Denis Leary mindig talál még egy kis kokót a szőnyegben

Forrás: FX

-

A Sex&Drugs&Rock&Roll című új sorozat lehetne sokkal botrányosabb és dühösebb is, de a seggfejek megformálására egész karriert építő Denis Leary mintha már csak rutinból nyomná a megkeseredett, egocentrikus függőt.


Denis Leary 1992-es, klasszikussá vált No Cure for Cancer című egyórás stand upja rögtön az Asshole-dallal kezdődik, amelyben a tipikus prosztó amerikainak állít emléket, annak a csávónak, aki benzinfaló monstrumával zötyögve tartja fel a forgalmat az autópályán, miközben hamburgert zabál, amelynek újrahasznosíthatatlan csomagolását természetesen kihajítja az útra. De a láncdohányzó, exkokós Leary kirohanást intéz a színpadon többek közt a nyavalygó, elvonóra rohangáló sztárok, a fűmámorban fetrengő idegesítő egyetemisták és a dohányzásellenes egészségnácik ellen is. Egy egész karriert épített arra, hogy rohadt dühös, és ez elég jól áll neki.



Színészként is olyankor nyújt emlékezetes alakítást, amikor a mérgét tudja becsatornázni a szerepébe, például az indokolatlanul kevéssé ismert The Refben (nálunk a debil Egy híján túsz címen futott), melyet haverja, Ted Demme rendezett, aki 2002-ben halt bele abba, hogy bekokainozva próbált kosarazni. Ebben a távolról sem hagyományos karácsonyi komédiában Leary egy betörőt alakít, aki egy balul elsült rablás után túszul ejt egy házaspárt (Kevin Spacey és Judy Davis), akiknek éppen válságba van a kapcsolatuk, és folyamatos veszekedésükkel a bűnöző agyára mennek. Leary így hozhatja a szokásos formáját: idegesen és agresszíven próbálja elkussoltatni kibírhatatlan túszait, akik számára végül terápiás élménnyé válik a betörővel eltöltött este.



Egyébként a No Cure for Cancert is Demme rendezte, akárcsak a '98-as Monument Ave.-et, amelyben Leary egy ír származású, piti, drogos gengsztert alakít, aki morális válságba kerül. A katolikus ír gyökerekkel járó állandó bűntudatot, alkoholizmust és fortyogó dühöt aztán fő művében, a Ments meg! (Rescue Me) című sorozatban aknázta ki maximálisan. A 2004 és 2011 közt futó, az első négy évadban kifejezetten zseniális sorozat New York-i tűzoltók közt játszódik (előképe a két évados A meló volt, amely New York-i rendőrökről szólt), Leary alakítja a Tommy Gavin nevű főhőst, aki nyilván sosem volt egy kiegyensúlyozott személyiség, de 9/11 után poszttraumás stressz szindrómával, alkoholizmussal és a túlélők bűntudatával is küzd, miután unokatestvére meghalt a terrortámadás napján.

Learynek itt volt tere igazán kiteljesedni, néhány év távlatából már nyugodtan kijelenthetjük, hogy a bonyolult, zaklatott, hímsoviniszta Gavin a televíziózás történetének egyik legösszetettebb és legérdekesebb figurája, vagy legalábbis az volt, amíg az utolsó pár évadra ki nem fogyott a lendület a sorozatból.



De Leary nem tűnt el azóta sem: ő volt Gwen Stacy apja A csodálatos Pókemberben és folytatásában, szinkronizált a Jégkorszak-filmekben, íróként és producerként részt vett a Sirens című, chicagói mentőkről szóló sorozatban, csinált egy hokis dokumentumsorozatot és még pár más dolgot. De az első teljesen saját, igazán Denis Leary-s dolog, amivel a Ments meg! óta előrukkolt, a Sex&Drugs&Rock&Roll című sorozat, ami július közepén indult Amerikában az FX csatornán.


