Bizsergető érzés, csak aztán ne csodálkozz, ha belehalsz

Forrás: AFP

-

Az 1996-os Mount Everest-i hegymászó-katasztrófát elmesélő Ég és jég című könyv egyszerre az egyik túlélő gyónása, részletes és könyörtelen beszámoló, illetve a hegymászás elüzletiesedésének kritikája.


A múlt héten mutatták be a hazai mozik az Everest című katasztrófafilmet, ám nem tudtunk érte maradéktalanul rajongani, mert a látványos és feszültséggel teli részek ellenére sem több egy tisztességes hollywoodi iparosmunkánál. Jon Krakauer amerikai újságíró – akit a filmben Michael Kelly kelt életre – szintén ott volt a hegyen az 1996-os, hírhedt Mount Everest-i hegymászó-tragédia idején, és egy évvel később Ég és jég (Into Thin Air) címmel adta ki aprólékos és könyörtelen, személyes hangú beszámolóját az eseményekről. Könyvében elképesztő részletességgel és sporttechnikai hitelességgel rekonstruálta a tavaszi szezon előzményeit, illetve a vihar miatt tragédiába torkolló május 10-i csúcstámadásokat, melyek során összesen nyolc ember vesztette életét.


Jon Krakauer az 1996 májusi expedíció után Katmanduban


Az izlandi Baltasar Kormákur filmjének legnagyobb hibája, hogy nem sok gondot fordított a jellemábrázolásra és a szereplők motivációinak feltérképezésére, az expedícióval kapcsolatban felmerülő egyéb kérdésekről és tágabb összefüggésekről nem is beszélve. Ám mindaz, amit a forgatókönyvírók mellőztek, megtalálható Krakauer szuggesztív és felzaklató visszaemlékezésében, amelynek „felkavart és gyötrelmes állapotban” való megírására alig egy évvel az események után többek között lelkiismereti okokból is rákényszerült. Az 1954-ben született Krakauer – akinek a legismertebb könyve az 1996-os Út a vadonba – az Outside magazin munkatársaként eredetileg azzal a konkrét megbízással érkezett Nepálba, hogy cikket írjon a világ legmagasabb hegyére szervezett, vezetővel történő, fizetős expedíciókról. Akkor még nem is sejtette, hogy milyen pokoli megpróbáltatások várnak rá és gyanútlan hegymászó társaira, szubjektív hangvételű dokumentumregényének tétje azonban sokkal több annál, hogy megrázó írásos emléket állítson a katasztrófa túlélőinek és áldozatainak.


Mindig is tudtam, hogy a hegymászás rendkívül kockázatos időtöltés. Úgy tekintettem a veszélyre, mint ami hozzátartozik a játékhoz – nélküle a hegymászás alig különbözne sok száz más, haszontalan foglalatosságtól.

Habár drámai ívű szerkesztettségével az Ég és jég valóban a május 10-i tragédia eseményeinek és ellentmondásos – vagy akár máig tisztázatlan – részleteinek hátborzongató taglalásában csúcsosodik ki, Krakauer könyve sokrétűen közelíti meg és bontja ki témáját. Mindenre elszánt oknyomozó riporterként részletekbe menően gyűjti össze, vizsgálja meg és elemzi a lehetséges személyes és univerzális okokat, amelyek a tragédiához vezettek, felvillantva közben azokat a hibás döntéseket, elítélhető magatartásformákat és kikerülhetetlen emberi tényezőket is, amelyek szintén sorsfordító szerepet játszottak a rémisztő események alakulásában.


Az Adventure Consultants nevű csapat, az első sorban balról a harmadik Jon Krakauer, jobbról a harmadik Rob Hall, az expedíció vezetője


Krakauer önként vállalt krónikás munkáját azonban egyetlen pillanatra sem illethetjük az elfogultság, az elvakultság vagy a könyörületesség vádjával, hiszen nagy vihart kavaró könyvében többek között ahhoz is veszi a bátorságot, hogy rossz színben tüntesse fel a szerinte elmarasztalható viselkedést tanúsító hegymászókat, köztük Anatolij Bukrejev hegyi vezetőt, aki a csúcson magára hagyta ügyfeleit, és saját történetét később a sokat vitatott Hegyi őrület című könyvében tárta a nyilvánosság elé. Ha pedig összességében nézzük, a katasztrófa megörökítésével Krakauer kíméletlen kritikát fogalmaz meg a Mount Everestet megcélzó hegymászás mint globális sportág évtizedek óta tartó elüzletiesedésével szemben.

1996. május 10-én több fizetős csoportos, szóló, nemzetközi, kereskedelmi és más jellegű expedíció is a hegyen tartózkodott, köztük a Rob Hall (a filmben Jason Clarke alakítja) vezette Adventure Consultants, illetve a Scott Fischer (Jake Gyllenhaal) vezette Mountain Madness. Mire Jon Krakauerrel együtt mi is a 8848 méter magas csúcsra érünk, a könyv kétharmadán már bőven túl vagyunk, az addigi fejezetekben pedig a szerzőnek bőven jut ideje arra, hogy markáns vonásokkal mutassa be a történet központi szereplőinek eltérő személyiségét, múltbeli hátterét és fizikai-szellemi felkészültségét, a sokszor nem éppen hízelgő jellemábrázoláson túl pedig motivációikról is fellebbenti a fátylat.


