Bármelyik lány lehet elbűvölő, csak álljon csendben és nézzen bután

Fotó: Screen Prod / SCREEN PROD

-

Hedy Lamarrnak nem volt elég, hogy kora egyik legnépszerűbb hollywoodi filmsztárja volt, hanem feltalálta a wifiben használt technológiát, előtte pedig először játszott el női orgazmust a filmvásznon.


November 9-én lett volna 101 éves Hedy Lamarr, a harmincas-negyvenes évek ünnepelt filmcsillaga, akiről még mindig nem tudják elegen, hogy jóval több volt egy szép és ünnepelt színésznőnél. Sőt, a többségnek már a neve sem mond semmit, pedig Lamarr minden szempontból egyedi és úttörő nő volt.


Botrányos eksztázis

Mennyire lenne megdöbbentő, ha mondjuk Greta Garbóról vagy Marlene Dietrichről kiderülne, hogy mellesleg feltalálta egy ma alkalmazott technológia ősét? Eléggé, ugye? Nos, Hedy Lamarr majdnem akkora sztár volt Hollywoodban, mint ők, csak ő nem lett ennyire ikonikus színésznő (sőt, ő maga szerint pont színésznőként volt a legkevésbé tehetséges). Cserébe viszont olyan dolgokkal foglalkozott, amikhez nemhogy filmsztároknak, de egyáltalán nőknek sem szabadott volna érteniük, legalábbis a korabeli beidegződések szerint. Ha lassan is, de az utókor végre megadja az elismerést Lamarrnak, akinél frappánsabban talán senki sem cáfolt rá még a szép színésznőkre – sőt, egyáltalán a nőkre – vonatkozó klisékre.



Lamarr az idén a Google jóvoltából került újra a köztudatba: az évforduló alkalmából a kereső a logójával tisztelgett előtte, ennek köszönhetően is irányult rá ismét a figyelem. Ami nem is baj, mert a története még mindig nem ismert eléggé, pedig itthon is cikkeztek már róla párszor, foglalkozott vele a Discovery Science Channel, és lassan talán eljutunk oda, hogy Hedy Lamarr nevét nemcsak az idősebb filmrajongók ismerik. Pedig Lamarr életének még magyar vonatkozása is van: a monarchia-kori Bécsben született Hedwig Kiesler néven, és az apja gazdag bankigazgató volt, anyja pedig egy budapesti, kikeresztelkedett zsidó koncertzongorista, Gertrud Lichtwitz, úgyhogy a gyerek Hedy beszélt magyarul is.

A fiatal Hedyre hamar felfigyeltek a berlini filmiparban, és már tizenévesen filmezni kezdett: eleinte vígjátékokban játszott, majd 1933-ban jött egy csehszlovák film, az Eksztázis, amely rögtön megalapozta a színésznő hírnevét, noha nem éppen úgy, ahogy ő szerette volna. Gustav Machaty filmje ugyanis elsőként ábrázolt szexuális aktust és női orgazmust a filmvásznon (leszámítva természetesen a direkt pornográf filmeket), a női főszerepet pedig Hedy Kiesler alakította. A filmben ráadásul teljesen meztelenül üldöz egy lovat, de ez semmi nem volt a hírhedt jelenethez képest, mely a szereplők arcára koncentrál és semmi illetlen testrészt nem mutat ugyan, de ez is épp elég volt akkoriban a botrányhoz.



Az Eksztázis sztorijában Kieslert egy idősebb, impotens férfihoz adják feleségül, és a kielégítetlen nő végül elhagyja őt, majd megismer egy fiatalabb férfit, akivel viszonyt is kezd. Mindezt úgy, hogy a válást még nem mondták ki, ezért a házasságtörést ábrázoló jelenet már önmagában felháborodásra adott okot. Az igazi hisztériát viszont a mai szemmel teljesen ártalmatlan, kimondottan lírai szexjelenet váltotta ki: ebben leginkább a színésznő átszellemült arca látszik, illetve egy földre eső gyöngysor. A film ellen személyesen rohant ki XI. Pius pápa, Kiesler első férje pedig fel akarta vásárolni és bezúzni az összes kópiát, de ez végül szerencsére nem jött össze neki. Maga a színésznő is évekre eltűnt utána a filmvásznakról, és ekkor változtatta meg a nevét Lamarr-ra.


Színésznő és zeneszerző a tengeralattjárók ellen

Az a bizonyos férj, Friedrich Mandl sem akárki volt: az egyik vezető fegyvergyártó cég tulajdonosaként fontos szereplője lett a harmincas évek Európájának, és annak ellenére, hogy apai ágon maga is zsidó származású volt (a felesége pedig teljesen, noha katolikusnak nevelték), az osztrák fasisztákkal ápolt szoros kapcsolatot, sőt, egy időben Hitler és Mussolini is ügyfelei közé tartoztak. Ezeken az eseményeken és tárgyalásokon Hedynek is részt kellett vennie, de az ott hallottaknak komoly hasznát vette később. A fő baj Mandllal az volt, hogy rendkívül szigorúan, valóságos rabszolgaként bánt a feleségével, aki végül négy év után kalandos körülmények között szabályosan megszökött a boldogtalan házasságából: egy rá hasonlító szolgálót vett fel, akit elkábított, majd az ő ruháiban menekült el London érintésével Amerikába.



