Az új szobraink nem mondanak semmit a mai világról

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

A német megszállás áldozatainak Szabadság téri emlékművét nem avatták fel, és úgy tűnik, már nem is fogják – ezt mindenképp sikerült elérniük azoknak a civil megmozdulásoknak, tiltakozó akcióknak, amelyek a szobor felállítása miatt szerveződtek. Az Eleven Emlékmű csoport akciói ellenére a köztéri művészetünk nagyon rossz állapotban van. Mélyi József művészettörténésszel a hatalom felelőtlenségéről, széteső intézményekről és a közterekre felhúzott minősíthetetlen marhaságokról beszélgettünk.


A Szabadság téri emlékmű körül fellángoló indulatok és a szakma szinte egyöntetű elutasítása nem tette óvatosabbá a hatalmat?

Nagyon úgy tűnik, hogy nem. Elég végignézni az elmúlt hónapok híreit, amelyekben rendre nagyszabású tervekről volt szó. Ilyen volt a székesfehérvári Hóman Bálint-szobor, amely a két világháború közötti kultúrpolitikusok panteonját tenné teljessé, egy olyan személy megörökítésével, akiről még konzervatív történészek is úgy nyilatkoznak, hogy politikai rehabilitációja nem lenne szerencsés.


Mélyi József


Azután ide tartozik a Clark Ádám téri szerencsétlen koncepciójú Makovecz-emlékmű felröppent gondolata, vagy mind között a leghihetetlenebb: a szovjet megszállás áldozatainak emlékműve, amelyet megint csak a szobrokkal szétrombolt Szabadság téren kívánnak elhelyezni.

Hogyan kellene bánni a köztéri műalkotásokkal? Mi lenne a normális menete ezek kezdeményezésének, engedélyezésének és kivitelezésének?

Normális menetről már régen nem beszélhetünk, mert az elmúlt években nagyrészt felbomlott az ezt garantáló intézményrendszer. Ez az intézményi erózió többrétegű. A legfontosabb, hogy a Lektorátus és a Budapest Galéria központi véleményező, ajánló státusza elveszett, vagy eljelentéktelenedett. Ma már így a szoborállításoknak nincsen valódi szakmai és művészeti háttere.


A német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren


A második réteg, amely az előbbivel szorosan összefügg: a minisztérium és az önkormányzatok struktúrájából is kikoptak azok az emberek, akik átlátták az emlékmű- vagy szoborállítás összefüggéseit, így egy polgármester, egy helyi vagy állami potentát akarata fékek és ellensúlyok nélkül érvényesülhet.

A harmadik réteg a kortárs köztéri művészetet mozgató intézményrendszer eróziója. Lassan eltűntek vagy a köztér tekintetében inaktívvá váltak azok az intézmények, amelyek korábban, a kilencvenes évek elejétől public art projekteket szerveztek és bonyolítottak le. Ilyen volt a Soros Alapítvány Polifónia projektje, a Ludwig Múzeum Moszkva tere, az Őszi Fesztivál akciói vagy legutóbb, néhány éve a Lektorátus idevonatkozó programja. Az ideiglenes köztéri művészeti projektek mögött egyre ritkábban jelenik meg az intézményi háttér, nem is beszélve az állami támogatásról.



A jelenlegi kormány által támogatott szervezetek milyen szerepet játszanak a köztéri művek kigondolásában és felállításában? Gondolok itt elsősorban a Magyar Művészeti Akadémiára.

Az MMA tevékenysége jelenleg – hasonlóan a korábbi évtizedekhez – jórészt láthatatlan. Az elmúlt években hatalmas állami támogatásban részesített szervezetként gyakorlatilag semmilyen jelentős esemény nem fűződik a nevükhöz – nemhogy a köztéri művészet területén, de általában a művészetben sem. Ha majd a jövőben valaki megírja a 2010 és 2015 közötti időszak művészettörténetét, az MMA-t csak mint egy agyontámogatott intézményt említheti meg.


Radnóti Miklós idén szeptemberben átadott szobra a XIII. kerületben


Milyen trendek látszanak az utóbbi néhány év köztéri művészetében? Milyen műfajú szobrok kapnak leggyakrabban zöld utat, lehet-e népszerű műfajokról beszélni?

Nehéz kérdés. Leginkább új tematikus hangsúlyok vannak. Nyilvánvalóan több lett az egyházi indíttatású szobor. Budapesten és a nagyobb városokban – Szolnokon, Kaposváron – egyre szembetűnőbb lesz a zsánerszobrok elburjánzása. Vidéken az irredenta emlékművek sokasodtak. Ugyanitt egyre több az igénytelen faszobor, helyi „mesterek” alkotása. És ami a legfájóbb: egyre kevesebb a kortárs művészettel vagy akár a XX. század tendenciáival akármilyen módon kapcsolatba hozható alkotás.