Bizsergető érzés volt a halandóság rejtélyét feszegetni, egy szemvillanásnyira átlopódzni tiltott határán. Szilárdul hittem, hogy a hegymászás nem a vele együtt járó veszélyek ellenére, hanem épp azok miatt varázslatos tevékenység.

Az ún. kalauzos expedíciók, amilyen az Adventure Consultants és a Mountain Madness is volt, olyan drága hegymászótúrákat takarnak, melyek során több tízezer dollárért cserébe profi és tapasztalt hegyi vezetők segítenek feljutni a csúcsra a tehetős, ám az esetek többségében meglehetősen tapasztalatlan és felkészületlen ügyfeleiknek. A kalauzos mászások során egy-egy ilyen hegyi vezetőre akár nyolc-tíz vendégmászó élete is rá van bízva, ám „hogyha a halálzónában balul üt ki valami – ami előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik –, a világ legpompásabb hegyi vezetője sem képes megmenteni ügyfele életét; sőt, miként az 1996-os események ékesen bizonyították, a világ legpompásabb hegyi vezetői olykor még a saját életüket sem képesek megmenteni.” A fizetett kalauzos expedíciók működése azóta is alaposan megosztja a hegymászó-társadalmat és a szélesebb közvéleményt, hiszen hiába elég tapasztaltak a kalauzok, ha a vendégmászók felkészültsége többnyire hiányos, ezek után pedig jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy akkor vajon mennyire jó ötlet őket is felengedni a hegyre.



A május 10-i vihar egyébként Krakauer szerint „minden hevességével együtt sem számított rendkívülinek; meglehetősen jellemző everesti szélvihar volt. Ha két órával később tör ki, valószínűleg senkinek sem kell meghalnia. Ha pedig akár csak egyetlen órával is korábban érkezik, tizennyolc-húsz hegymászóval – köztük velem is – könnyen végezhetett volna.” A tragédia aznap végül nyolc emberéletet követelt, köztük volt Rob Hall, Scott Fisher, Andy Harris, Namba Jaszukó és Doug Hansen, a tavaszi szezon végéig pedig még négyen vesztették életüket a hegyen. Tizenkét halálos áldozattal sokáig ez számított a Mount Everest legsötétebb napjának, illetve szezonjának, ám tavaly áprilisban egy lavina tizenhat serpa hegyi vezetőt sodort el – közülük hárman sosem kerültek elő –, idén áprilisban pedig a több ezer halálos áldozat mellett tizennyolc hegymászó is meghalt az Everesten a nepáli földrengés miatt.


Amíg azonban meg nem jártam a Himaláját, voltaképpen sohasem láttam a halált közvetlen közelről. Az ördögbe is, hiszen még temetésen sem jártam soha, amíg a Mount Everesthez nem utaztam.

Az Ég és jég sokat segít, hogy megértsük és átérezzük azokat az embertelen körülményeket és megpróbáltatásokat, amelyekkel a mászóknak szembe kell nézniük a hegyen. Az 5400 méteres magasságban lévő alaptáborban a levegő oxigéntartalma mindössze a fele annak, amit a tengerszint magasságában megszoktunk, ám, ha elérjük a halálzónának nevezett 7500-8000 méteres magasságot, ott már csak a harmada.


Edmund Hillary, Tendzing Norgaj 1971

Edmund Hillary és Tendzing Norgaj 1971 körül


Oxigénpalackkal először 1953-ban a briteknek sikerült meghódítani a csúcsot, akkor Edmund Hillary és Tendzing Norgaj diadalmaskodott, majd 1978-ban az olasz Reinhold Messner jutott fel elsőként a Föld legmagasabb pontjára oxigénpalack nélkül, két évvel később pedig még jobban megdöbbentette a hegymászó-társadalmat, amikor egy szál hátizsákkal szólóban is meghódította a Mount Everestet.

Azóta számos megdöbbentő és extrém mászási rekordot felállították már. 1975-ben a japán Tabei Dzsunko volt az első nő, aki feljutott a csúcsra, 1988-ban az új-zélandi Lydia Bradey ugyanezt oxigénpalack nélkül ismételte meg elsőként. Az amerikai Erik Weihenmayer az egyetlen vak mászó, aki 2001-ben hajtott végre sikeres csúcstámadást, a legfiatalabb mászó rekordját pedig 2010-ben a szintén amerikai Jordan Romero állította fel, aki tizenhárom évesen nézett le a Mount Everest tetejéről.

