Csernobil lyukat fúrt az időbe

Fotó: RIA Novosti / Igor Kostin

-

Mi újat lehet elmondani harminc év után a csernobili katasztrófáról? A Nobel-díjas író, Szvetlana Alekszijevics könyvével nem emléket akar állítani a tragédia áldozatainak, hanem megteremteni a történtek filozófiáját. Nemcsak az atomerőmű balesetét akarja felidézni, hanem a szovjet embert mutatja be.


A Csernobili imát Szvetlana Alekszijevics húsz éven át írta, és végül 1997-ben publikálta. Azóta már több nyelven kiadták a kötetét, Magyarországon most áprilisban jelent meg. A fehérorosz író, újságíró hasonló eszközökkel közelítette meg a témát, mint, mondjuk, a második világháborút vagy a Szovjetunió afganisztáni háborúját: a drámai események szemtanúival készített beszélgetéseit rögzítette. Könyve kordokumentum, amelyben nemcsak az a fontos, hogy mit mondanak a megkérdezettek, hanem az is, hogyan. A neki beszámoló emberek visszaemlékezéseit, vallomásait csak a legritkább esetben szakítja meg kérdésekkel, vagy legalábbis a szövegeket monológ formájában közvetíti. Ezeket a monológokat pedig keretbe illeszti: a könyv elején és végén két özvegy idézi fel férje elvesztését. Történeteik bizonyos értelemben kívül állnak a közrefogott elbeszéléseken, mert bár látszatra a nagy dózisú sugárfertőzés emberi testben végzett szörnyű rombolását írják le, valójában mindkettő egy-egy szerelem története.


A Csernobili ima java része azonban az események értelmezése úgy, ahogy azt a likvidátor-feleségek, a cenzúrát kénytelen-kelletlen lenyelő újságírók, a parasztasszonyok, a kórházba került gyerekek, a kitelepített és a zónába illegálisan visszaköltözött lakók, a civil szerveződések vezetői, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt munkatársai, illetve a történtek ellenére még most is hithű kommunisták értelmezni akarják vagy akarták. Ahány monológ, Alekszijevics annyi aspektust mutat be: miként próbálták az egyszerű emberek felfogni és maguknak megmagyarázni mindazt, amire 1986. április 26. után sem a Szovjetunió, sem az emberi ész racionalitása nem volt felkészülve.


Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet.”


Az író az erőmű felrobbant 4-es blokkjától alig három kilométerre fekvő Pripjaty volt lakóit, illetve olyan fehérorosz embereket kérdezett meg, akik a 30 kilométeres sugarú evakuációs zónában éltek vagy élnek a mai napig. Alekszijevics szerint Csernobil nem csupán egy katasztrófa volt, hanem az idő katasztrófája is egyben. Az addig még csak hasonló esetről sem hallott emberek számára (a majaki, 1957-es nukleáris szerencsétlenséget akkor még titokban tartották) az esemény lyukat fúrt az időbe, mert a múltban nem volt hozzá minta, ahonnan megoldásokat, valamilyen túlélő stratégiát, vagy csupán a leírására alkalmas szavakat lehetett volna meríteni. És Csernobil megszakította az időt azért is, mert a történtek nem válaszokban, értelmezésekben folytatódtak, hanem egy agyhalott állapotban, a teljes értetlenségben és tanácstalanságban. „Szünet követte a katasztrófa idejét, ez a rés választotta el attól az időtől, amikor beszélni kezdtünk róla. A némaság pillanata…” – így fogalmazza meg Alekszijevics.


Egy éjszaka alatt kerültünk át a történelem másik helyére. (...) Szétesett az idő... Egyik pillanatról a másikra használhatatlannak bizonyult a múlt: nem volt benne semmi, amire támaszkodhattunk volna, az emberiség (hitünk szerint) mindenütt jelen lévő archívumában nem találtunk kulcsot, amellyel kinyithatnánk ezt az ajtót.

Szvetlana Alekszijevics


Ebben az új történelmi állapotban az egyszerű szovjet, fehérorosz emberből létrejött a csernobili ember. Az az ember, aki csernobili viccekkel (mint az „ezerröntgenes sugarat is kaphat, az orosz farok sose lankad”) próbálja elvenni a helyzet komolyságának élét, és aki csernobili halált hal. Akiben a rák sem egy szimpla rosszindulatú daganat, hanem egy a szervekben kifejlődött, ketyegő belső reaktor, ami szétfeszíti a test fizikai határait és egyszer csak felrobban. Akit még másként is temetnek el a korábbi hagyományokhoz képest: alumíniumfóliával bélelik ki belülről a koporsóját, fölötte másfél méter magas betonlapot fektetnek le, és alá ólomlemezt. Az egyik túlélő egy ilyen temetésről a következőképpen fogalmaz: „úgy temették el, mint egy űrlényt.”


A csernobili ember tudatában van a kéretlenül kapott kitüntetett helyének is a társadalomban: úgy tekint magára, mint egy rezervátumban élő fekete dobozra, amely az őt megfigyelő újságíróknak, filmeseknek és kutatóknak szolgál információkkal a jövőre nézve.



A csernobili ember csupán annak nincs a tudatában, hogy valójában mekkora veszélynek is van kitéve. Ez már pusztán abból a szempontból is érthető, hogy például soha korábban nem halott még reaktorrobbanásról és gyilkos izotópokat sem látott soha életében.


