Bankárok lobbiznak az angolok maradása mellett

Fotó: AFP / LEON NEAL

-

Élesedik a vita a gazdasági következményekről az EU-tagságról tervezett népszavazás és a brit reformjavaslatokról döntő EU-csúcs előtt.


Befektetési bankárai ötödét, ezer dolgozót helyezhet át Párizsba a legnagyobb brit bank, a HSBC, ha Nagy-Britannia úgy dönt, kilép az EU-ból – ezt a bank vezérigazgatója, Stuart Gulliver pendítette meg a Bloombergnek hétfőn. Nem sokkal az után, hogy a csoport elnöke, Douglas Flint arról beszélt a BBC-nek: a pénzintézet központja mindenképpen Londonban marad.

Gulliver szerint az Egyesült Királyságnak az az érdeke, hogy egy megreformált EU tagja maradjon, Flint pedig úgy látja: a londoni pénzügyi központ vonzereje még mindig páratlan, függetlenül attól, hogy mekkora mértékű bankadót vesz ki a zsebükből a brit adóhatóság, vagy hogy ezt az Európai Unión belül, netán azon kívül teszi meg.



Bár a két nyilatkozat nem feltétlenül ugyanazt az irányt vetíti előre, van egy fontos közös vonásuk: a cég láthatóan többé-kevésbé pontos stratégiát dolgozott már ki a Brexit esetére. Ezzel meglepően kevés vállalat van így: a Financial Times múlt héten publikált felmérése szerint a legnagyobb brit cégek többsége nem nagyon jutott el idáig.

A Londoni Értéktőzsde legnagyobb száz cége közül mindössze négy – az easyJet légitársaság, a Persimmon építőipari cég, a több mint 250 éves GKN légi és autóipari cégcsoport, illetve a Standard Life skóciai pénzügyi szolgáltató – látott már neki a részletes tervek kidolgozásának. (A jelek szerint a szintén az FTSE 100 indexben levő HSBC az eltelt néhány napban szembesült a kérdéssel.) A cégek tizede még azt sem döntötte el, milyen álláspontot képvisel a Brexittel kapcsolatban. A lapnak nyilatkozó szakértők szerint sokan fel sem fogták, hogy egy esetleges kilépés valamilyen szinten mindenkit érinteni fog – legyen szó brit vagy akár külföldi cégről, akár még olyanról is, amelyiknek nem sok dolga van a szigetországban.


David Cameron brit miniszterelnök látogatása, Budapest, parlament, országház, Orbán Viktor

Elszabadult ígéret

Az EU-tagságról szóló népszavazás nem titkolt kampányígéret volt a konzervatív miniszterelnök részéről. David Cameron azzal igyekezett szavazatokat szerezni a 2014-es európai parlamenti választások idejére megerősödő EU-ellenes pártoktól (elsősorban a UKIP-tól), hogy azt ígérte: ha újraválasztják, az új kormányzati ciklus első felében, tehát 2017 végéig népszavazást rendeznek az uniós tagság fenntartásáról.

Újraválasztása után pedig azt kérte Brüsszeltől és a többi tagországtól, hogy a britek számára fontos területeken fogadjanak el reformokat az unió működésével kapcsolatban.

A legfontosabb kérés a szabad munkavállalás korlátozása, ami a magyarokat is testközelből érinti. Az érlelődő kompromisszum szerint az unión belüli migrációt nem gátolhatnák a jövőben sem, ám lenne eszközük arra, hogy visszafogják a szociális turizmust, vagyis azt, amikor munkavállalás helyett a bőkezű szociális juttatások miatt vándorolnak egy másik országba. Egyszerűbben: nem kellene a nem dolgozó külföldieknek segélyt fizetniük.

David Cameron miniszterelnök január közepén, a davosi világgazdasági fórumon egyébként arra szólította fel a gazdasági élet fontos szereplőit, hogy a bennmaradás mellett kampányoljanak – ami még saját pártján belül is komoly felzúdulást okozott. Ennek persze az is az oka, hogy a kormányfő, akit nem vádolhatunk következetességgel, korábban még azt közölte, az üzleti szféra inkább tartsa magát távol a véleménynyilvánítástól. Eközben pedig a konzervatív politikusoknak azt engedélyezte, hogy ha úgy látják jónak, támogassák az elszakadáspártiak táborát.

Cameron felkérése az üzleti szféra részéről nem talált süket fülekre. Olyan világcégek, mint a világ második legnagyobb mobilszolgáltatójaként Európa-szerte működő brit Vodafone, Európa legnagyobb műszaki konglomerátuma, a német Siemens vagy a világ hatodik legnagyobb gyógyszeripari cége, a szintén a londoni tőzsdén jegyzett Glaxo Smith Klein vezetői álltak ki a maradás mellett.