Az első magyar állampolgárként Erőss Zsolt 2002-ben jutott fel az Everest csúcsára, ő viszont már az első magyar, dr. Nagy Sándor vezette Csomolungma-expedíció tagjaként – mindössze néhány nappal a katasztrófa után – ott volt 8300 méteres magasságban 1996. május 17-én, amikor is osztrák társuk, Reinhard Wlasich halála miatt vissza kellett fordulniuk. Erőss Zsoltot és társát, Kiss Pétert 2013-ban, a Kancsendzönga-expedíción élte a halál. Tavaly Klein Dávid próbálkozott meg az Everest meghódításával, ő végül 8700 méterig jutott (interjúnk vele), idén pedig az aradi Török Zsolt készült a hegy meghódítására, ám a nepáli földrengés miatt az alaptáborban rekedt, ahonnan végül csak helikopterrel tudták kimenteni.


Krakauer érzékletesen ábrázolja azokat a mentális és fizikális kihívásokat, amelyek elé a Csomolungma, vagyis „a Föld istenasszonya” állítja a vakmerő mászókat. A 7500 méter felett felmerülő kockázatokról a szerzővel együtt a kalauzos expedíció többi ügyfele sem igazán vett tudomást. Az oxigénhiány miatt az emberi szervezetnek akklimatizálódási időre van szüksége, a több ezer méteres magasságban pedig fennáll az akut hegyibetegség veszélye, ami halálos kimenetelű agyduzzanattal és tüdővizenyővel járhat. De a mászók testi épségét a kihűlés és a fagysérülés éppúgy veszélyezteti, mint a zavart gondolkodás, a hipoxiás elmezavar, amely komoly észlelési-tájékozódási problémákat vagy akár hallucinációkat is okozhat.


Ne feledjék, feljutni a csúcsra a dolog könnyebbik része, de lejutni, az az igazán nehéz

– áll Krakauer könyvében, akinek végül sikerült lejutnia a hegyről tíz kilót fogyva közben, ám saját bevallása szerint hibás cselekedetei és zavarodottsága közvetve-közvetlenül két csapattársa, Andy Harris és Namba Jaszukó halálához is hozzájárultak. A bűntudattól fűtött Krakauer könyvét emiatt részben gyónásnak is tekinthetjük, amivel saját lelki terhein szeretett volna könnyíteni, ám az utókor számára igyekszik megvilágítani azokat a problematikus pontokat is, amelyekből esetleg tanulhatunk, hogy ne kövessük el a jövőben újra ezeket a hibákat.

Az elbizakodottságot, a rossz időjárást, az éleslátás hiányát, a lassúságot, a tumultust és a rivalizálást nevezi meg a katasztrófa elsődleges külső és belső forrásaiként, ám a végső konklúziót az emberi elme terhelhetőségével kapcsolatban kell levonnunk.


Az emberi elme nagy magasságban elképesztően megbízhatatlanná válik

– olvashatjuk rögtön az előszóban, majd később Krakauer azt az álláspontját is kifejti, miszerint „nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy Hall, Fischer és mi, többiek is, súlyosan oxigénhiányos állapotban kényszerültünk nagyon kényes döntések meghozatalára. Ha azt fontolgatjuk, miként fordulhatott elő ekkora szerencsétlenség, okvetlenül észben kell tartanunk, hogy 8000 méteren egyszerűen képtelenség világosan gondolkozni.” Krakauer végső soron nem is saját hegyi vezetőjét hibáztatja, hiszen, mint mondja, „négy csapattársam nem azért halt meg, mert Rob Hall hibás módszereket alkalmazott – valójában senki sem ismert jobbakat –, hanem azért, mert az Everesten a módszerek természetéhez tartozik, hogy a kelleténél gyakrabban vallanak kudarcot”.


Beck Weathers

Beck Weathers az 1996-os expedíció után


Krakauer végül olcsón megúszta a tragédiát, ám egy másik túlélő, Beck Weathers (a filmben Josh Brolin kelti életre) már kevésbé volt szerencsés. Neki a súlyos fagysérülések miatt a jobb karját csukló és könyök között csonkolni kellett, bal kezének mind az öt ujját eltávolították, és az orrát is amputálták, amit később a füléből és homlokából vett szövetekkel pótoltak az orvosok.

Ám hiába rendkívül veszélyes vállalkozás a Mount Everest megmászása, továbbra is szép számmal akadnak olyan bátor kalandorok, akik erre vállalkoznak, tudomásul véve és elfogadva a tényt, miszerint a hegymászás „olyan tevékenység, amely a kockázatvállalást eszményíti.”


A hegymászó mint emberfajta egyszerűen nem azzal tűnik ki, hogy túlteng benne a józan megfontolás. Az Everest-mászókra ez fokozottan érvényes: a múlt arról tanúskodik, hogy amikor az embereknek alkalmuk nyílik a földgolyó legmagasabb csúcsának elérésére, meglepő gyorsasággal intenek búcsút józan ítélőképességüknek.

Jon Krakauer: Ég és jég, Park Kiadó, 2015, 328 oldal, 3900 Ft