Azt ismered, hogy a gazdasági bevándorló és a menekült beszélget?

-

Mucsi Zoltán első magyarországi rendezésében egy 70-es években írt, népszerű lengyel drámát állított színpadra. Az Emigránsok nem csak az evidens okból aktuális.


Gondolhatnánk, hogy ha Mucsi Zoltán 2016-ban színpadra állít egy Emigránsok című darabot, akkor aktuálpolitikai áthallásokkal teli, gúnyos előadást fogunk kapni. Tévednénk: a hazáját a 60-as években elhagyó lengyel drámaíró, Slawomir Mrozek 1974-ben született Emigránsok című drámáját ugyan újrafordították, és egyetlenegyszer elhangzik az előadásban, hogy „unortodox” és „illiberális”, de Mucsi rendezése bölcsen és elegánsan nem a konkretizálás és aktualizálás, hanem az univerzális felé húzza a darabot. Olyannyira, hogy az előadás nemcsak hogy térben és időben nincs lecövekelve, de végül messze túlmutat a ki- és bevándorlás témáján, és általában szól az emberi lét szűkösségének tragédiájáról és keserű szépségéről.

Ezt finoman megelőlegezi a Samuel Beckett-fotó, ami más művészek és gondolkodók portréival együtt a díszlet jobb hátsó sarkában van felragasztva a falra; a kétszereplős darab értelmezhető a Godot-ra várva újragondolásának egy még reménytelenebb korban: itt már várni sincs senkire. A két főhős pedig már a nevét is elveszítette, AA és XX gyűri egymást egy pincében.


Balra Molnár Gusztáv mint XX, jobbra Géczi Zoltán mint AA


A Terminál Workhouse nevű, tavaly ősszel alakult alkotóközösség két tagja, Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv alakítja a két figurát. Előbbi a jobb sarokba bekuckózott AA, aki folyton valami könyvet búj, holmijai bőröndökben lapulnak, néhány könyvet, egy stóc kéziratot és egy írógépet tart csak elöl. A bal térfél XX-é, akinek a cuccai műanyag kosarakban tárulnak elénk, az ágya fölé pedig nem drámaírók portréit, hanem családi fotókat ragasztgatott fel. De mindkettőjüket körbefonják a falon futó vastag, barna csövek, amelyek meleget adnak, ugyanakkor kirekeszthetetlenül magukkal hozzák a ház magasabb szintjein vélhetően egy jobb életben részesülő helyiek („ezek”) mindennapjainak irritáló hangjait is. Még szerencse, hogy ablak nincs, abból csak a cúg jönne.

XX-t népszerű mai szóhasználattal tipikus gazdasági bevándorlónak neveznénk: egyszerű munkásember, aki azért hagyta ott a hazáját és a családját, mert otthon képtelenség volt egyről a kettőre jutni. Itt kemény fizikai munkát végez és kuporgat, hogy egy szép napon hazautazhasson és házat építhessen a családjának. AA ezzel szemben értelmiségi, aki ideológiai okokból hagyta el a hazáját, politikai menekültnek nevezni túlzás volna, egyszerűen csak nem bírta a közeget. Úgy érezte, otthon majmot csinálnak belőle, de kiszabadult a ketrecből, és nagy terve, hogy önként vállalt emigrációjában megírja élete fő művét.



AA távolságtartó, higgadt racionalitással, a pillanatnyi fizikai körülményeken felülemelkedve szemléli lakótársát, legalábbis ezt hiteti el saját magával, XX viszont mindig aktuális fizikai és emocionális szükségleteitől hajtva veszi éppen azt az akadályt, ami elé kerül. Az elme és a test csap össze. Az utóbbit képviselő Molnár Gusztáv szerepe a látványosabb, a bő másfél órás előadás folyamán magabiztosan butuska hantázástól jut el a könnyes-taknyos őrületig, míg Géczi egy kirobbanást (majdhogynem a híres Kapa-féle ordibálást kapjuk itt) leszámítva megőrzi az intellektus álcáját. (A premieren Géczi, feltehetően véletlenül, megvágta az arcát, és hosszú percekig vérzett, de ez nem ásta alá az agy-test szembeállítást, sőt, a gyors mozdulatokkal, törölközővel itatgatott vér további árnyalattal gazdagította a jelenetet.)



A két színész összjátéka magával ragadó, és az előadás lendülete majdnem végig töretlen, csak a közepe táján van egy kis üresjárat, ahol esetleg lehetne minimálisan húzni a szövegből, hogy még feszesebb legyen. Ahogy feltárul előttünk a két figura végzetes egymásra utaltsága, ráébredünk, hogy hasonlóbbak, mint hiszik: nemcsak szimbiózisban élnek, hanem valójában ugyanolyan önámítás viszi őket előre. Csak illúzió volt, hogy saját kezükbe vették a sorsukat hazájuk elhagyásával, életüket csupán látszatértelemmel tudták felruházni, így saját magukból csináltak groteszk tréfát.

Lehetetlen új helyen új életet kezdeni, mert csak az egyik börtönünket cseréljük le a másikra, az emigráció egzisztenciális képtelenség. Ez az előadás optimistább olvasata. De érthetjük úgy is, hogy emigránsok vagyunk, vagy sem, mindannyian egy levegőtlen pincében rohadunk meg.

Az Emigránsokat a Stúdió K Színházban mutatták be március 3-án. További információ az előadásról itt.