Egyes cégek ráadásul komoly összegeket sem sajnálnak a kampányra – és nem feltétlenül a britekre kell gondolni. A legbőkezűbb a Goldman Sachs, amelynek az európai központja található a londoni pénzügyi központban, a Cityben. A bank 500 ezer fontot adományoz a Britain Stronger in Europe kampányra – derül ki a Financial Times összesítéséből. Ahogyan az is, hogy más amerikai bankok sem akarnak lemaradni: a JPMorgan, a Morgan Stanley és a Bank of America is fontszázezreket szán arra, hogy meggyőzze a briteket a bennmaradásról, olyannyira, hogy a hétmilliárd fontos (2800 milliárd forintos) kampány büdzséjének jó részét ők adják össze.

Ehhez persze megint volt néhány keresetlen szavuk az elszakadáspárti euroszkeptikusoknak. Cameron egy párttársa egyenesen összeesküvést vizionált a 2008-as „pénzügyi válság kitöréséhez hozzásegítő” amerikai bankok és saját kormánya között, ami szerinte nem fogja erősíteni a közvélemény bizalmát a bennmaradás iránt.



A kisebbik rossz

A bankok támogatása annak fényében meglepő, hogy a londoni pénzügyi központ a legnagyobb ellenzője a bankárbónuszok megnyirbálását vagy éppen a közös európai tőkepiac kialakítását célzó brüsszeli javaslatoknak. Ám vélhetően még mindig jobban járnak azzal, ha a kormány mellett állnak ki, hiszen így nagyobb erővel tudnak lobbizni majd bármilyen uniós (vagy éppen brit) szabályozási kezdeményezéssel kapcsolatban.

London pedig meg is hálálja ezt. Persze nehezen elhanyagolható az a tény, hogy a szigetországnak éppen annyira szüksége van a Cityből áramló adóbevételekre, mint amennyire az amerikai bankoknak az európai hídfőállásra.

Nemcsak az amerikai bankok, hanem a világ egyik legnagyobb pénzügyi központjának számító City is hangosan áll ki a bennmaradás mellett. Mark Boleat, a City alelnöke arra hívta fel a figyelmet a hét elején a Bloomberg TV-nek, hogy az átmenet nagyfokú bizonytalanságot hozna a Cityben vagy a szigetországban működő pénzügyi cégek számára. És ez komoly zavart idézhet elő a brit GDP csaknem 10 százalékát adó, Londonban és környékén csaknem félmillió embert foglalkoztató ágazatban.


Egészen más érvet hoztak fel a maradás mellett a gyógyszergyártók. Világelső cégek vezetői az elmúlt hetekben arra figyelmeztettek: a brit gyógyszerészközösség elszigetelődhet kutatótársaiktól – nem mellesleg eleshet az EU kutatási-fejlesztési forrásaitól is.

John Lechleiter, az Eli Lilly vezére azért azt is hozzátette a Financial Timesnak nyilatkozva, hogy forgalmukat tekintve nem lenne nagy érvágás az elválás. Mint fogalmazott:


Együtt tudnánk élni vele.

Lehetnek olyan következmények is, amelyek gyakorlatilag minden ágazatot érintenek. Az EU egységes piaca ugyanis azzal is jár, hogy az országok nem tárgyalnak önállóan például kereskedelmi egyezményekről. Londonnak most több mint negyven év után kellene újrakezdenie ezt – onnantól, hogy újra szabadkereskedelmi megállapodást köt az EU-val, már ha nem szeretné ellehetetleníteni exportőreit. A többi partnerrel viszont csak akkor ülhet tárgyalóasztalhoz, ha teljes egészében végbemegy az elszakadás, ami több évet is igénybe vehet.



Veszteséglista

A tagság, így az elszakadás gazdasági hatását számszerűsíteni is lehet – legalábbis több kutatóintézet megpróbálkozott vele. A Centre for European Reform brit agytröszt szerint az EU-val folyó kereskedelmet 55 százalékkal tolja meg pusztán az a tény, hogy a szigetország tagja a közösségnek. Ezt a többletet a statisztikai hivatal adatai alapján 133 milliárd fontra teszik.

Az Euler Hermes ennél is nagyobb veszteséget említ. A biztosítócég úgy számol, hogy a kilépés után az évtized végéig 20 százalékkal, vagyis 206 milliárd fonttal eshet vissza a működőtőke-befektetés az országban, ezt a szabadkereskedelmi megállapodások hiányával magyarázzák.

A szakértők szerint az export – amelynek 45 százaléka a többi EU-tagország felé áramlik – akár 30 milliárd fonttal eshet vissza, és a brit cégeknek egy évtizedre lesz szükségük, hogy ledolgozzák ezt a hátrányt. Ez persze azt is jelzi, hogy a rövidebb távú negatív hatások idővel eltűnnek; a kérdés az, hogy időközben mekkora kárt szenved el a brit gazdaság.


euro, pénz, illusztráció, európai unió

A britek az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozásuk után két évvel szavaztak először a tagságról. A politikusok akkor elsősorban a gazdasági előnyökkel érveltek a bennmaradás mellett. A kilencvenes években azonban éles határvonalat húztak: világossá tették, hogy kimaradnak az akkor induló valutaunióból, és kiharcolták azt a lehetőséget, hogy ne kelljen soha bevezetniük az eurót.

