Colin Farrell minden vágya, hogy homárrá váljon

Forrás: Cannes Film Festival

-

A Lobster című cannes-i versenyfilm groteszk humora nagyot üt, de igazából sírnunk kellene rajta.


Aki látta Yorgos Lanthimos előző két filmje közül valamelyiket, a Dogtootht vagy az Alpokot, annak valószínűleg a szeme sem fog rebbenni, ha elárulom, hogy új filmjében, a cannes-i versenyben szereplő The Lobsterben Colin Farrellt kis híján homárrá változtatják, John C. Reilly kezét bedugják egy kenyérpirítóba büntetésből, amiért maszturbált, az erdőben élő Rachel Weisznek pedig úgy lehet hatékonyan udvarolni, ha döglött nyulakat visz neki ajándékba az ember. Szóval a görög rendező nem lett megalkuvó azért, hogy angol nyelven, sztárokkal forgathasson. Bár tény, hogy a Lobsternek evidensebb a sztorija, a saját agyament világán belül minden történés logikus benne, és nem nekünk kell találgatnunk, hogy melyik furcsaság pontosan mit is jelent, mint mondjuk a Dogtoothban.


Léa Seydoux disznóval a filmben


Az Írországban forgatott film egy olyan világban játszódik, ahol senki nem lehet egyedülálló: ha valaki valamiért elveszíti a párját, egy speciális szállóba költöztetik a többi egyedülállóval, ahol 45 nap alatt párt kell találnia magának. Ha ez nem jön össze, átoperálják egy tetszése szerinti állattá, és szabadon eresztik. Colin Farrell, akit elhagyott a felesége, homár szeretne lenni, ami – biztosítja róla a hotel vezetője – kitűnő választás, hiszen kutyából már túl sok van a Földön.

A film első órája, amelyben a párválasztó hotel bizarr működésébe nyerünk bepillantást, fantasztikusan jó. A lakóknak előírt precíz napirend pontjai és a kínostól az embertelenig terjedő párválasztós játékok iszonyatosan viccesek, de nem pusztán szellemes poénokként működnek, hanem mint a nagyon is jól ismert valóságunk kifacsart paródiája. Ahogyan megismerjük, hogy mik ebben a világban az emberek közti érintkezésnek, a párkapcsolatoknak és a szexualitásnak a szigorúan szabályozott normái és a tabui, úgy azonnal szembesülünk azzal, hogy a valóságban sem vagyunk sokkal szabadabbak, és ha nem is úgy, ahogyan a filmben, de az életben is kőkeményen és azonnal megtorolja a társadalom, ha valaki deviánsnak ítélt módon viselkedik. Azért vicces, mert igazából nagyon szomorú.


John C. Reilly, Ben Whishaw és Colin Farrell


Farrell figurájának nem akar összejönni a nő, ezért csatlakozik a közeli erdőben bujkáló egyedülálló ellenállókhoz, akikről hamar kiderül, hogy nem sokban különböznek a többségi társadalomtól: náluk is szó szerint vérre menő szabályok szerint zajlik az élet, de ezt ők legalább meg tudják ideologizálni azzal, hogy a túlélésükhöz ezek elengedhetetlenek. Rachel Weisz, aki eddig csak narrátorként szerepelt a filmben, itt színre lép, hogy Farrell-lel egymásba szerethessenek, de ez már kevésbé izgalmas, mint az eddigiek.



A groteszk stratégiák, amelyeket bevetnek, hogy a tiltás ellenére együtt lehessenek, szintén könnyedén megfeleltethetők azoknak a stációknak, amelyeken egy teljesen hagyományos, éppen alakuló kapcsolat végigmegy: kénytelenek például túlbonyolított, nevetséges jelekkel kommunikálni, hogy a többiek ne vegyék észre, hogy összejöttek, ami a párok közt kialakuló saját nyelv, privát poénok megszületésének szimbóluma lehet. De ennek a két embernek az individuális története annyira nem vonja be a nézőt, amennyire társadalmi szatíraként fejbevágó volt a film, és a vége felé már kíváncsibb lettem volna arra, mi zajlik éppen a beteg hotelben, mint hogy ez a pasi és ez a nő mire jut egymással.