Az új hiphopforradalomban a fura a sláger

-

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb zenei fejleménye, ahogy a hiphopban eluralkodott a furaság. Hatalmas slágerré tudnak lenni az Egyesült Államokban, illetve a neten olyan számok, amelyekben kanyargó, megszaggatott ritmusú szövegmondás, szanaszét csúszkáló, manipulált énekbeszéd hallható a „normális” rap helyett; milliók lelkesednek olyan vokális megoldásokért, amelyekkel korábban legfeljebb az avantgárdban találkozhattunk. Ennek a nálunk kevésbé ismert iránynak a történetét, kontextusát és legfontosabb, legizgalmasabb képviselőit mutatjuk be.


A furaságot nyilván nem tavaly fedezte fel a hiphop, hanem régóta megvan a műfajban, az élvonalában is: eszünkbe juthat Flavor Flav, a Public Enemy vicces órás tagja, Missy Elliott, no meg az őrült slágerek egyik legőrültebbje, amelyben azt kiabálják, hogy Woo Hah!


De azért mégis joggal mondhatjuk, hogy a furaság most uralkodott el igazán a hiphopban, legalábbis a szövegelési stílusban – az alapokban már egy ideje nagy szabadság uralkodik. Persze, az internetre mindenki feltöltheti a maga hülyeségeit, a kritikusok meg mindig szerették a szokatlanabb dolgokat felkapdosni. Mostanában viszont ezek nem álltak meg a blogok, zenei lapok határainál: komoly slágerekké tudtak lenni olyan számok, amelyek néhány éve még a „mi van??!?” kategóriában rekedtek volna meg. A legnagyobb sztárok hívják vendégszerepelni ezek előadóit, vagy remixeket készítenek a legfurább dalokból – ami a hiphopban azt jelenti, hogy beugranak egy-két, az eredetiben nem szereplő versszak erejéig. Ezzel nagy lökést adhatnak a feltörekvők karrierjének, no meg mutatják, hogy sztár létükre tartják a lépést a korral, mert lám, felfedezték ezt a sokmilliós nézettséget elért videót.

A furaságnak az is segített, hogy igazán nagyot szóló sztáralbum nem volt a hiphopban 2014-ben, és – mint a neves DJ, kiadóvezető, A-Trak írja – az üres helyre benyomultak azok, akik korábban a pálya szélén próbálkoztak; kis túlzással a korábban marginális zene lett a mainstream. A zenekritikusok kedvenc fórumán, az I Love Musicon írta egy hozzászóló, hogy „olyan korba léptünk, amikor a rap nem a jól idézhető sorokról szól, hanem arról, hogy ezeket milyen ragadós, szórakoztató módokon lehet előadni” – amire egy másik válaszolta, hogy „de hát mindig ilyen volt a rap”, ami persze részben igaz, de az arányok kétségkívül változtak.



Ennek a hullámnak Lil Wayne az előfutára. Tha Carter III című lemeze 2008 egyik legnagyobb kereskedelmi sikere volt az Egyesült Államokban, a Lollipop róla a legnagyobb sláger: egy eleve hülye hangú fickóra összevissza (néha egyszerre két irányba is) csúszkáló AutoTune-t eresztettek rá, megszaggatták a hangját, és még számos trükköt eljátszottak vele. Lil Wayne pedig olyan lazán elszórakozik ezekkel a lehetőségekkel, mintha ez az ember természetes megszólalása volna, nem pedig fokozottan, leplezetlenül mesterséges manipuláció.


Elbicsakló szívfájdalom, megingó utcai himnuszok: Future

Lil Wayne lemeze inkább előzmény, a kezdőpont pedig Future. A dobgépes, szintetikus déli rap fővárosából, Atlantából hódította meg az Egyesült Államokat, valamint a kritikusok túlnyomó többségét 2012-es, Pluto című lemezével. Míg Lil Wayne inkább – jó pillanataiban szórakoztatóan, karizmatikusan – elhülyül a hangjával és annak manipulációival, addig Future rendkívül tudatos művész benyomását kelti. Mintha szándékosan kísérletezne azzal, hogyan lehet az ének és a rap hibás(nak tekintett) elcsúszásait, megbicsaklásait az AutoTune-nal felfokozni, művészi eszközzé átfordítani, a kifejezés szolgálatába állítani. (A pluszcsavar az, hogy az AutoTune szoftver eredetileg pont a hibák láthatatlan kijavítását szolgálta.) Emiatt aztán egy olyan hallgató számára, aki nem robothangokat hall minden hétvégén a klubban, nehéz megszokni őt. Nekem legalábbis lassan ment, de annyit győzködtek olyan kritikusok, akiket egyébként szeretek, hogy próbálkoztam még, és végül ez a szám segített:



A Same Damn Time egy ütemes karlengetésre optimalizált, ordas nagy utcai himnusz, amelyben elsőre és másodikra nyilván a refrén fog feltűnni. De figyeljünk csak oda arra, ahogy a refrénen kívüli sorok végei meginogva leereszkednek, és nem tudni, hogy ebből a bizonytalan mozgásból miért felelős az AutoTune, és miért Future saját hangja (ami persze azt is jelenti, hogy itt már nem könnyen értelmezhető, mi is a „saját”). Mindez egyáltalán nem szükséges ahhoz, hogy skandálható legyen a dal, viszont harmadszori hallgatásra kiderül, hogy vannak olyan erősek, karakteresek ezek a megoldások, mint az elugatott refrén. Egy elsőre ható, többedszerre gazdagodó utcai himnusz: azért ez már valami.


A Pluto más számai még ennél is erősebben játszanak a csúszkálásokkal és az AutoTune-nal. A Turn On The Lights balladája szólt talán a legnagyobbat; és mindenképpen érdemes még meghallgatni a hiphopos, keménykedős dalok közül legalább a Tony Montanát, az R&B-vonalról pedig az R. Kelly közreműködésével készült Parachute-ot.

A Pluto jól fogyott, a kritikusok is imádták, Future bekerült a sztárok közé, hívták mindenhova, hogy egy kis AutoTune-os fura szívfájdalommal dobjon fel dalokat, még Rihanna mellé is. Eljegyezték egymás Ciarával, az R&B és az elektronikusabb hiphop találkozásának emblematikus énekesnőjével, ám közös gyermekük születése után nem sokkal felbontották az eljegyzést. Ez a híres közös klipjükebben a dalban pedig Kanye West és Future hencegnek a csajaikkal, különösen ízléstelenül. A 2014-es nagylemez, a Honest viszont nem hogy a meglepetés erejével nem tudott hatni, de általában gyengébb volt az elődjénél. (Azért egy igazán ütős szám került rá.)



Az idén letölthetővé tett Beast Mode című mixtape sem az igazi még, de nyitószáma különösen érdekes témánk szempontjából. Kicsivel egy perc után Future rapje mormogássá, dadogássá, gurgulázássá, vakkantgatássá, vonyítássá alakul át. Az igazán zavarba ejtő az, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy mi ez: vicc, direkt furaság a furaság kedvéért, vagy a dal ragadta el Future-t ezekre a helyekre (tehát „őszinte, kifejező furaság”). Netán szándékos önreflexió: megmutatja, hogy mi a logikus végpontja ennek a fajta rappelésnek? Vagy (ezzel együtt, ezzel ellentétben) paródia? Számomra pont ezek a többértelműségek teszik a legizgalmasabbá ezt a vonalat. Egyrészt olyasmiket csinálnak az emberi hanggal mind az előadást, mind a manipulációt tekintve, amit eddig senki más vagy legfeljebb az avantgárd hangművészek – ám közben egyértelműen a klubokat és a netező rajongók millióit célozzák. Másrészt nem mindig lehet eldönteni, hogy mi is ez: vicc, művészet, esetleg előre megfontolt, kattintásvágyból elkövetett mémgyártás?


