Börtön után mindennél jobban vágyik az ember egy grillcsirkére

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Ritkán esik szó azokról az emberekről, akik a börtönből kikerülve megpróbálnak visszailleszkedni a társadalomba. Pedig nemcsak a sokszor reménytelennek tűnő munkakereséssel kell megbirkózniuk, le kell gyűrniük a börtönben elsajátított rossz beidegződéseiket, és újra kell építeniük az évek során elhalt kapcsolataikat is a külvilággal. Egy kiállítás apropóján néhány nemrég szabadult férfival beszélgettünk a szabadulás első napjának sajátos eufóriájáról és az új élet kihívásairól. Miért szeretne egy volt elítélt a sértettje szemébe nézni?


A hazai börtönrádiózás elindítója, az Adj hangot Egyesület nyolc volt elítéltet kért meg arra, hogy a szabadulásukat követően három hónapig fényképezzék magukat, a környezetüket és mindent, ami szerintük megmutatja, hogyan látják a börtönön kívüli életet. Ez egy részvételi kutatási módszer, amelyet photovoice-nak neveznek, és amelynek célja, hogy marginalizált társadalmi csoportok tagjainak a fénykép eszközével lehetőséget biztosítson közösségük és ügyük hiteles képviseletére. Így azoknak a nézőpontját lehet közvetíteni, akiket általában a többség figyelmen kívül hagy. A börtönből szabadult emberek pedig pont ilyenek.


Ebből az is következik, hogy az Ez már a szabadság? című fotókiállítás célja sem elsősorban a kiemelkedő tehetségek vagy egy irányzat bemutatása volt – noha akad profi fotós is az alkotók között –, hanem egy társadalmi réteg megismertetése. A fotók többsége eléggé iskolás, ami annyira azért nem meglepő; az alkotók között van olyan is, aki eddig soha nem fényképezett. Így aztán, bár fontos jelentéssel bír, hogy többen is megpróbálták nyomatékosítani, hogy még mindig a „kint és bent” relációjában, egy rácsokkal elválasztott világban gondolkodnak, a kerítés mögött lefotózott vadkacsa vagy a kötélhálón át fényképezett játszótér esztétikai szempontból kevésbé érdekes. Ugyanakkor izgalmas és erős például a jelenleg is házi őrizetben lévő Dávid aktfotója, amelyen a meztelenség felszabadultságába a bokáján lévő nyomkövető rondít bele. De kifejezőek azok a képek is, amelyek zsigerileg ragadják meg a rab életéből legjobban hiányzó, majd hirtelen visszakapott dolgokat, mint amilyenek a barátnő testének domborulatai vagy egy jól megpakolt és fűszerezett zsíros kenyér.



A szabadság egy érzésorgia

A kiállítás megnyitója előtt személyesen is találkozhattunk néhány alkotóval, akiket megkértünk, hogy idézzék fel, mit csináltak szabadulásuk első napján.


Horváth Márton (művésznevén Ábi) négy évet húzott le Vácon, tavaly novemberben engedték ki, és bármennyire is szédítő volt a hirtelen jött szabadság, nem tudott egykönnyen elszakadni a börtöntől. „Az egy szenzációs dolog, amikor az ember szabadul, egy semmihez sem hasonlítható érzés” – számol be az első szabad levegőn töltött óráiról.Egy érzésorgia, mintha az ember újjászületne, amikor kilép a kapun hajnalban fél öt, öt körül. Mivel nem jött elém senki, első dolgom volt keresni Vácon egy piacot, és enni egy grillcsirkét, mert a hús már nagyon hiányzott. A piacon végül sajnos nem árultak grillcsirkét, de ennél nagyobb baj volt az, hogy észrevettem: nálam maradt a bent használatos telefonom. Hát, mondom, én vissza nem megyek oda! Találkoztam egy felügyelővel az utcán, és bár kértem, hogy vigye vissza a telefont, de ő ezt nem tehette meg a nevemben, úgyhogy még aznap, szabadulásom első óráiban kénytelen-kelletlen mégis vissza kellett mennem a börtönbe leadni.”

Sz. Zsolt közel tíz év után, néhány év kedvezménnyel hagyhatta el tavaly júliusban a váci fegyintézetet. Azt mondja, hogy az első napja rettentően furcsa volt, és gyorsan eltelt. „Egyszerűen az ember az első napokkal nem tud betelni, annyi inger éri, annyi minden új. Én nagyon rácsodálkoztam az okostelefonokra, hogy mindenki állandóan azokat nézegeti. Ledöbbentett az is, hogy mennyire hozzászoktak az emberek időközben az internethez, hogy most már nem kérdeznek, ha valamit nem tudnak vagy nem találnak, hanem inkább odaülnek a gép elé, és kikeresik a választ. Aztán hatalmas élmény volt az is, hogy hirtelen bárhova mehettem, bármit ehettem és bármeddig kint maradhattam. Az első napok úgy repültek el, hogy reggel hatkor kijöttem a lakásból, és mire visszamentem, már este tíz volt.”


