Csalódás után toporzékolás: Harper Lee és második regénye

Fotó: Getty Images / Chip Somodevilla

-

A Ne bántsátok a feketrigót! a polgárjogi mozgalom Amerikájának és az amerikai délnek a klasszikus krónikája, ma kötelező olvasmány az Egyesült Államokban. 2015 irodalmi szenzációja volt, hogy szerzője, Harper Lee sok évtizede már, hogy megírta az első könyvben történtek után húsz évvel játszódó regényt, csak eddig nem adta ki. Az az érzésünk, hogy nem véletlenül, ennek ellenére a Menj, állíts őrt! mégis fontos olvasmány az illúziók elvesztéséről.


Vannak könyvek, amelyek súlyos és égető kötelességként nyomják az ember lelkiismeretét – olvass már el, olvass már el! Ehhez az érzéshez hozzájárul az irodalomtörténet teljes zsarnoki súlyán (atyai szigorán) és a fontos emberek (pl. apám) véleményén túl a marketing meg a divat. Harper Lee első könyve, a Ne bántsátok a feketerigót! (1960) pontosan ilyen könyv: Jean Louise (azaz Fürkész) és apjának történetét az Egyesült Államokban kultusz övezi, amely természetesen kimagasló eladási statisztikákkal párosul.

Lee második (ám valójában korábban íródott) könyve, az elveszettnek hitt és nemrégiben megtalált Menj, állíts őrt! egyáltalán nem ilyen, bár a marketing és a divat mindent megtettek azért, hogy ilyennek tűnjön. A második könyv alapgondolata, hogy az immár felnőtt Jean Louise saját bőrén tanulja meg, hogy az ő apja sem tökéletes, és hogy vannak kérdések, amelyekben már nem számíthat rá.



Az első könyvben a kilencéves Jean Louise-t még inkább Fürkésznek becézik, az ő gyermeki nézőpontjának köszönhetően kalandokkal és excentrikus szomszédokkal teli miniuniverzumnak ismerjük meg az amerikai déli államok ötvenes évekbeli világát, ahol a nagy múltú birtokoscsaládok és kisemmizett alkoholista szomszédaik egyaránt rosszallással nézik a bontakozó polgárjogi mozgalmat. A bőrszín felértékelődik, és mindent meghatározó jel lesz, Fürkész pedig egy érthetetlen és ellenséges világban találja magát. A gyereken is csattan az ostor, amikor az apa, Atticus Finch, fehér ügyvéd létére egy fekete ember védelmét látja el a bíróságon.

A gyerekeket nem lehet a valóságtól megkímélni, képzeletük feldolgozza az összes őket ért ingert. Ezért is nagyon fontos, hogy támaszt, és minden zavaros kérdésre magyarázatot nyújt az apa jelenléte – életbölcsességek, amelyek más közegben és más karakterektől üres közhelyek lennének, hitelesen hangzanak Atticus szájából. A könyvben Fürkésszel együtt ismerjük meg a dél összetettségét, veszünk leckét emberségből, és élvezzük, hogy ilyen apától tanulhatunk.

A Ne bántsátok a feketerigót! 1960-ban jelent meg Amerikában, az ülősztrájkok és a szegregáció felszámolásáért vívott politikai mozgalom idején – az alabamai származású Lee pontosan, belülről és szeretettel elemzi a déli államok örökségét, illetve mutatja be gyerekhőse segítségével, hogy semmi sem fekete vagy fehér, bár elsőre könnyűnek tűnik bőrszín alapján osztályozni. Nem véletlen, hogy a könyvet zászlajára tűzte a polgárjogi mozgalom, és ma kötelező olvasmány az Egyesült Államokban. A szerző rosszul viselte a sikert: visszavonult alabamai otthonába, nem publikált többet, és ritkán mutatkozott nyilvánosság előtt.


Harper Lee 1963-ban


A Menj, állíts őrt! a könyvpiac egyik leginkább várt könyve volt 2015-ben, maga a sötétségből előásott ígéret. A kézirat megtalálásáról hosszan publikált Lee ügyvédje, a kiadó előzeteseket közölt a könyvből, melyet mindenki nagyon várt, és milliók meg is vettek. Ma, amikor az internet haragja lecsap a lánygyerekükkel együtt fürdőző apákra, olvasóként szerettük volna újra átélni azt a bizalmi viszonyt, ami Fürkész és Atticus között létezett a Feketerigó lapjain. És szerettünk volna valami újat is olvasni Lee-től. Mintha maga az író sem tudta volna eldönteni, hogy mi a célja a Feketerigó megjelenése előtt íródott, ám húsz évvel annak történései után játszódó, sokáig titkolt és többször átírt könyvével: a gyerekkori visszaemlékezések és a fiatal felnőtt nő élete, bár önmagukban érdekesek, nem alkotnak egységet. Feltehetően ezért sem adta ki évtizedekig. Olyanról is olvashattunk, hogy Lee egy trilógiát tervezett, de ezt aztán cáfolták, mondván, hogy a Menj, állíts őrt! eredetileg a Feketerigó első verziója volt.