A felülmúlhatatlan: Young Thug

„Jó móka lesz figyelni, hogy a rapperek hogyan próbálják majd lekörözni ezt a csávót furaságban – hangzásban, szövegben, hörgőkben” – írta a Pluto kapcsán a Village Voice összefoglaló cikke 2013 elején. Valóban, Future igazi furasági hullámot indított el; főként szülővárosában, Atlantában, annyira, hogy nem sokkal később már a New York Times is cikket közölt a „New Weird Atlanta” mozgalomról. Sokan persze többé-kevésbé Future-t utánozták, viszont 2013 hozta meg a felülmúlhatatlanul fura rapper áttörését: a szintén atlantai Young Thug ezzel az ingyenes mixtape-pel lett minden furaságrajongó, valamint a fél hiphopelit kedvencévé. (Magyarul itt lehet róla bővebben olvasni.)



Young Thug látszólag véletlenszerű pillanatokban szakad le a ritmusról, majd visszatalál egy ismerősebb flow-hoz; danolászni kezd, vagy brekegni, kiabálni, vinnyogni stb. stb. – és a sajátos fejhangú előadást tovább tekeri az AutoTune, természetesen. Ismét egy kettősség: egyfelől olyan érzésünk lehet, hogy Young Thug csak a saját szabályait követi (vagy azokat sem), és ez a mániákus öntörvényűség a vérmérséklettől lehet vonzó vagy taszító, vagy a kettő egyszerre. Másfelől nem véletlenül sorolta a New York Times kritikusa a hiphop nagy stilisztái közé. Az biztos, hogy jól ismeri a műfajt, és ha odafigyelünk, sokszor meghallható, hogy miért tér el a szabályoktól. Vegyük például a Murderben azt, ahogy a címadó „gyilkosság” szó első szótagjából robothangú danolászás lesz: mur-mur-mur-mur-mur. Ez lehet bogaras hülyülés, vagy tekinthető kommentárnak is arról, hogy a hiphop hogyan bagatellizálja el a gyilkosságot. (Vagy a tömegkultúra általában: a „Murder she wrote” refrén egy krimisorozat címe, magyarul Gyilkos sorok címen fut.) Hasonlóképpen a mixtape egy másik számában Young Thug azt énekelgeti: „hoe, hoe, hoe, bitch, bitch, bitch” – ami a nők sértő, a hiphopban elterjedt megnevezésének egyfajta semlegesítése, vagy reflexió arra, hogy mennyire megszokottá lett az, aminek nem kéne annak lennie.


A kiadók közt vergődő Young Thug rappert ezután hívták vendégnek sokfelé (itt Juicy J és Nicki Minaj mellett szerepel), és rengeteg mixtape-je jött ki, egy része korábban felvett resztliből. Furasági szempontból a másik, másként egyedi hangú rapperrel, Bloody Jayjel közös, innen letölthető Black Portland a legérdekesebb. A követhetetlen megjelenések és ingadozó színvonal már-már elkedvetlenítette a rajongók egy részét, amikor 2014 nyarán jött a Rich Gang nagy slágere, ősszel pedig a teljes letölthető mixtape.



A már 110 milliós nézettség felett járó Lifestyle jól mutatja, mitől más ez a mixtape, mint a korábbiak. Egyrészt Rich Homie Quan hagyományosabb, jóval földhözragadtabb stílusa is lehorgonyozza a számokat, másrészt a laza, „mindent megengedhetünk magunknak” hangulat pszichológiailag megalapozza, valamint a hiphop történetéből ismerős toposzokhoz köti a hol fejhangú, hol a normálishoz közelítő hangfekvésű énekbeszédet, a hadarásról a hangok elharapására ugráló rapet – azért csinálja ezt, mert megteheti. Továbbá minden korábbinál jobban mutatja, hogy a sok furaság mellett ott van Young Thugban a fülbemászó dallamok iránti érzékenység is. Amúgy a Rich Gang harmadik, itt meg nem szólaló, de egyébként egyetlen stabil tagja Birdman, aki rapperként ugyan gyenge, a Cash Money kiadó vezetőjeként viszont a mai hiphop egyik legfontosabb mozgatója: nála volt az idei összeveszésig Lil Wayne, valamint Drake, Nicki Minaj a legnagyobb sztárok közül.


