Cate Blanchett ma sem szerethetne szebben egy nőt

Fotó: Film 4 / Wilson Webb

-

A kritikusok ódákat zengenek a Carol című versenyfilmről Cannes-ban, amely két nő szerelmének viszontagságos történetét meséli el az 50-es évek Amerikájában. Todd Haynes tényleg gyönyörű filmet rendezett remek színészi alakításokkal, de a Carol egy kicsit túl szép is ahhoz, hogy igazán életszagú legyen.


A Carol című fimmel kapcsolatban nyilván az a legalapvetőbb kérdés, hogy egy 50-es évek elején játszódó leszbikus szerelmi történet problémái mennyire érvényesek ma, szól-e még nekünk valamiről ez a sztori, és ha igen, ugyanarról-e, mint az alapjául szolgáló Patricia Highsmith-regény megjelenése idején. Ha pedig egy pillanatra eljátszunk a gondolattal, hogy ma már nem téma, hogy milyen nemű a két ember, aki szereti egymást, akkor az a kérdés merül fel, hogy univerzális szerelmi történetként megállja-e a helyét a film. Ez utóbbi sajnos csak fantázia, ahogy Cate Blanchett is hangsúlyozta a cannes-i sajtótájékoztatón, nem mondhatjuk, hogy a történet elavult, amikor rengeteg országban még a homoszexualitás dekriminalizációjáig sem jutottak el. És a mai Magyarországon sem nehéz elképzelni egy válófélben levő házaspárt, ahol a férj azzal érvelve próbálja megszerezni a gyerekfelügyelet jogát, hogy a felesége leszbikus, ezért nem alkalmas anyának. Ez Todd Haynes filmjének központi problémája: két nő egymásba szeret, de az egyiküknek választania kell a szerelme és a gyereke közt.

De amíg odáig eljutunk, végignézzük egy szenvedélyes, mégis tétova, óvatos léptekkel haladó szerelem kialakulását. Tulajdonképpen eleve kizárt volt, hogy ez a film nagyon mellémenjen: a Julianne Moore főszereplésével készült Távol a mennyországtólt és a Kate Winslet-féle Mildred Pierce-t is jegyző Haynes annyira érzékeny a női lélek rezdüléseire, és olyan pontosan tudja ábrázolni a felszín mögött fortyogó, lefojtott vívódást és az ambivalens érzések harcát, hogy első pillanattól világos volt, a Carol ideális alapanyag számára. A főszerepben Cate Blanchettel és Rooney Marával pedig biztosra ment.


Rooney Mara és Cate Blanchett a Carol című filmben


Mara alakítja Therese-t, a fiatal lányt, aki áruházi eladóként dolgozik, és bár szeret fényképezni, igazán még álmodozni sem mer arról, hogy esetleg fotós lesz. Van egy udvarlója, de nem igazán tudja, mit kezdjen vele, csak érzi, hogy még nem kész a házasságra. Tulajdonképpen egy korát megelőzően modern lány ő, aki szelíden ugyan, de kiköveteli magának az időt és a teret ahhoz, hogy eldöntse, mit kezdjen az életével. Egy nap találkozik az áruházban Carollal (Blanchett), aki a kislányának keres karácsonyi ajándékot. A két nő közti erős vonzalom azonnal tapintható, és egy véletlennek (vagy mégsem volt az? sosem tudjuk meg) köszönhetően újra találkoznak, és elkezd köztük kialakulni valami, ami rögtön több a barátságnál, ha sokáig nincs is köztük szexuális kapcsolat.

A film első fele főleg Maráé, Carol ekkor még egyszerűen úgy jön át, mint egy magabiztos nő, aki csinált már ilyet korábban, és most is pontosan tudja, mit akar. Therese az, akinek el kell jutnia odáig, hogy egyáltalán megfogalmazza magának, hogy szerelmes lett egy nőbe. Nem is arról van szó, hogy szeretné letagadni saját maga előtt az érzéseit, mert megrémült tőlük, hanem, hogy korábban nem is tudott róla, hogy egyáltalán lehetséges beleszeretnie egy nőbe, és most olyan döbbenten szembesül ezzel, mintha hirtelen megtanult volna repülni. Mara visszafogott alakítása remek, és a film nemcsak Therese szerelmének, hanem a felnövésének története is, amelyben a fotózás egyszerre válik az önmegvalósítás és a Carolhoz fűződő kapcsolat fontos motívumává.



Ugyanakkor Mara szerepe kevésbé látványos, mint Blanchetté, aki fokozatosan átveszi az uralmat a film felett. A két nő közös jeleneteivel egyenrangúan fontosak azok, amelyekben a férjétől elhidegült Carolt és a feleségéért kétségbeesetten és rossz módszerekkel harcoló férfit (Kyle Chandler) látjuk, ezekből nemcsak Carol múltjának eseményei rajzolódnak ki, de összetett személyisége is. Egészen mellbevágó pillanat például, amikor egy dulakodásig fajuló veszekedés során a tehetetlen férjből kiszakad, hogy „korábban sosem voltál kegyetlen”. Blanchett a film legeslegutolsó, mesteri képkockájáig újabb és újabb árnyalatokat mutat meg magából, figurája egyre érdekesebbé válik, ahogy kezdeti (látszat)magabiztosságát kiszolgáltatottság, majd elkeseredettség váltja fel, aztán pedig visszaszerzi az erejét, és erkölcsi, emberi győzelmet arat, és ezáltal válik késszé arra, hogy érzelmileg megint sebezhetővé tegye magát. Blanchett sokadszor bizonyítja, hogy korunk egyik legnagyobb színésznője, és Cannes-ban máris elindult a film Oscar-esélyeinek latolgatása.


Rooney Mara és Cate Blanchett Cannes-ban


A film vizuálisan legalább olyan figyelemreméltó, mint a Távol a mennyországtól, Haynes és állandó operatőre, Ed Lachman végtelen műgonddal komponálják meg a képeket, amelyek időnként a mesterkéltség határát súrolják, annyira feltűnően kiagyaltak. Ez nem olyan film, amelyben a kompozíciókat és a világítást szinte észre sem vesszük, ellenkezőleg, a vizuális döntések folyamatosan felhívják magukra a figyelmet, ami kissé elidegenítően hat. De talán pont az is volt a cél, hogy az elegáns képek hangsúlyozzák a kor udvariasan rideg társadalmi mázát, amely elképzelhetetlenné teszi két nő viszonyát.

Ez a távolságtartás a film minden erénye ellenére megnehezíti, hogy teljesen átéljük a két főhős érzelmi útját, szemben például a 60-as évek elején játszódó, hasonló témát feldolgozó Brokeback Mountainnal, ami szívfacsaró, univerzális szerelmi történetté emelkedett. A Carol egészen magas szakmai nívón kivitelezett film, amibe nagyon nehéz belekötni, de sosem válik annyira személyessé és intimmé, amennyire szerettem volna.