A populista spirálon folyamatosan haladunk lefelé, a felállított művek közül alig néhány mond valamit a mai világról, és közben nemigen számít, mit hagyunk az utókorra. Ha valaki majd száz év múlva meglátja Roskovics Ignác szobrát a Duna-parton, azt fogja kérdezni, vajon mit gondolhatott az a kor a világról? Ha ebből indulunk ki: semmit.


A Roskovics-szobor


Vannak a magyar történelemnek, kultúrának olyan alakjai, akikről nagy arányban készültek szobrok az utóbbi években?

Az elmúlt években talán Klebelsberg Kunó vagy Mindszenty szobrai kaptak nagyobb hangsúlyt, de bajos lenne azt állítani, hogy egységes törekvés tapasztalható a kormány részéről az emlékezetpolitika alakítására. Inkább az eseti megoldások, a véletlenszerűen megvalósuló művek jellemzőek. A Kossuth tér szobor-visszaállítása mögött is csak egy dátum volt, az Alaptörvénybe is beírt 1944, ezen túl azonban a köztérrel vagy a szobrok értékével kapcsolatban senkinek nem volt elképzelése vagy komolyabb gondolata.

Az utóbbi időkben azért mindig akadt egy-egy személyiség, akiről a határok feszegetése jegyében készült egy-egy szobor, utána valamilyen okból több mégsem. Ilyen volt Horthy Miklós vagy Tormay Cécile. Jól letapogatható ezeken a nekilendüléseken, hogy a kormányzatnak mégis van valamiféle – ugyan nem túl szilárd – ideológiai, emlékezetpolitikai határvonala.


Sopron, Klebelsberg Kuno egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter szobra

Klebelsberg-mellszobor Sopronban


Ezen a határvonalon jócskán belül helyezkednek el az elmúlt években megszaporodott turulszobrok.

Valóban, az utóbbi évek legnépszerűbb szoboralakja a köztér számára először a Millennium idején felfedezett, majd a rendszerváltás óta reneszánszát élő turul volt. Ami 2000 körül Szent István, az utána következő évtizedben Wass Albert figurája volt (akinek 77 emlékműve áll Magyarországon), az most a turul. Szeptemberben például az Eleven Emlékmű csoport kezdeményezett vitát arról, kell-e Szentendrén is egy belőle.


A XIV. kerületi trianoni emlékmű részlete


A vita tulajdonképpen már okafogyott, hiszen a közgyűlés rábólintott a szélsőjobboldali szervezetek által kezdeményezett gyűjtés nyomán felállítandó szoborra, de így sem volt tanulság nélküli. Kiderült, milyen kevéssé gondol egy szerb-magyar múltjára és művészetére büszke város vezetése a köztéri művek által kirajzolt és alakított szimbolikus szövetre, amelyet egy ilyen szobor sokak számára durván megsérthet.


Wass Albert szobra, szobor

Wass Albert-emlékmű


Ilyen jellegű „szövetsértés” volt Hervé Loránth Ervin Széchenyi térre állított, majd gyorsan lebontott szobra is? A Capa-fénykép alapján készült munka, illetve a korábban kihelyezett Feltépve milyen célt szolgálhatott a turisták meghökkentésén túl?

A szakmai kontroll hiánya és az intézményrendszer felbomlása miatt úgy tűnik, manapság Budapesten teljesen véletlenszerű, milyen művek tervei kapnak zöld utat. Így itt valójában nem is arról van elsősorban szó, hogy egy alkotó milyen minősíthetetlen, felelőtlen marhaságokat talál ki, hanem arról, hogy miért lehetséges ennek az engedélyezése. Ebben a dologban a legsúlyosabb a döntéshozók felelőssége, mert a felállított mű így nem szól másról, mint hogy mennyire olcsónak gondoljuk a köztereinket.


A milicista halála

Hervé Loránth Ervin: A spanyol milicista halála


Mi kellene ahhoz, hogy esztétikailag releváns, „korszerű” köztéri műalkotások készüljenek Magyarországon?

Az átláthatatlan döntéshozatali rendszer, a személyes ismeretségeken és zavaros ideológiai pozíciókon alapuló szoborállítások, illetve az intézményi erózió miatt egyelőre nem látható, hogyan közeledhetne a magyar köztéri művészet a nyugat-európai, amerikai tendenciákhoz. Először is talán ezen a területen is konzervatív módon meg kéne becsülnünk az intézményességet, és ezzel párhuzamosan elengedhetetlen lenne a szemléletváltás is a köztér és a nyilvánosság fogalmával kapcsolatban.

A világ tele van nyitott szellemiségű emlékművekkel, projektekkel, elképzelésekkel – itt most nem látni mást, csak bezárkózást és múltba fordulást.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!