Mindenesetre a Menj, állíts őrt! története szerint a huszonhat éves Jean Louise immár New Yorkban él független, dolgozó nőként, és egyre ritkábban szólítják Fürkésznek. Nyári szabadságára utazik haza apjához és egy Hank nevű fiúhoz, aki feleségül akarja őt venni. Ezután száz oldalon keresztül mintha nem is történne semmi, nem érezzük, hogy bárminek lenne tétje, sodrása.

Néhány amerikai kritikus azokat az oldalakat értékeli a legtöbbre, amikor Lee visszavezet bennünket Fürkész gyerekkorába: szerepjátékokról, csínytevésekről és végtelen istentiszteletekről olvashatunk. Az első száz oldal valóban bővelkedik ilyen elemekben, mintha Lee csak nehezen tudott volna belekezdeni tényleges mondanivalójába. A bevezető olyannyira nem vezet sehova, hogy aztán amikor egyszer csak kizökken az idő, és a világ váratlanul tótágast áll Jean Louise körül, azaz amikor Lee belekezd tényleges témájába, az olyan hirtelenséggel éri az olvasót, hogy az első könyv ismerete nélkül nem is lehet tudni, kiben csalódik akkorát az egykori Fürkész, és miért olyan földrengésszerű ez a csalódás számára. Bár ez a könyv nem a Feketerigó szoros folytatása – attól mind stílusában, mind témájában eltér –, mégis, ha eleddig konokul ellenálltunk a világirodalom atyai szigorának, és még nem olvastuk a Feketerigót, csak elfogadni tudjuk, hogy Jean Louise mit érez, megérteni nem. Az első könyv nélkül sajnos az alábbi súlyosnak szánt mondatok légüres térben kongnak:


Tudta, hogy cserben hagyta őt az egyetlen emberi lény, akiben valaha is őszintén, teljes szívéből bízott. Tudta, hogy az egyetlen ember, akire bármikor rámutathatott, hogy magabiztosan kijelentse: »Íme, valaki, aki tetőtől talpig úriember« – most nyilvánosan, durván, gyalázatos módon elárulta őt.

Ez a csalódás áll a könyv középpontjában, a bálvány lerombolása, a példaképtől történő fájdalmas elszakadás. Kiderül, hogy a morálisan feddhetetlennek hitt Atticus (aki a Feketerigóban valóban morálisan feddhetetlen és árnyalt karakter egyszerre) a feketék alsóbbrendűségét hirdető kiadványokat olvas, és hasonló gyűléseken vesz részt. Jean Louise, akit egy fekete dajka és egy bölcs fehér apa nevelt, akit gyerekkorában arra tanítottak, hogy ne nézze az emberek bőrét, úgy érzi, meghazudtolták, és eltépték a gyökereit. A csalódás utáni toporzékolás és dühroham Lee fő témája másodikként megjelent könyvében, az eszmék kereszttüzében emberek által elárult Jean Louise vergődése. Ugyan a drámai helyzetek sokszor monológokba torkollnak, és az az érzésünk, hogy egyes karakterek túl sokat szónokolnak, a fiatal nő és egykori dajkája szótlan találkozására sokáig emlékezni fogunk.


Harper Lee ma


Mivel a Menj, állíts őrt! ugyanúgy a családi kötelék és a bőrszín tematikáját boncolgatja, mint Lee első könyve, akadnak kritikusok, főleg Amerikában, akik a könyvet megkésettnek és anakronisztikusnak találják. Lee azonban kétségtelenül újat akar mutatni az olvasóknak elsősorban Atticusról, az apáról: miközben az első könyvben gyermeke számára ő volt a morális fáklya, most kiderül, hogy ilyen is volt. Miközben irányt mutatott, tévedett is; miközben emberséges volt, néha nem látott át saját vakfoltjain. És ezek olyan leckék, amelyek miatt hibái ellenére ma Magyarországon is érdemes elolvasni Lee új könyvét.