Aztán botokkal, netán késekkel esnek egymásnak

Fotó: AFP / CHRISTOPHE SIMON

-

Újabb műfaj került fel a világ zenei térképére: a dél-olasz maffiózók kazettákon és negyedmillió példányos válogatásokon terjedő dalai komoly vitákat váltottak ki. Ebből az alkalomból bemutatjuk a szóban forgó tarantellát, illetve megnézünk néhány olyan zenei stílust, amelyről tudható, hogy szoros kapcsolatban van a szervezett bűnözéssel – mégpedig nemcsak egyes előadók által (mint ahogy Frank Sinatrát támogatta az olasz maffia, állítólag), hanem a műfaj egésze kötődik az alvilághoz. A gengszterrapet sem hagyjuk ki, de szó esik a másfél évtizede az európai klubokat meghódító baile funkról, az illegális táncbulik és a bandaháborúk kapcsolatáról, valamint kevésbé ismert, de annál izgalmasabb esetekről, mint például a francia és az orosz sanzon közti lényegi különbségről.


Calabria, tarantella

Nemrég jelent meg egy hosszú, nagyon izgalmas cikk az Electronic Beats honlapján, amelynek szerzője a dél-olasz Calabria tartományban uralkodó ’Ndrangheta nevű szervezet tagjaival készített interjúkat a tarantella nevű műfaj náluk uralkodó, speciális változatáról, az ún. malavita dalokról. A Francesco Sbano újságíró által kiadott válogatáslemezek több mint negyedmillió példányban keltek el, és komoly vitákat szítottak: a gyakran a börtönben ülő maffiózók szemszögéből írott, életüket romantikus színben feltüntető dalok legális – vagyis helyi terjesztésű kazettákon túli – megjelentetése vajon a maffia melletti propagandának számít?


Az állítólag egészen az ókori görög harci táncokig visszavezethető tarantellát órákon át játsszák; a benne szereplő hagyományos hangszerek közül főleg az olasz duda folyamatos zümmögése olyan állandóságot biztosít, amely egyfajta transzállapothoz vezet a táncosoknál. A tánc ugyanis nagyon fontos része a műfajnak. A maffia hierarchiáját megjelenítő, megerősítő rituálé szerint a helyi nagyfőnök szabja meg a táncolók sorrendjét. A férfiak úgy vetélkednek, hogy körbetáncolják egymást – a cikkben megszólaló maffiózók nem értenek egyet abban, hogy ritka vagy éppen elég gyakori, hogy ennek végén botokkal, netán késsel esnek egymásnak.



Érdekes, hogy a ha nem is népzenei (mert egyértelműen szerzőkhöz, előadókhoz köthető), de a hagyományos formákat erősen követő műfaj hogyan alakul át a szemünk előtt. A cikkben nyilatkozó énekes, Mimmo Siclari szerint a rögzített zene megjelenésével eltávolodott egymástól a korábban elválaszthatatlan zene és tánc. Ráadásul míg korábban minden zenésznek saját stílusa volt, most a felvételek alapján többen megpróbálják utánozni a sikeresebbeket.


Nem közvetlenül a zenéhez kapcsolódik, de a cikk egy másik generációs szakadékot is bemutat: az idősebbek szerint a fiatalokat már nem érdekli a legfőbb maffiózóerény, a becsület, csak a drogterjesztés és a gyilkolás. Csak az a kérdés, hogy ez a változás mikor történt: különböző nemzedékek mind az eggyel alattuk lévőre mutogatnak.


Egyesült Államok, gengszterrap

1985-ben Scholly D éppen abba akarta hagyni a rappelést, amikor összefutott néhány ismerősével, akik a philadelphiai Parkside Killers bandához tartoztak. „Miért nem írsz rólunk egy dalt?” – kérdezték tőle, mire ő megírta a P.S.K. What Does It Mean? című számát (a P.S.K. a banda nevének rövidítése). Ebben, bár állítása szerint a bandatagok csak a haverjai voltak, egyes szám első személyben, gengszterként beszél kurvázásról, fegyverekről stb. Ezzel a számmal született meg a gengszterrap. A P.S.K. ma is hatásos, ami leginkább a DJ Code Money által írt dobgépes ritmusnak és a bőségesen alkalmazott zengető effektnek köszönhető.



