Csak ólmos lassan: Tarantino és az Aljas nyolcas

Fotó: Kobal / ANDREW COOPER

-

Mi értelme egy filmet olyan technikával felvenni, mint a Ben Hurt, hogyha aztán egy szobába tartod bezárva két órán keresztül a szereplőidet? Miért hasznos egy rohadt nagy bajusz? Hogy lehet, hogy minden eddiginél inkább komédia Quentin Tarantino nyolcadik filmje, mégis kevesebbet nevetünk rajta? Megnéztük az Aljas nyolcast.


Ha nem akarjuk a focihoz hasonlítani, akkor azt is mondhatjuk, hogy Quentin Tarantino afféle népi rendezővé vált – hőssé vagy antihőssé, mindegy: mindenki ismeri és megvan a filmjeiről a véleménye. Nem is fárasztanék vele senkit, hogy elmondom, hogy mit gondolok az életművéről.



Na jó, talán csak annyit (némi viszonyítási pontot adva az új filmje és emiatt az arról szóló cikk iránt is érdeklődőknek), hogy Tarantino nagyjából tíz évvel ezelőtt megszűnt számomra érdekes rendezőnek lenni. Azóta mondjuk, hogy inkább csak amolyan híres rendező, aki mintha unatkozna, miközben bármit megtehet, de épp ezért unalmas is, amit csinál. Viszont elment mellette a világ: felnőtt egy generáció, amely sokkal izgalmasabb dolgokat gondol a témákról, amikhez Tarantino egyre öregesebben és egyre nagyobb egóval nyúl hozzá. Miközben rosszabb pillanataiban kínosan próbál fiatalos és eredeti lenni, mint például a Django elszabadul című filmben. Ennek csak azért van jelentősége, mert Tarantinót még mindig szokás valami miatt fontos rendezőnek tartani, miközben inkább csak státusza van neki – azaz igazából már csupán piaci szempontból fontos. És ha azt is hozzávesszük, hogy bár a Kill Billt kultúrtörténetileg még kifejezetten fontos filmnek tartom, igazán szeretni azonban mindig képtelen voltam, akkor lényegében a Jackie Brown volt az utolsó alkotása, amiért lelkesedtem. Illetve a kétezres években a Halálbiztos az, ami szerzett még némi örömet. Pedig hát Tarantino filmjei elvileg a szórakoztatásról szóltak mindig. Ezek után mindenki döntse el, hogy számít-e, hogy mit gondolok az Aljas nyolcasról.

Amúgy azt, hogy a legjobb film, amit Quentin Tarantino az elmúlt másfél évtizedben csinált.


Bruce Dern


És nem mellesleg az első alkalom, hogy Tarantino – miután „utcai filmjei” után a kétezres évek elején lényegében teljesen átlépett az általa csodált filmek univerzumába – egymás után kétszer rendez ugyanabban a műfajban. Tegyük fel, hogy nem azért, mert a Djangót rossznak tartotta, hanem azért, mert úgy érezte, hogy annál sokkal többet tud kihozni még a westernből.

Például azt a csodálatos panoramikus nyitóképet, amelyben az emberfeletti havas táj előterébe egy hóval fedett kőkeresztet helyez rajta az időkoptatta Krisztussal. A sok éve Tarantinóval dolgozó – egyébként pedig a világ egyik legjobb operatőre – Robert Richardson képei lenyűgözőek: mutassák akár a naptól szikrázó és fényes árnyékokkal tagolt havas ormokat, vagy a hóvihar tépázta tájat, amelybe subát hordó kalapos emberek vernek cölöpöket, akár az emberi konfliktusokkal, fénnyel és árnyékkal tagolt, tökéletesen megkomponált belső tereket. Richardson az ötvenes évek végétől a hatvanas évek utolsó harmadáig, többek között a Ben Hurban használt Ultra Panavision 70 típusú filmre vett képei epikusak, az Aljas nyolcas kétharmadát kitöltő zárt terei pedig mélyek és gonoszak. Bár van, aki szerint ezzel a típusú filmmel a Hortobágyot kellett volna vennie végig.


Kurt Russell, Jennifer Jason Leigh és Bruce Dern a házban


Szintén fontos, hogy Tarantino először használ eredeti filmzenét, azaz nem korábban írt zenéket és számokat reciklál, mint eddig mindig, hanem felkérte Ennio Morriconét, hogy írjon önálló zenét az Aljas nyolcashoz. Morricone régi zenéit egyébként a Kill Bill óta rendszeresen használja, aminek az olasz zeneszerző nem is örült. Nyilván adja magát, hogy a főleg westernfilmekhez (azok közül pedig a legismertebbeknek, Sergio Leone filmjeihez) írt zenéi miatt híres Morricone írja Tarantino epikus westernjének a zenéjét. Annál izgalmasabb, hogy Morricone filmzenéje sokkal inkább idézi az olasz giallókhoz írt, hetvenes évek eleji munkáit és Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponét című filmjéhez írt témáit, valamint John Carpenter A dolog című havas horrorjának morajló feszültségét – csak utólag tudtam egyébként meg, hogy betettek a filmbe néhány, korábban nem felhasznált részt Morricone A dologhoz írt zenéjéből: el is érte vele a kívánt hatást Tarantino, hisz egyből azt juttatta eszembe a moziban.