Horváth Márton


Nem csak Zsolt csodálkozott rá a technológiai újításokra. Dobos Péter is viccesen megjegyzi, hogy amikor ő 2005-ben bekerült, még nem létezett a szelfi fogalma, ezért a mostani kiállításra szándékosan újított egy Budán készült önfotóval. Ő is megtapasztalta az eufóriát, ami elmondása szerint két napig tartott, sőt, maradandó változásokat eredményezett benne, például rászokott a többórás sétálásra. Hozzáteszi azonban, hogy a kezdeti boldogság akár veszélyes is lehet, szerinte több embernél a visszaesés egyik oka, hogy nem tudják kezelni az első napok kábulatát, azt a sok impulzust, amely a kinti világban megcsapja őket. „Ismerek több olyan embert is, aki vérszemet kapott, hogy végre mehetett bárhova, csinálhatott bármit, és túlértékelte a szabadságot. Belekeveredett esetleg egy olyan szituációba, amiben aztán agresszívan viselkedett, és azonnal visszakerült a börtönbe. Volt, aki két nap után ismét Vácon volt.”


Dobos Péter és a budai szelfije


Mostanra már mindhárman feldolgozták a börtönben töltött éveiket, nagyrészt túltették magukat rajta, bár időnként az élet produkál egy kis emlékeztetőt. Dobos Pétert például már most frusztrálja, hogy újra egy börtön területére kell majd lépnie Pécsett, amikor a kiállítást a helyi fogvatartottaknak is bemutatják. Arról is beszámol, hogy szerencsétlenségére az első otthon töltött heteiben a fölötte lakó szomszéd csengője miatt nem volt nyugalma, mert annak éppen olyan hangja volt, mint amilyennel a börtönben naponta négyszer riasztottak.


Sz. Zsoltot még mindig gyötrik a rémálmok, de talán mind közül Horváth Márton járt a legrosszabbul, akit szabadulása után alig három héttel, novemberben elgázolt egy autó, és olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy csak mostanra sikerült felépülnie.

„Az egészben a legkellemetlenebb az volt, hogy a baleset helyszínére kiérkező rendőrök közölték, hogy én körözés alatt állok. Nem tudtam tiltakozni, hogy az nem lehet, hiszen épp most engedtek ki, ugyanis beszélni sem voltam képes, az intenzíven feküdtem. Arra gondoltam, hogy mivel büntetett előéletű vagyok, ezért talán még ezt is meg lehet velem csinálni. Rendőri kísérettel vittek be a kórházba, az ágyhoz bilincseltek, és nem engedtek be hozzám látogatót, mondván, hogy elkapták a körözés alatt álló személyt. Két nap múlva kiderült, hogy adminisztrációs hiba történt, és szabad vagyok” – emlékszik vissza.


Sz. Zsolt


„Most már értem, miért esnek sokan vissza”

A felhőtlen boldogság és megkönnyebbülés azonban nem tart sokáig, hamarosan jön a feketeleves, az álláskeresés és a megromlott kapcsolatok helyrehozatala vagy újak felépítése. A kétségbeesett munkakeresésről a legtöbbet Sz. Zsolt tud beszélni, mint mondja, az erkölcsi bizonyítvány hiánya komoly érvágás a számára. „Enélkül nem lehet munkát szerezni. Az esetek 90 százalékában kérik az erkölcsi bizonyítványt, a maradék esetben pedig tízből hétszer az önéletrajzot követelik, amiben szintén nem tudom eltitkolni, hogy börtönben voltam, mivel az utolsó tíz évem helyére nem tudok mit beírni.”


Jelenleg nincs munkája, pedig tavaly július óta megkísérelt párszor ismerősöknél elhelyezkedni, általában korábban szabadult és azóta vállalkozóvá lett, volt zárkatársaknál próbálkozott. Ezek a munkák azonban különböző okok miatt kudarcba fulladtak, úgyhogy most autóra gyűjt, hogy futárként tudjon dolgozni. „De ez is egy ördögi kör” – teszi hozzá. „Futárként ugyan nem kérik az erkölcsit, csak az autót, de ahhoz meg pénz kell, amihez meg egy állás kellene, amit viszont erkölcsi nélkül nem tudok megszerezni. Annyi irányba indultam én már, és próbálkoztam annyi helyen, hogy lassan már szembejövök magammal, és látom, hogy én itt már voltam egyszer, feleslegesen. Nem adom még fel, bizakodó vagyok, csak azt akarom ezzel mondani, hogy most már értem, miért esnek sokan vissza: erkölcsi nélkül, ha az ember nem tud az ismerőséhez, családjához fordulni, akkor vagy nem jelenti be a munkáját, vagy olyat csinál, ami nem teljesen legális.”


Adj Hangot, Sajtótájékoztató, Elitéltek, Ez már a szabadság? projekt, Fotókiállítás


Priusszal az emberi kapcsolatokat is sokszor a nulláról kell kezdeni. Horváth Mártontól például szinte a teljes családja elfordult. „Mikor szabadultam, akkor sem jött elém senki. Nem fogadja el a családom, hogy börtönben voltam. Érdekes módon az idegenek toleránsabbak velem szemben, mint ők, idegenektől sokkal több segítséget kaptam, mint a családomtól.”