A nyolcvanas években a gettó utcáin gazdagságukat nyíltan mutogató drogdílerek számára a rapperek „backstreet boynak” számítottak, vagyis puha, elkényeztetett középosztálybeli gyerekeknek. Azonban ahogy a rendőrség keményebben lépett fel a bandák ellen, az rejtőzködőbb életmódra kényszerítette a bűnözőket. A gazdagságot immár nem lehetett nyíltan mutogatni. Ezért a reprezentáció szerepe másokra hárult, és ezt a szerepet töltötték be innentől a rapperek a bűnözők életmódjának részletezésével és feldicsőítésével. Így a rapperek legyőzhették „puha” imidzsüket, és olyan hitelességet szereztek „az utcán” (ez az ún. street cred), amely nemcsak az egyik legfontosabb érték (volt) a műfajban, hanem az eladásokat is segítette. A témáról szóló könyv szerzője szerint így kezdődött a szervezett bűnözés és a hiphop gyakran tragédiákhoz vezető kapcsolata.


A műfaj története tele van állítólag dílerből, gengszterből lett rapperekkel. A leghíresebb gyilkosságokkal kapcsolatos teóriák között is számos olyan szerepel, amelyek ilyen-olyan bűnözői csoportokat gyanítanak a háttérben. Sokan összefonódásokat sejtenek a rap üzleti oldala és az alvilág között is; a leghíresebb példa erre Suge Knight, a nyugati parti hiphop legfontosabb kiadójának, a Death Row Recordsnak a vezetője, akit gyakorlatilag minden beszámoló gengszternek ábrázol. (Most azért folyik ellene eljárás, mert szándékosan halálra gázolt egy embert.) De egy másik igen fontos kiadó, a Def Jam egykori vezetője, Irv Lorenzo „Gotti” szintén jóban volt alvilági figurákkal.

Viszont a gengszterrap első sikereivel ki is lépett ebből a keretből, és a kilencvenes évek elejének egyik nemzetközileg is legsikeresebb stílusa lett. Lehet ugyan nevetni a rappereken, akik drogdílernek állítják be magukat, de adott esetben börtönőrök voltak (ilyen létezik, sztár is: Rick Ross), de ez is azt mutatja, hogy a „realizmus” és a fikció, a túlzás szétválaszthatatlanul keveredik a műfajban. Valamint ott van az a sok millió rajongó, akik számára az ábrázolt világ egyszerre (vélelmezetten) valódi, ugyanakkor végtelenül távoli, elérhetetlen, tán nem is igaz – egyszerre vágyott és félelmetes. Végeláthatatlan vitákat lehet folytatni arról, hogy hogyan hat rájuk a gengszterrap, de biztos, hogy nem olyan egyszerűen, hogy gengszterek lesznek tőle.



A rap és bíróság által elítélt bűnözők bizonyított kapcsolatának egyik nálunk kevésbé ismert, bizonyos elemeiben komikus példája az egyik legnagyobb, több városban működő amerikai drogdílerbanda, a Black Mafia Family története, amelyről itt lehet egy igen hosszú cikket elolvasni. A Demetrius „Big Meech” Flenory és testvére által vezetett szervezet akkor tűnt fel a rendőröknek, amikor indítottak egy lemezkiadót BMF Entertainment néven. Roppant fényűző partikat rendeztek, félmillió dollárt költöttek egyetlenegy művészük, Bleu DaVinci bemutatkozó klipjére. Ő azonban még csak mérsékelt sikert sem ért el. Úgyhogy nagyon gyanús volt, hogy a pénz nem a lemezeladásokból, hanem valahonnan máshonnan jön: így indult el a nyomozás, amelynek végén nemcsak Big Meech és számos társa, de a rapper is rács mögé került, öt évet kapott.


Big Meechcsel szoros kapcsolatot ápolt Young Jeezy is, aki ugyan a Def Jamhez szerződött, de például első lemezének bemutató buliját a maffia tagjai tették fényűző ünneppé nem sokkal letartóztatásuk előtt. Ő ma a rap sztárjai közé tartozik. (Ha esetleg ez a történet viccesnek tűnne, jó ha tudjuk, hogy a Black Mafia Familyhez számos gyilkosság köthető.)


Rio de Janeiro, funk carioca

A Miami bass tánczenei stílusból, hiphopból, helyi ritmusokból, hangzásokból egyszerű gépekkel összebarkácsolt, nyers hangzású és erősen seggrázásra ösztönző műfaj Rio de Janeiro szegénynegyedeihez, a favellákhoz kötődik, amelyeket fegyveres, drogkereskedő bandák uralnak. A zenének eredetileg a hatalmas, illegális bulik („bálok”: baile, aminek alapján gyakran baile funknak is hívják a műfajt) adták a terepet, ezeket pedig nem lehetne a területet uraló banda nélkül megszervezni. Ezek a bulik közösségformáló események, a bandák erejének bemutatói, valamint egyben alkalmak is arra, hogy drogot áruljanak.


