Azért, mert Elvis meghalt, veszélyes a rock and roll?

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

Hol a határ dokumentumfilm és fikció között? Miért vesszük készpénznek, hogy a dokumentumfilmek tényleg a valóságot mutatják be? Ha viszont nem így van, akkor fontos-e a megkülönböztetés? És ki a felelős azért, ha egy reality után összeomlik az egyik szereplő élete? Ezekre a kérdésekre kereste a választ szerda este Till Attila, Kolosi Péter és Hörcher Gábor filmrendező, akik a Budapest Zeitgeist nevű előadás-sorozat keretében beszélgettek, igen nagy közönség előtt.


Abban nem vagyok biztos, hogy a hallgatóságból mindenkit a téma iránti érdeklődés, nem pedig a bulinegyedben fiatal kreatívokkal való smúzolás lehetősége vonzott a Mazel Tovba, ahol a beszélgetés zajlott, mindenesetre szűk másfél órán át szóba kerültek egész érdekes témák is, néha vetítéssel megszakítva.

Elsőre talán meglepő lehet, hogy pont ezek a meghívottak mit tudhatnak mondjuk a dokumentumműfajról vagy akár a fikcióról, de ha bedobjuk a beszélgetés egyik fontos témájául szolgáló reality műsorokat is, akkor már mindjárt egyértelműbb a helyzet. Kolosi az RTL Klub veteránjaként ugyebár mindent tud a kereskedelmi tévézésről, Till Attilát a Big Brother és a Megasztár műsorvezetőjeként ismerte meg a közönség nagyobb része, miközben rendezett már több játékfilmet is, Hörcher Gábor pedig a Drifter című, tavaly bemutatott film rendezőjeként ült a pódiumon.


Hörcher Gábor, a Drifter című film rendezője


Az utóbbi film például mindjárt egy nehezen besorolható műfajban készült: hivatalosan dokumentumfilm, amelybe azonban fikciós elemek is keveredtek. A Ricsi nevű, dunántúli faluban élő, szegény családból származó srác sztoriját arról, hogy raliversenyző szeretne lenni, öt évig forgatták, és amellett, hogy csupa valós vagy legalábbis valósághű felvétel szerepel a filmben, az alkotók rendszeresen belenyúltak a sztoriba, amely így vált egy teljesen önálló, saját lábon járó filmmé, és máris érdekes kérdéseket vetett fel a valóság és a fikció határairól (interjúnk a rendezővel itt, kritikánk a filmről pedig itt).

Nem is sikerült ezeket úgy megválaszolni, hogy tankönyvbe illő definíciót kapjunk arról, hol kezdődik és végződik a dokumentumfilm, illetve a fikció, abban viszont mindhárom megszólaló egyetértett, hogy a dokumentumfilm előtt igen komoly lehetőségek vannak manapság: miközben a fikciós sorozatok előtt az utóbbi bő évtizedben korábban elképzelhetetlen távlatok nyíltak, ugyanez a folyamat most a dokumentumfilmekben is végbemegy, amire Hörcher a Making a Murderer című dokumentumfilm-sorozatot hozta fel példának, melyről mi is csupa jót írtunk. Ehhez pedig Kolosi még annyit tett hozzá, hogy itthon sokan tévedésben vannak, amikor a tévézést a nagy csatornákkal azonosítják csak, és a dokumentumfilmeknek nagyon jó helyük van számos kisebb adón.


A közönség főleg fiatalokból állt


Azt a tévhitet viszont el kéne engedni, hogy a dokumentumfilmek a valóságot mutatnák be, amikor maximum csak a valóság egy szeletéről beszélhetünk az esetükben, inkább csak egyfajta megközelítés, amely azonban ugyanúgy igényel némi fiktív keretet a spontaneitás mellett. Az este legszórakoztatóbb jelenete például teljesen spontán volt: Hörcher Gábor töredelmesen bevallotta, hogy egy percet sem látott Till Attila Propaganda című műsorából, utóbbi pedig nem látta a Driftert. Viszont abban ők is egyetértettek, hogy a dokumentumfilm nem feltétlenül egyenlő egy helyben ülő, unalmasan magyarázó öregemberekkel, hanem ez is egy jóval tágabb műfaj, csak ezt mintha itthon még nem látnák be elegen.


Ki a felelős?

A dokumentumfilmek után következett a valóságshow-k kérdése, melyek szintén a valóság egy szeletét mutatják be, valós emberekkel, csak éppen irányított keretek között. Itt az alkotók sem feltétlenül tudják, mi fog történni, viszont megvannak az eszközeik arra, hogy abba az irányba befolyásolják az eseményeket, hogy ne fulladjon unalomba a műsor. Itt elég hamar a műsorkészítők felelőssége lett a téma: Kolosi Péter elmondta, hogy mi a pszichológusok szerepe a kiválasztási folyamatban (nem a kiválasztás maga, hanem a már kiválasztott emberek alkalmasságát vizsgálják), ám természetesen nem úszhatta meg a pszichiátriára került első Big Brother-győztes, BB Évi ügyét.


Kolosi Péter


Kolosi szerint bármilyen szomorú is, ami BB Évivel történt a műsor után, a felelősséget mindenkinek magának kell vállalnia. A tévében szereplés ugyanis csak egy a sok olyan tényező közül, amely megváltoztathatja egy ember életét, ugyanúgy, ahogy mondjuk egy házasság is. A valóságshow-kba jelentkezőknek már maguknak kellene megbirkózniuk azzal a változással, amelyet a műsor okoz az életükben, még ha az RTL programigazgatója szerint igyekeznek követni a szereplők későbbi sorsát is.

Ehhez kapcsolódóan Till Attila hozott egy ellenpéldát is Majka személyében, aki olyannyira meg tudta ragadni a Való Világ után kapott lehetőséget, hogy mára országszerte ismert médiaszemélyiség lett belőle. Szerinte ugyanúgy megvannak a Megasztárban is azok, akik átverve érzik magukat, illetve a Caramelek és a Gáspár Lacik, akikből a műsor nélkül valószínűsíthetően nem lett volna popsztár itthon. „Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy Elvis meghalt, tehát a rock and roll veszélyes, amikor meg ott van Mick Jagger is, akinek semmi baja a mai napig” – mondta, és felhozott egy másik pozitív példát is, Polgár Tamást (aki nem azonos Tomcattel), egy javítóintézetben nevelkedett fiút, akit tizenévesen Mundruczó Kornél fedezett fel színészként, és aki mára kellékesként találta meg a rendes helyét a filmszakmában, amire nyilvánvalóan nem lett volna lehetősége, ha fiatalon nem kezd filmezni.


A beszélgetésre megtelt a Mazel Tov


A végén a moderátor, Ott Anna előbb azzal szembesítette Kolosit, hogy a programigazgató tíz évvel ezelőtti könyvében gyakorlatilag megjósolta a televíziózás jövőjét, de utóbbi elhárította a bókot azzal, hogy ezek nem az ő jóslatai voltak, hanem iparági tanulmányokból vette őket. Amikor aztán oda lyukadtunk ki, hogy iszonyatos mennyiségű tévés és filmes tartalom van, amelyből ember legyen a talpán, aki meg is találja és ki is tudja válogatni az őt érdeklőket, érződött, hogy túl nagy falat ez egy pár perces körkérdésnek. Úgyhogy ezen a ponton be is fejeződött a beszélgetés, és mindenki mehetett haza a saját valóságába.