Egy-két kivétellel a barátságok is elhalnak a hosszú évek alatt – panaszkodik Dobos Péter, bár azt jobban bánja, hogy társat is nehezebben talál magának. Egyrészt sokan bizalmatlanok egy büntetett előéletűvel szemben, másrészt kialakultak benne olyan rossz beidegződések a börtönben, amelyeket a másik fél esetleg nehezen visel el hosszú távon. Ilyen a rendmániája vagy a „szögletessé vált gondolkodása”, mondja. „Tíz év alatt belém égett az állandó rendtartás. Hogy mondjuk mindennap meg kellett ágyazni, élére hajtani mindent, és ez rutinná vált. Otthon is, amint felkelek, azonnal, szinte csukott szemmel beágyazok úgy, ahogy azt kell. Nem volt mindegy ugyanis a börtönben, hogy miként hajtogattad az ágyneműt. Megszoktam a benti napirendet, ahogy azt is, hogy reggel csak fél órád van, hogy mindent elintézz. És mindehhez még hozzájön, hogy türelmetlenebb is lettem, mire kikerültem.”

A kapcsolatok alakulásában persze nincsenek törvényszerűségek: míg Péternek a családdal rendezett a viszonya, és édesanyja fogadta őt vissza a szabadulásakor, addig Sz. Zsoltnak a párkeresésre nincsen panasza. Azt mondja, vannak nők, akik kifejezetten megértéssel és kíváncsisággal fordulnak felé.


Adj Hangot, Sajtótájékoztató, Elitéltek, Ez már a szabadság? projekt, Fotókiállítás


Amikor már eszedbe sem jut a külvilág

Hogy az ember személyisége mennyire és milyen tényezők hatásra változhat meg egy fegyintézetben, annak felsorolására kevés lenne ez a cikk, de Dobos Péter röviden felvázol két aspektust. Az egyik, ami felőrli az embert, az a „pengetánc”. Az állandó lavírozás az elítéltek és a bv. alkalmazottai között, a folytonos megfelelés mindkét oldalnak. „Állandóan figyelni kell, hogy egyik oldal se mondja rád azt, hogy áruló vagy. Hogy ne legyél vamzer, ahogy az elítéltek mondják, azaz ne köpj a nevelőnek, de ne is szegülj ellen neki” – mondja


Továbbá leírja a fogva tartás éveinek szinuszfüggvényét is, az intézményfüggőségből fakadó lelki hullámhegyeket, és a rá ritmikusan következő lelki hullámvölgyeket, a holtpontokat. Azt mondja, hogy a pszichológusok szerint az ötödik rabságban töltött év környékén már mindenkinél eljön az a pont, amikor az elítélt felveszi a ritmust, és megszokja a börtönt annak szabályaival együtt. „Ezt intézményfüggőségnek is nevezik. Nálam is volt egy ilyen, csak két év után jött el. Ilyenkor már a megszokott rendszer keretei között mozogsz, és már nem is akarsz ebből kitörni. A külvilág már eszedbe sem jut, egy idő után nekem még a külvilággal kapcsolatos álmaim is megszűntek. Mikor aztán erre a függőségre ráeszméltem, és véletlenül egyszer újra eszembe jutott a külvilág, akkor olyan mértékben kezdtem el vágyakozni utána, hogy az hetekig tartó melankóliát okozott. Na, ezek a holtpontok. Az utolsó két évemben háromhavonta váltogatták egymást ezek az állapotok. Ilyenkor leültem a vécére, beraktam a füldugót, és így próbáltam meg elvonulni egy fél órára.”


Adj Hangot, Sajtótájékoztató, Elitéltek, Ez már a szabadság? projekt, Fotókiállítás


A megkérdezettek közül ketten is kiemelték, hogy nagyon fontos lenne, ha a társadalom úgy általában befogadóbb lenne a volt elítéltekkel szemben, mivel akkor talán kevesebben esnének vissza. „Ha lenne a frissen szabadultaknak kihez fordulniuk, ha meglenne a kontroll” – ahogy Péter fogalmaz. Szerinte az Adj hangot Egyesület Photovoice projektje erre is fel akarja hívni a figyelmet. Hogy bár a társadalomba való visszailleszkedés megkönnyítése már a börtönökben elkezdődik a különböző foglalkozásoknak köszönhetően (mint amilyen pl. a sport, a rádiós vagy a színházas foglalkozások), a reintegrációnak kint is folytatódnia kellene, az emberek segítségével.


Egy fontos dolgot még hozzátesz: ő például a szemébe nézne a sértettjének. Problémának látja ugyanis, hogy ez a szembesítés hiányzik a magyar gyakorlatból, pedig szerinte a sértetteknek és az elítélteknek is jót tenne időnként a találkozás. Utóbbiakban például létrejönne a szégyenérzet, ami végső soron felszabadítaná őket.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!