DiCaprio bevállalta a medvecsókot az Oscarért

Forrás: InterCom

-

A visszatérő időnként pont olyan bosszantóan hatásvadász, mint rendezőjének korábbi filmjei, időnként meg majdhogynem zseniális. Arra mindenesetre valószínűleg jó lesz, hogy főszereplője, Leonardo DiCaprio négy jelölés után most már meg is kapja az Oscar-díjat.


Alejandro González Inárritu a Birdmannel már tavaly letaglózta az Amerikai Filmakadémiát, akik négy Oscar-díjjal honorálták a teljesítményét, pedig az a film szinte csak véletlenül csúszott be, mert az évek óta tervezett, sokkal nagyszabásúbb A visszatérőt, nem meglepő módon, irtózatosan nehéz volt összehozni. Aztán mégis összeállt a projekt, Inárritu megalkothatta a Nagy Művet. A filmet nyitó csatajelenetről annyira ordít, hogy a rendező minden irónia nélkül, fontossága teljes tudatában éppen egy Nagy Filmet csinál, hogy az számomra rögtön borzasztóan ellenszenvessé tette A visszatérőt.


Leonardo DiCaprio A visszatérőben


Az 1820-as években vagyunk valahol az Egyesült Államok középső részén a hegyekben a kegyetlen télben, és egy prémvadászcsapatot látunk, akikre lecsapnak az indiánok. A véres jelenet lényegében egy precízen megkoreografált, bonyolult táncbetét: Emmanuel Lubezki kamerája hol (a Birdmanből már jól ismert) ringó, hullámzó mozgással libben egy éppen fejbenyilazott vadászról egy éppen skalpot szerző indiánra, hol hirtelen ráközelít egy fa mögött lapuló puskás fickóra, és láthatóan minden színész megfeszül, hogy pont abban a pillanatban lépjen, lőjön, ordítson, amikor a koreográfia megköveteli. Az alkotói szándék feltehetően az volt, hogy berántson minket a csatajelenet kellős közepébe, ehelyett az én lelki szemeim előtt a stáb jelenik meg, ahogyan a kamera mögött iszonyatos koncentrációval ugrálnak, hogy összehozzák a snittet. Elhiszem, hogy baromi nehéz volt, gratulálok, de nem azért nézek filmet, hogy közben elismerően csettintgethessek, hogy de ügyes ez az Inárritu.



A film tulajdonképpen végig az alkotók bravúrhalmozása egy túlélés- és bosszútörténet ürügyén, de – bár a kamera később is idegesítően emberszerűen tekintget ide-oda, ezzel felhívva magára a figyelmet – a nyitójelenetet követően szerencsére egy kicsit lehiggad, és egy idő után hagyja, hogy átadjuk magunkat neki.

A lefogyott, a szerep kedvéért hosszú, loncsos hajat és szakállat növesztő (¼ Oscar-díj) Leonardo DiCaprio egy Hugh Glass nevű vadászt alakít, aki félig indián fiával, Sólyommal (Forrest Goodluck) együtt a vadászcsapat tagja. Pechjére egy grizzlyanyába botlik, aki bocsait védve rátámad, és mindjárt túlesünk a sok hírverést kapott jeleneten, amelyben a medve látványosan kicsinálja Glasst, és ha nem is erőszakolja meg, azért mintha egy nyelves csókot lenyomna neki. DiCaprio nagy beleéléssel küzd és szenved (¼ Oscar-díj), de a jelenet így is a nevetségesség határát súrolja azzal, hogy annyira, de annyira kemény és sokkoló próbál lenni. Mondjuk, az is. De azért elmosolyodtam rajta.



Több konkrétumot nem árulok el az amúgy egészen minimális cselekménnyel kapcsolatban, a lényeg, hogy Glass valamivel később teljesen magára marad az erdőben, hogy a játékidő túlnyomó részében a túlélésért küzdhessen. Ekkor válik valóban élvezetessé és magával ragadóvá a film. A már sokszor látott ember a természet ellen témát lenyűgöző látvánnyal és hangmérnöki munkával bontják ki: ahogy DiCaprio harcol az elemekkel (¼ Oscar-díj), kapunk hóvihart csontjainkban süvítő széllel, sodródunk a jeges vízeséssel, egy kisebb hóomlást is látunk, de amikor csak a nyakunkba folynak a hideg vízcseppek a fákról olvadó hóból, az is zsigeri és lélegzetelállító. Egyszer DiCaprio rálehel a kameralencsére, ami bepárásodik, ez furcsa módon nem zavaró, hanem fokozza a közvetlenség érzetét: most ott vagyunk vele teljesen, beburkol minket a kép és a hang.



Ha Inárritu kevésbé lenne magamutogató rendező, talán zene nélkül csinálta volna meg A visszatérőt. Ezt persze nem vállalta be, hanem Ryuichi Sakamotót, az Alva Noto néven alkotó Carsten Nicolait és Bryce Dessnert állította csatasorba, hogy menő zenét írjanak a filmjéhez. Ez többé-kevésbé sikerült is, de legkésőbb a véres finálé (megvan Leo Oscarja) közben azért eszünkbe jut, hogy mennyivel ütősebb lenne, ha csak a zajokat, zihálásokat hallanánk az erdő csendjében, és nem dominálná a jelenetet a jaj, de nagyon feszült kísérőzene.



DiCaprio nemcsak megdolgozik az Oscarjáért, hanem ki is érdemli. Nem azzal, hogy bevállalta a hideget, mocskot és nyershús-evést a forgatáson, hanem azzal, hogy annak ellenére visz magával, hogy figurája igazán csak a zárójelenetben válik emberivé. Igaz, hogy menet közben is megpróbálják árnyalni a személyét azzal, hogy megmutatják, hiányzik neki halott indián szerelme és erősen kötődik a fiához, de ezek csak információk maradnak, Glass számunkra egy túlélőgép, akivel egyáltalán nem érzünk együtt, viszont végig izgatottan figyeljük, hogyan veszi az újabb és újabb akadályokat. Ember és természet (vagy ízlés szerint: isten) harcában ő képviseli az előbbit, ily módon inkább egy fogalmat testesít meg, mintsem egy konkrét figurát játszik el. Amikor viszont a túlélésről áttolódik a hangsúly a személyes bosszúra, felszínre jön az esendősége, és DiCaprio van akkora színész, hogy ezt a váltást hibátlanul megcsinálja. De szinte csak egy pillanatig tart az illúzió, hogy itt már ember az ember ellen küzd, a (szintén torzonborz, fagykemény, dörmögő és remek alakítást nyújtó) Tom Hardy rögtön helyreteszi Glasst és minket.


A visszatérő, The Revenant

Tom Hardy a filmben


Legjobb pillanataiban A visszatérő Cormac McCarthy Véres délkörökjének személytelen, már-már transzcendens brutalitását idézi meg, és ez felruházza annyi erővel a filmet, hogy bő két és fél órája nem tűnik soknak; egyszerű, de hatalmas témája kitölti a játékidőt. A film megközelíti a nagyságot, de némileg ironikusan pont alkotója nagyravágyása – azaz kicsinyes hiúsága – miatt mégsem éri el.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!