A Tony Blair vezette, EU-barát kormány komoly gesztust tett a 2004-ben csatlakozó kelet-európai országokkal szemben: engedélyezte, hogy korlátozás nélkül vállaljanak munkát polgáraik Nagy-Britanniában. A pártolók szerint ez hozzájárult a gazdasági növekedés gyorsulásához, az ellenzők viszont úgy ítélik, hogy a lakosság több mint 13 százalékát kitevő külföldiek élősködnek a brit szociális ellátórendszeren.

Annál is inkább, mivel az elemzők abban egyetértenek: a szigetország már most megszenvedi, hogy politikusai az EU-ból való kilépéssel fenyegetőznek. Az Euler Hermes szerint ez a negatív hatás a GDP-növekedés 0,1 százalékpontjával egyenértékű. Mindezt ráadásul úgy, hogy a brit növekedés amúgy is lassul: a január végén közölt első becslés szerint 2015 egészében 2,2 százalékkal nőtt a GDP a 2014-es 2,9 százalék után – erre az évre már csak 2 százalékot várnak. (Még mindig jobban állnak azért, mint az euróövezet, ahol éves szinten 1,5 százalékkal tudott nőni a negyedik negyedévben a gazdaság.)

A Centre for Economics and Business Research (CEBR) a lassulás mellett a font meredek gyengülésére is számít, és arra is figyelmeztetnek: a működőtőke-beáramlás csökkenésével párhuzamosan visszaesne a külföldi befektetői kereslet a brit ingatlanpiacon is.

A hitelminősítők sem lelkesednek a brit kormány terve iránt. A Standard & Poor's legfrissebb értékelésekor még megtartotta Nagy-Britannia elsőrendű hitelbesorolását, de mellette hagyta a leminősítést előrevetítő negatív kilátást is. Az indok ismerős lesz: az EU-tagságról tervezett népszavazás kockázatot jelent a brit pénzügyi szolgáltatási szektorra, az exportőrökre és általában az ország gazdaságára.

Vagy nyernének?

London végre megszabadulna a brüsszeli igától – ez az elszakadók legfontosabb érve, amely, figyelve David Cameron megnyilatkozásait, nem is áll annyira távol a brit kormány vágyaitól. Az elszakadáspártiak azonban gazdasági előnyöket is sorolnak, és ezeknek a többsége szintén arról szól: az EU-ban így is félig-meddig kívülálló britek csak nyernének azzal, ha nem kellene igazodniuk az uniós szabályozásokhoz.

Igen, a Cityvel kapcsolatban is pont ezt látják, hozzátéve azt is, hogy a befektetők szemében sokkal többet nyom a latba a liberális és sziklaszilárd brit szabályozás. (Ezért is választották például Frankfurt helyett Londont.) Vagyis a Brexit igazából nem befolyásolná őket, legfeljebb annyiban, hogy nem kellene például a bankárjövedelmek megnyirbálásától tartaniuk.


Nigel Farage, Say NO to the EU Tour

Nigel Farage, a UKIP elnöke a legnagyobb euroszkeptikus


Majd a gyarmatok

Ami a kereskedelmet illeti, az elszakadáspártiak arra hívják fel a figyelmet, hogy a szabadkereskedelmet nem befolyásolná, hogy a szigetország tagja az EU-nak, vagy sem, hiszen mindkét félnek az lenne az érdeke, hogy a vámmentes forgalmat fenntartsák.

További előnyt jelentene szerintük, hogy az önálló (értsd: a 28-tagú, nehézkes egyeztetéstől mentes) kereskedelempolitikának hála újra megerősíthetnék a kapcsolatokat a Brit Nemzetközösség tagjaival, de Kínával is felpöröghetne az export.


Portrait of Bull Highland in the moor - Scotland

Nem sokat veszít


És van még egy fontos érvük a brüsszeli béklyó ellen. Nagy-Britannia nettó befizetője az uniós költségvetésnek. Az elszakadáspártiak azt is tudják, mennyit nyerne az átlag brit háztartás az önállósággal. A Business for Britain EU-ellenes szervezet számításai szerint évente 933 fontot, vagyis 376 ezer forintot. Ebből a legnagyobb tétel, 361 font nem is az uniós befizetés megspórolásából adódik, hanem abból, hogy a szigetország megszabadul az uniós közös agrárpolitika (kap) előírásaitól. Nagy-Britannia nem túl erős mezőgazdasága ugyanis sokat nem profitál a támogatásokból, viszont a bőkezű támogatáspolitika hatásaként kénytelen magasabb szinten tartani az élelmiszerárakat – érvel a szervezet. Megint csak egészen leegyszerűsítve: az almát mostantól nem a francia termelőktől fogják venni, hanem valamelyik volt gyarmatról, ahonnan jó nyomott áron és végre vámmentesen lehetne szállítani a gyümölcsöt.

És persze közben megszabadulnának a brüsszeli bürokrácia férges almájától, amely számításaik szerint évente 33 milliárd fontot vesz ki az adófizetők zsebéből.