Szórakozik, üvöltözik, cukin durvul, mutál: OG Maco és a többiek

Young Thugnál már tényleg nincs tovább ebben az irányban: aki nála is olyanabb lenne, az kilépne a rap keretei közül. De 2014 megmutatta, hogy a furaságnak hány arca, iránya lehetséges a rapben. Alább ha nem is mindegyiket, de a legizgalmasabbakat nézzük végig.



Van abban valami szívet melengető és egyben rémisztő is, hogy ez a videó 25 milliós nézettségnél jár.


A minimalizmusában tökéletes alap (tétova, hideglelős zongora + brutális basszusok, ennyi) engedi kibontakozni OG Maco kétarcú rapjét: mókásan laza szövegelését, amiben még akkor is van valami fenyegetően tébolyult, amikor szinte csak szórakozottan mondogat valamit – és persze ott vannak a kitörések, amikbe viszont belehallható valami kikacsintás is, noha amúgy tök ijesztőek. A már említett fórumon a kritikusok azon vitatkoznak, hogy OG Maco előadása színpadias, és „mémmé akarok lenni” megjátszás van-e benne, vagy őszinte és eredeti – a fentieknek megfelelően számomra pont az a vonzó, hogy mindkettő megtalálható benne, ha az ember azt keresi.

Ez az előadás van olyan karakteres, hogy az ember azt képzelje, hogy OG Maco biztos felhúz rá egy csomó számot, hátha még egyből lesz egy (valószínűtlen) sláger. Őt azonban nem zavarná, ha egyslágeres előadó maradna, és inkább azzal foglalkozik, hogy kitapogassa, milyen tágas lehet egy amúgy jól definiált stílus. Azon a letölthető EP-n, amelyen a U Guessed It is található, még egy operarészlettel kísért, kiabálós dal is hallható, ami már tényleg a túlzás határát súrolja, de igazából jó. A nemrég kijött 15 viszont egy nagyon tudatosan, okosan felépített albumszerű mixtape: nagy része lassú, önelemző, és akkor és úgy tör ki, hogy a legnagyobbat üsse. OG Maco eddigi terméséből a 2015 elején megjelent, innen letölthető EP a legjobb, amelyet a szintén atlantai Rome Fortune-nal készített. A Yep ugyan kiugró, feltűnő pillanatok nélküli, ámde nagyon színes és szellemes, fél órában végig izgalmas EP. Van rajta dobgépes durvulástól laza reggae-ig (!), szétcsúszó kísérletezéstől álmodozásig minden.



A csúcspont a Make It Loud, amely a szétesettségből a lusta, laza hangulatig jut el, csak éppen többször elakad vagy megnyúlik, mintha csak húzná a szalagot a walkman; a két rapper pedig lubickol a lehetőségekben, amelyeket mindez nyújt, illetve amelyek kettejük stílusainak egymás mellé helyezéséből adódnak.



Nem lehet 2014 hiphopjáról beszélni ILoveMakonnen száma nélkül. Ez megtetszett az (amúgy tavaly meglehetősen csendes) Drake-nek, belerakott egy saját versszakot, kirakta a Soundcloudra – és a szám a Billboard listán a 12. helyig jutott, ILoveMakonnent pedig többek között Miley Cyrus kereste meg, hogy dolgozzanak együtt.


Mindez frappánsan jelképezi, hogy lám, mire juthat manapság egyik percről a másikra egy teljesen ismeretlen előadó, és persze mutatja Drake hatalmát is. A keddi partizásról szóló szám a fentiek után talán nem is annyira fura; ámde nem csak a csúszós alap és az AutoTune-nal elcsúsztatott ének hatásos együttműködése miatt érdemes a figyelemre. ILoveMakonnen figurájában megint találhatunk egy kettősséget: benne van a magának énekelgető, sztárságról álmodozó, de még bőven kiforratlan amatőr, és a rendelkezésre álló technológiai, előadásbeli lehetőségeket ügyesen a megalkotott figura szolgálatába állító profi.