A katasztrófa bekövetkezte után egyetlen viszonyítási alapként csupán a múltban lezajlott háborúkat tudja elővenni, és ezt jól mutatja, hogy a visszaemlékezésekben is sokan háborús hasonlatokat használnak. Persze, '86 után a szovjet vezetés is a háborús narratívát erőltette: katonákat, tankokat úgy küldött Csernobilba, mintha a frontra vezényelné őket, nyugati rajtütésről, amerikai kémekről kommunikált, és a mentési folyamatokban likvidátorként résztvevőknek hősökhöz illő szobrokat, sztéléket emeltetett.

Az emberek szemében ennek ellenére sántított ez a magas fokú harci készültség. A könyvben többen hangsúlyozzák, hogy az 1941-44-es leningrádi blokádot vagy az afganisztáni háborút, és az ezekkel járó nélkülözést, félelmet még csak-csak megtudták valahogy maguknak magyarázni, de hogy a csernobili katonák még azt is megtiltják nekik, hogy a látszatra egészségtől kicsattanó almába beleharapjanak, vagy a kút tiszta vizébe beleigyanak, azt nem. Nem értették, hogy miért kell gépfegyverekkel védekezni az olyan láthatatlan ellenséggel szemben, amelynek ráadásul semmitmondó nevei vannak, mint a Curie, mikroröntgen vagy a stroncium, cézium.


Eligazítás a zóna mezőgazdaságból élő lakóinak.


Az embereket félre is vezették. Ismert, hogy az utolsó napjait számláló Szovjetunió próbálta eltitkolni a katasztrófát, az emberek még vígan május elsejéztek, amikor a halálos dózisokat magából kilehető reaktor még mindig égett. A híradásokat, az újságokat cenzúrázták, az újságíróknak és a tudósoknak is egyaránt megtiltották „a pánikkeltést”, amely ez esetben csupán a megfelelő tájékoztatást jelentette volna. Ahogyan az is mára köztudott, hogy a likvidálásban résztvevők sok esetben nem kaptak megfelelő felszerelést, a robbanás bekövetkeztekor riasztott ügyeletes tűzoltók például egy szál ingben próbálták megfékezni a tüzet. Mindenki, aki a mentésben hónapokon át részt vett, gyakorlatilag a halálos dózisok többszörösét kapta, de erről természetesen nem tájékoztatták az érintetteket, az erről szóló dokumentumokat később megsemmisítették.


Megfelelő figyelmeztetés híján Pripjaty lakosai úgy nézték az első napon a lilában és vörösben játszó, sugárzó reaktort a panelek erkélyéről, mintha tűzijátékot néztek volna. Evakuáláskor pedig azt mondták nekik, hogy csak két napig kell távol lenniük otthonuktól, miközben voltak, akik már soha nem térhettek haza.



Ugyanakkor a veszély alábecsülése nem csak a szovjet vezetőség megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen hibája. Hogy az erőszakkal kivezényelt mérnök, az erőmű mellett hónapokig szolgáló önkéntes miért tűrte szó nélkül az egyértelműen halálos kockázattal járó munkát, és miért ásták fel fölöslegesen többször is ugyanazokat a szennyezett földeket, arra a könyv szerint nemcsak a megfélemlítés az indok, a válaszért valahol a szovjet néplélek bugyraiban kell kutakodni.


Az író és más megkérdezettek szerint is Csernobil filozofálásra készteti az embereket, és tulajdonképpen az interjúkban is ez történik. A megszólalók többségében önkritikával beszélnek az akkori önmagukról és viselkedésükről, és ezen a ponton haladja meg a Csernobili ima a történtek egyszerű felidézését. A könyv nem csak egy újabb leirata a nukleáris katasztrófának, de ettől elválaszthatatlanul memoárja a szovjet embernek is.

A visszaemlékezők többsége ugyanis nemcsak a hatalmat okolja Csernobilért, hanem saját magát is. Fatalistának, nihilistának, szélsőséges érzelmekre hajlamos, lusta és naiv kommunistának írják le magukat, akik bevallásuk szerint még magukban sem bírálták felül a vezetők döntéseit, és a közösség érdekében, saját egészségük kockáztatására ügyet sem vetve cselekedtek. Sokuknak az oklevéllel elismert hősiesség mint a jó szovjet legfontosabb attribútuma lebegett a szemük előtt, amikor gondolkodás nélkül és önként vállalták el a végzetes munkát vagy tagadták meg az evakuálást. Többek egyszerűen hozzá voltak szokva ahhoz a kényelemhez, hogy a helyzet stabilizálódását hajtogató propagandarádióra hallgassanak ahelyett, hogy a vészmadárként riogató szakemberek szavait vették volna komolyan. A Szovjetunió önálló cselekvésre és döntésekre képtelen embereket nevelt föl, akik – ahogy a könyvben valaki megemlíti – még annyi fáradságot sem vettek, hogy egy pohár vízbe jódot szórjanak.


Műveltség és fegyelem, ezt a két dolgot becsülik a legkevesebbre nálunk. Nekünk az kell, hogy fedetlen mellkassal vessük magunkat a géppuskafészekre. Rohanjunk, fáklyával a kezünkben.