Nem véletlenül nem tértem még rá konkrétan a filmre, mert a képek és a zene nélkül Tarantino nyolcadik nagyjátékfilmje tulajdonképpen értelmezhetetlen. Minden másnak ezek adják az erejét és tömegét, ezzel pedig mindenki népi rendezője minden korábbinál szorosabb kapcsot teremtett filmje alkotóelemei között.


Kurt Russell és Samuel L. Jackson a hóban


A történetről annál többet nem is mondanék el, hogy a baszott nagy bajusszal rendelkező fejvadász, Kurt Russell (aki, ha már megnövesztette, leforgatta közben a Bone Tomahawk című remek kannibálos westernt is ugyanezzel a kinézettel) akasztani viszi a meglepően kortalanná aljasított, rég látott kedvenc nyomasztó színésznőnk, Jennifer Jason Leigh által játszott haramiát. A lovaskocsira még ketten (Samuel L. Jackson, valamint a Giuliano Gemmára és A halál csöndjének Jean-Louis Trintignant-jára egyszerre emlékeztető Walton Goggins) szállnak fel a hóviharban, amely hóvihar miatt egy fogadóban kénytelenek tölteni az éjszakát. Ott pedig teljessé válik a címben szereplő létszám (többek között velük: Tim Roth, Michael Madsen, Bruce Dern, Demián Bichir), és létrejön a klausztrofób krimiszituáció, ami sokban hasonlít a Kutyaszorítóban alapkonfliktusára. Mert az biztos, hogy valaki nem mond igazat, sőt, feltehetően többen sem azok, aminek mondják magukat. Ráadásul már a főcímben ott látjuk Channing Tatum nevét. Valami lesz.

Az biztos, hogy Tarantino filmjei nem unalmasak, a közel háromórás Aljas nyolcas pedig úgy nem az, hogy többnyire egy szobában játszódik.



Az Aljas nyolcast az teszi végtelenül szórakoztatóvá, hogy – bár a több hónapja keringő előzetesek nem feltétlenül erre engedtek következtetni – nagyon izgalmas egyensúlyt teremt a véres (és vérfagyasztó) krimi, az epikus western és a groteszk komédia között. Kifejezetten izgalmas, hogy bár minden korábbi Tarantino-filmnél inkább működik komédiaként, mégis kevesebbet nevetünk rajta – ugyanis alattomos és groteszk. Tarantino sok éve nem írt ennyire jó párbeszédeket, amelyek nem csupán idézhetően vicces egysorosok, hanem tényleg nagyon szellemesek és okosak: úgy viccesek, hogy folyamatosan a történetet és a karaktereket építik, a feszültséget teremtik – vagy néha ellensúlyozzák kicsit.


The Hateful Eight,  Aljas nyolcas, Quentin Tarantino

Michael Madsen piros kendővel a nyakában


Jellemző módon a film gyenge pontjai épp azok, amikor Quentin Tarantino erőlteti a tarantinós vagy csak szájbarágósan vicces dolgokat – talán azt gondolja, hogy elvárják tőle, vagy egyszerűen csak nagy az egója:

  • hosszú és idegesítő lassított felvételben mozgatja és beszélteti (haha) a szereplőit;
  • olyankor loccsantja szét közvetlen közelről némely szereplője fejét, amikor az tök felesleges, de mutathatja, hogy hahó, én vagyok Tarantino, emlékeztek?!

Főleg azért zavaró az utóbbi, mert egyébként az Aljas nyolcas brutalitása nagyon is organikus része a filmnek kezdettől fogva, ez teljesen természetes. Csöppet sem vicces, amikor először puskatussal arcon basszák Jennifer Jason Leigh-t, egyszerűen csak magától értetődik abban az egyszerre igazi és végtelenül filmes világban. És később is, az erőszak része a dinamikának: amikor valaki meghal vagy a saját mocskában haldoklik, az természetszerűen és a film esztétikai világának megfelelően erőszakos. Erre még plusz rájátszani teljesen felesleges. De nem kell aggódni, csak két-három ilyen alkalom van.

Viszont épp ezek miatt nem mestermű az Aljas nyolcas. Ám ennek ellenére sok év után csinált Quentin Tarantino valami nagyszerűt, és emlékeztet arra, hogy miért fontos rendező. Mindarról nem is beszélve, amiről nem beszélhetek: például a legjobb befejezésről, amit valaha filmre vitt. Groteszk, cinikus és aljas.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!