Ott már Hedy Lamarrként lett ismert, és hamar a legnépszerűbb korabeli dívák közé került Hollywoodban, „a világ legszebb nőjeként” hirdették, és olyan sztárok partnereként játszott, mint James Stewart, Spencer Tracy és Charles Boyer. Ezen kívül szándékában állt az időközben Hitler ellen háborúba lépő Amerikát segíteni, és ehhez meg is voltak az eszközei, méghozzá nemcsak a népszerűsége és a csinos arca, melyek segítségével háborús kötvényeket segített eladni. A már említett bécsi tárgyalásokon Mandl ugyan csak szobadísznek szánta a feleségét, Hedy viszont hiába nem értett eleinte semmit, figyelt arra, ami a megbeszéléseken elhangzott, és ezt a tudását használta fel Amerikában.

Lamarr egyébként sem a sztárok szokványos életét élte: a legszívesebben otthon maradt, és egy tervezőasztalnál törte a fejét különféle találmányokon. Ezek a törekvései eleinte nem jártak sikerrel – ilyen volt az ivóvizet szénsavassá változtató tabletta, amelytől pocsék íze lett a víznek –, ám szerencséjére később akadt egy segítőtársa. Ekkor már Lamarrt a háború eseményei foglalkoztatták, különösen az utasszállító hajókat is megtámadó német tengeralattjárók, amelyeket igen nehéz volt kilőniük a szövetséges hadihajóknak, mert a korabeli technika nem tette lehetővé a torpedók irányítását. A probléma megoldásában egy George Antheil nevű kísérleti zeneszerző volt segítségére.


George Antheil

George Antheil


A színésznő először csak azért akart beszélni Antheillel, hogy kikérje a tanácsát a mellnagyobbításról: a zeneszerző ugyanis azt az elméletet képviselte, mely szerint az egészséges agyalapi mirigy a természetes mellnagyobbodás titka. Később azonban beavatta a torpedó rádiós távvezérlésére vonatkozó terveibe is, és együtt dolgozták ki a titkos kommunikációs rendszernek nevezett találmányt. Ennek célját a Múlt-kor cikke így foglalta össze: „A ma frekvenciaugratásos adásmódnak nevezett módszer segítségével a torpedókat irányító rádiócsatornát megvédjék a felderítés és a zavarás ellen, ezzel pedig a tengeri célpontok ellen indított torpedók találati valószínűsége növelhetővé vált.”

Antheil szerepe leginkább az volt, hogy ő ismertette meg Lamarrt a gépzongora működési elvével: az ebben használt papírtekercsekhez hasonló eszközök segítették volna a kommunikációt a rádióadó és a torpedó között. Amikor aztán 1942-ben sikerült szabadalmaztatniuk a találmányt és azt a haditengerészet rendelkezésére akarták bocsátani, nem várt falakba ütköztek. Nem elég, hogy a katonák eleve bizalmatlanok voltak a civil találmányokkal szemben, egy gyönyörű színésznőt végképp nem tudtak komolyan venni. Ráadásul a gépzongorás példával sikerült teljesen összezavarni őket, és arra hivatkozva nem foglalkoztak az ötlettel, hogy nem hajlandók gépzongorát építeni a torpedókba, noha ez egyébként is csak példa volt. Amikor pedig Lamarr felajánlotta, hogy egyéb találmányokkal is segítené a hadsereget, inkább azt tanácsolták neki, inkább a népszerűségét kihasználva gyűjtsön pénzt a hadseregnek.


Már éppen ideje volt

A találmány évekre a fiókba is került, az ötvenes években azonban más kutatók kezdtek kísérletezni Lamarrék ötletét felhasználva, és végül a szonárbója, azaz a repülőgépről ledobható tengeralattjáró-felderítő eszköz tervezésekor használták fel. A technológiát a szabadalom lejárta után, 1962-ben, a Kuba elleni tengeri blokád idején vetették be először, majd onnantól kezdve számos fejlesztéshez használták fel a frekvenciaugratás ötletét, miután a haditengerészet 1985-ben civil alkalmazásoknak is engedélyezte a használatát. Ezt azonban Antheil már nem érhette meg, mert évekkel korábban szívrohamban meghalt. Lamarr sem kapta meg még sokáig az elismerést, csak a kilencvenes években fedezte fel a szabadalmat egy tudós, aki épp a wireless technológián dolgozott, és ekkor derülhetett ki a világ számára Lamarr feltalálói jelentősége.

A frekvenciaváltást ugyanis számtalan későbbi technológiához felhasználták, a mobilkommunikációtól kezdve a Bluetoothon át a wi-fiig, ezért nem csoda, hogy Lamarr megkapta a technika úttörőjének járó kitüntetést. Ekkor már nem volt túl jó bőrben: a számos plasztikai műtét miatt felismerhetetlenné vált (a fia szerint „Frankensteint” csináltak belőle), nyugdíjas színésznő már nemigen mutatkozott a nyilvánosság előtt, ezért a díjat is telefonon köszönte meg. Miután az ötvenes években felhagyott a színészettel, nem alakultak túl jól a dolgai: összesen hatszor vált el (Mandlt is beleszámítva), pénzzavarba került, és többször még bolti lopáson is kapták. 86 évesen halt meg Floridában, és két híres mondatára szokás utólag is emlékezni.

Az egyik akár egész élete mottója is lehetne: „Bármelyik lány lehet elbűvölő, csak csöndben kell állnia és bután néznie” – mondta egyszer. De talán még Hedy Lamarr-osabb az a mondat, amivel a technika úttörőjének járó kitüntetés hírét fogadta, több mint ötven évvel a szabadalom benyújtása után:


Már éppen ideje volt.