő elleni szituációkban pedig folyamatosan alulmaradtak.


Kádár Tamás és Guzmics Richárd sokszor csak szemmel tudta követni az eseményeket


A védelem egyedül Dárdai Pál regnálása alatt mutatott elfogadható képet. A románok, a feröeriek, a finnek (kétszer) és a görögök elleni öt meccsen egy gólt kapott a csapat, azt is Bukarestben. Ehhez viszont az kellett, hogy Dárdai is belássa, a tempós foci nem a mi világunk. A néha már a nézhetetlenségig visszafogott iram és a kivárás lett a taktikánk. A lassú játékot rá tudtuk kényszeríteni az ellenfelekre is (ami ugyancsak a minőségüket jelzi), és vártuk, hogy egy jó szabadrúgás vagy szöglet után valaki a szerencsésen érjen a labdába, vagy találja azt el (Gera és Stieber a finnek, Szalai Feröer ellen). A Dárdait váltó Bernd Storck láthatóan a Herthához visszatérő előd filozófiáját vitte tovább, de benne mintha kevésbé bíztak volna a játékosok és a szurkolók is.


A védelem mellett a mai foci legfontosabb részében, a középpályán is állandóan alulmaradtunk. Labdabirtoklásban csupán három ízben voltunk jobbak az ellenfélnél, gyalázatosan rosszul passzolunk, és nagyon kevés párharcot nyerünk, ezáltal nagyon kevés labdát szerzünk, így képtelen vagyunk támadást, pláne gyors támadást indítani, létszámfölényes helyzetet kialakítani az ellenfél kapuja előtt. Ezt jól mutatja, hogy igazi akcióból, azaz nem rögzített helyzetből alig lőttünk gólt. Igazán kijátszott helyzetből gyakorlatilag csak Németh Krisztán görögök elleni második gólja született, illetve még Böde Dániel Feröer elleni második gólját vehetjük ide, amikor a csatár cselekkel gólhelyzetet teremtett magának.



A támadójátékunk is a legjobb esetben is felemás volt, ugyanis miután nem tudunk egyszerre jól védekezni és jól támadni is, ezért az utóbbit inkább feladtuk és a félidőnként kialakított két-három lehetőségre bíztuk magunkat. Ami nagyon esetlegessé tette a játékot, és hiába vannak bombaformában lévő gólgépeink (Böde, Nikolics, Németh) a csoport harmadikok közül mégis mi rúgtuk a második legkevesebb gólt, csak a két meccsel kevesebbet játszó dánokat tudtuk megelőzni, akik a portugál, albán, szerb, örmény négyessel küzdöttek.


Azt pedig, amit Storck kapitány mondott a görög meccs után, hogy a játékosok az utolsó 20 percre már elfáradtak, talán a legnehezebb feldolgozni. Rendben, Feröer ellen meg kellett hajtani a második félidőt, de azért a görögök elleni meccs nem volt észvesztő iramú. Itt hatványozottan üt vissza a magyar bajnokság langyos irama, és a nemzetközi kupameccsek (főtáblára gondolunk, nem a selejtezőkre…) adta terhelés hiánya.


Németh Krisztián

A ritka pillanatok egyike, amikor volt minek örülni: NÉmeth Krisztián gólt lő a görögöknek


Mondhatjuk, hogy nem állt mellénk a szerencse, de, ahogy a nagyszerű művész, Benvenuto Cellini mondta jó ötszáz évvel ezelőtt egy segédjének, aki a balszerencsére panaszkodott egy elrontott munka után: “Nem a szerencse hiányzott itt drága fiam, hanem a tudás.” Csak a szerencse ugyanis nem magyarázza, hogy a magyar szurkolók többsége által lenézett Albániának, Észak-Írországnak, Izlandnak, Szlovákiának és Walesnek is sikerült kvalifikálnia - valamennyinek a miénknél sokkal erősebb csoportból. A csoportok többségében pontot is alig szereztünk volna.

És biztosak lehetünk benne, hogy a pótselejtező vasárnapi sorsolásán ránk váró Dánia, Írország, Norvégia, Szlovénia kvartett bármelyik tagja sokkal nehezebb ellenfél lesz, mint, akiket a csoportban kellett volna magunk mögé utasítanunk. A kontinens közel fele ott lesz az Eb-n, jó lenne közéjük tartozni.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!