Father a furaságban megkerülhetetlen, naná: atlantai kollektíva, az Awful Records alapítója. Producerként a minimalizmusra esküszik, mint manapság sokan, és jól csinálja. Rapperként pedig látszólag alig csinál többet, mint hogy nagyon lassan dumál, olykor mintegy megfeledkezve arról, hogy neki itt valami flow-t kéne követnie. Mindössze ennyi kell ahhoz, hogy kiforduljon magából, és valami nehezen megfogható, fenyegető felhangot kapjon ez a lassú-szomorú rap („miért nem tudok dollárokat sírni könnyek helyett?”). Hasonlót művel a laza bulirappel (a kinyitható, valaha roppant menő mobilt megéneklő Nokia), illetve paradox módon a gengszteres-gyilkolós közhelyeket is új élettel telíti azáltal, hogy absztrahálja azokat (2 Dead, 6 Wounded). Itt található Father bemutatkozó nagylemeze; itt pedig meg lehet ismerkedni az Awful Records többi tagjával, köztük olyan nevű csávókkal, mint Stalin Majesty (!), KeithCharles Spacebar, Slug Christ.



Ha nem nézzük a videót, a hang alapján aligha lehet kitalálni, hogy ez eredetileg nő, férfi, lány vagy fiú énekrapjéből alakult ki AutoTune és kisebb vagy nagyobb hangmagasság-manipuláció által. A klipből kiderül, hogy Dej Loaf lány (23 éves, detroiti), de ettől még a hang megfoghatatlansága megmarad. Ének, rap, kis jamaicai beütés, mesefilmzenés érzület; elsőre kis eldanolászott, effektekkel lebegőssé tett semmiségnek tűnik, aztán kiderül, hogy alattomosan fülbemászó. Az ember azon kapja magát, hogy válogatott fenyegetéseket dúdolgat arról, hogy miféle durvaságokat csinál azzal, aki bepróbálkozik nála, hiszen erről szól a dal. Ha nem is bomba-, de sláger lett.



A fenti szám megjelenésekor 18 és 20 éves Brown tesók száma azért érdekes most, mert a srácok a cikk többi szereplőjéhez képest hagyományosabban rappelnek ugyan, de bátran beengedik a számba a mutálós, még a gyermeki hang emlékeit őrző szabálytalanságaikat. Ilyesmi korábban aligha fordulhatott elő, vagy ha igen, hát nem a slágerlista felső régióiban. Ott egyébként jobban teljesített, a 16. helyig jutott a No Type, de a korábbi, fent látható No Flex Zone jobban kihozza a srácok hangjának csúszkálását. Mindkettőnek az elmúlt évek meghatározó slágergyárosa, Mike Will Made It volt a producere. (Ha már belementünk az amerikai földrajzba: a Brown tesók Tupelóban születtek, ahol Elvis Presley.)



Johnny Cinco a napokban letölthetővé lett mixtape-je szépen példázza, hogy nincs is szükség olyan sokra a furasághoz. Az elsőre egyszerű Future-tanítványnak látszó rappernél az AutoTune-használat kifejezetten visszafogott a mezőny többi tagjához képest; hozzájuk viszonyítva ugyan sok a zengető effekt, de más műfajokhoz (mondjuk a fűszívós ún. cloud raphez) ez is kevés. A vokális trükkök száma is csekélynek tűnhet: nem rendesen artikulált szavak, nem teljesen kiénekelt dallamok, egymásra rétegzett szólamok. Mégis, ez elég ahhoz, hogy az alapokra amúgy jellemző, szokásos atlantai bombaszt pont az ellenkezőjére forduljon ebben a hiphop-R&B hibridben: álomszerű, megfoghatatlan, inkább a tünékeny hangulatra, mintsem a dalokra koncentráló zene lesz belőle. Amivel sokan próbálkoznak, de Johnny Cinco náluk sokkal távolabbról indul, ám teljesen természetesnek tűnő módon érkezik ide – pont ezért több egy átlagos álmodozó-elmosódó dalnoknál.



A végére pedig ez a szám kívánkozott: ha valaki azt hinné, hogy megkajálok minden hülye hangon vernyogó-kántáló rappert, elárulom, hogy Lil Silket nem bírom elviselni. Bár a videó a maga nemében tökéletes, érzékeny lelkű vagy munkahelyen tartózkodó embereknek nem ajánlott. Akinek még kell tőle, itt talál sokat.


Kövesse a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!