A műfaj egy formája, a proibidao előadói ennél is szorosabban kötődnek az adott bandához: annak tagjait dicsőítik, más bandák tagjainak megölésére buzdítanak stb. Eredetileg a halottakra emlékeztek a dalok, ám aztán megjelentek a szövegekben a legmenőbb, még élő bandatagok nevei is, és aki bekerül egy dalba, arra tapadnak a csajok – olvasható a Guardian egy régebbi cikkében. Az ebben megszólaló énekes mesél egy számról, amelyben 30 bandatag nevét sorolták fel; fél év múlva tíz már halott volt közülük. A proibidao, mivel a bűnt népszerűsíti, tiltott műfaj, ezt jelenti a neve is. A sikeres számokból készülhetnek esetleg enyhített szövegű stúdióverziók, de ezzel az előadó azt kockáztatja, hogy a rendőrség az illegális verziót is ismerve rájuk bukkan. Egy-egy favella lakói nem tévedhetnek át más banda uralma alá tartozó területre – a szigorú szabály alól csak a funk legnagyobb sztárjai kivételek, például a műfaj atyja, DJ Marlboro.

A lenti videorészlet Diplo Favela On Blast című, a bandák kérdését kissé elkenő dokumentumfilmjéből való. Deise Tigrona itt hallható száma inspirálta M.I.A. egy korai dalát.



A funk carioca volt az egyik első olyan nem európai vagy amerikai tánczenei műfaj, amely – baile funk néven – divatossá vált szülőhazája határán túl is. A kétezres évek elején számos válogatás jelent meg, bár ezek persze nem a műfaj leginkább tiltott részéből válogattak. A baile funkot az akkoriban az undergroundban is népszerű (manapság ott általában szidalmazott, viszont a mainstream csúcsaira jutott, Skrillexszel a Jack Ü duót alkotó) Diplo terjesztette, illetve M.I.A., valamint a brazil Bonde do Role is kisebbfajta sztárzenekar lett. A baile funk láz aztán elült, de megnyitotta az utat a különféle latin-amerikai, afrikai, kisebb mértékben egyéb területekről származó tánczenei mutációk divatossá válása előtt.



Románia, manele; Bulgária, csalga

A kelet-európai országok „mulatós” zenéi (magyarul itt lehet bővebben olvasni róluk) közül talán a szerb turbófolk a legismertebb, nem utolsósorban azért, mert a háborús propaganda szolgálatába állították. A romániai manele és a bolgár csalga sorsa egészen más volt: az előbbi igen népszerű, de lenézett műfaj, utóbbi viszont behatolt a mainstream kultúrába. Mindkét műfajt azzal vádolják ellenzői, hogy szorosan összefonódik az alvilággal. A csalgában korábban tényleg előfordultak nyíltan egy-egy „üzletembernek” dedikált, vagy éppen azok halálát sirató slágerek, azonban az elfogadottság növekedésével igyekezett ettől a stigmától megszabadulni.



Oroszország, sanzon

Az orosz sanzon (amely nem tévesztendő össze a franciával) a cári idők politikai foglyainak dalaira megy vissza. A börtönlakók, bűnözők életét romantikusan átszínező dalok a szovjet időkben új többletjelentést kaptak. A tiltott műfaj szamizdatban terjedt, illetve az emigránsok által készített felvételeket csempészték be az országba. Nem kizárt, hogy az amerikai titkosszolgálat is ösztönözte ezt.


A mai Oroszországban a sanzon az egyik legnépszerűbb stílus, amelyet egyes politikusok ugyan elítélnek, ám az ország elitje előszeretettel hívja az ehhez tartozó énekeseket fellépni. Az interneten is hallgatható Sanzon Rádió pedig a legnépszerűbb adók közé tartozik. Fura módon az angol nyelvű média nem fedezte (még) fel magának; a New York Times 2006-os cikke a legbővebb forrás. Valamint az a 2013-as hír, hogy az Egyesült Államokból kitiltották Grigorij Lepsz énekest, Putyin kedvencét, aki korábban énekelt sanzont, és az amerikai pénzügyminisztérium szerint kapcsolatban áll a drogmaffiával.



A fent hallható Mikhail Krugot, a sanzon egyik legnagyobb sztárját 2002-ben meggyilkolták. Százezrek mentek el a temetésére.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!