Sex&Drugs&Rock&Roll


Eddig két, huszonnéhány perces epizód ment le a tízrészes első évadból, és az már biztos, hogy Leary a jól bevált alteregóját hasznosítja újra itt is. Egy Johnny Rock nevű, nevetséges kefefrizurát viselő, kokaintól és alkoholtól barázdált arcú, kiöregedett zenészt alakít, aki bandájával, a Heathensszel majdnem befutott a 90-es években, de a döntő pillanatban összeveszett Flashsel (őt a Miért éppen Alaszka? rádiósaként ismert John Corbett játssza), a zenekar másik kulcsemberével, és feloszlottak. Húsz évvel később, azaz napjainkban, Johnnynak sürgősen valami bevételhez kellene jutnia, amikor felbukkan a semmiből Gigi (Elizabeth Gillies), a lánya, akinek a létezéséről eddig fogalma sem volt. És minő szerencse: Gigi tehetséges énekes, aki szeretné, ha az apja írna neki számokat, amiket a régi bandával együtt adnának elő.



Az első epizód végére a régi sérelmek ellenére sikerül összeterelni az egykori Heathens tagjait, a második végére kiderül, hogy bár szerződése szerint tartózkodnia kéne minden tudatmódosítótól, Johnny tisztán nem tud számokat írni. Eddig lényegében ennyi történt. De világos, hogy ezt a sorozatot nem a fordulatos cselekményszövéssel akarják eladni, hanem elsősorban Learynek és figurájának a karizmájával, másrészt a vicces vagy annak szánt dumákkal. A kiégett, narcisztikus, mindenfüggő Johnny Rock nagyon hasonló építőelemekből van összerakva, mint Leary stand upos énje vagy akár Tommy Gavin, de az vele a baj, hogy bár szétesett rockzenészként lehetne még szélsőségesebb, még szókimondóbb, még aljasabb, mint ezek az előképei, egyáltalán nem az, hanem ellenkezőleg: óvatos, nyugdíjas mása csak ezeknek a féktelen pasasoknak.


Sex&Drugs&Rock&Roll

Elizabeth Gillies és Denis Leary a Sex&Drugs&Rock&Roll című sorozatban


Amikor Johnny négykézláb keresi a szőnyeg bojtjai közt talán megbújó utolsó kokainmorzsákat, amikor a kocsmában megpróbál leszólítani egy csajt, és zenekartársai fogadást kötnek, hogy lehányja-e, amikor beszól Stingre és John Lennon Beatles utáni munkásságára, az mind olyan középutasan, renyhén botrányos csak. Ráadásul ez utóbbi („John Lennon olyan unalmas lett, ha Mark David Chapman nem lőtte volna le, Yoko Ono tette volna meg”) több más dumával együtt egyenesen Leary korábbi stand up rutinjából lett átemelve, ami akár jópofa, kikacsintós utalás is lehetne, és egyfajta hidat verhetne Leary különböző színpadi és filmes énjei közt.



De ehelyett sajnos inkább csak kiemeli a kontrasztot a 90-es évek színpadon mániákusan őrjöngő Learyje (akiről nem tudtuk levenni a szemünket) és a mai Leary közt, aki mintha már csak erőlködve préselné ki magából az egykori düh maradványait. Amikor 2006-ban a Mel Gibson Blues című számban állította pellengérre a zsidózó filmsztárt, még volt benne energia és maró gúny. Úgy tűnik, ez mostanra elapadt.

És mindez mégsem jelenti azt, hogy a Sex&Drugs&Rock&Roll teljesen érdektelen lenne. Vannak benne szellemes poénok, amik ülnek, és kezd valamiféle kedves, családias hangulat alakulni a figurák közt. Két epizód után még semmiképp sem temetném. No meg, őszintén szólva, Learyt még akkor is nézném heti húsz percen keresztül, ha hintaszékben ülne pokrócba bugyolálva, és már csak néha-néha felhorkantva vetne oda valakinek valami szemétséget.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!