Az óriásfalloszt kezdik szégyellni a boldogság országában

Fotó: Valcsicsák Zoltán

-

Buthán átaludt pár évszázadot, viszont bevezette a bruttó nemzeti boldogság indexét. Aztán szinte rázuhant a 21. század: az egyik pillanatban még áram sem volt a településeken, a másikban pedig már be is tiltották a pornót meg a pankrációt sugárzó csatornákat. De miért nem akarnak Ázsia Svájca lenni, és hogyan száguldanak gyorsítósávon a nirvánáig a Himalája és a maláriát lehelő dzsungel közé szorult országban? Erről mesélt nekünk a Magyar–Bhutáni Baráti Társaság elnöke, Valcsicsák Zoltán.


Álmomban Bhutánban ébredtem címmel jelent meg az első magyar nyelvű könyv Bhutánról. Eddig még csak útikönyv sem létezett magyarul, amely azt a mindössze 50 magyar turistát útba igazította volna, akik ebbe az apró, hétszázezres buddhista országba érkeznek évente. Bhután Budapesttől közel hatezer kilométerre, elszeparáltan él Kína és India szorító ölelésében. Gazdasági érdekei szinte kizárólag Indiához fűződnek, Magyarországnak és a legtöbb európai államnak semmiféle diplomáciai kapcsolata nincs az ázsiai királysággal, turistaként kijutni méregdrága. Így aztán nem is tudunk sokat az országról, amely pedig bizonyos szempontból követendő példa lehetne a fejlett világ számára.


Szerencsére a könyv szerzője, Valcsicsák Zoltán mindent megtesz azért, hogy megismertesse velünk a távoli királyságot: a könyv megírásán kívül a Magyar–Bhutáni Baráti Társaság elnökeként bhutáni előadókat hív Magyarországra, és ő rendezte meg a világ első bhutáni filmfesztiválját is Budapesten.


Valcsicsák Zoltán a bhutáni nemzeti viseletben, ghóban


Miért éppen Bhután? Hogy jutott eszébe, hogy felkeresse ezt az országot?


Sokáig én sem hallottam semmit róla, viszont egyszer elém került egy Happy Planet Index névre keresztelt lista, amelyen két különböző szempont szerint rendeztek sorba százhatvanvalahány országot. Egyfelől azt nézték, hogy egy adott országban mennyire boldogok az emberek, másfelől pedig azt, hogy ennek a boldogságnak az eléréséhez mekkora ökológiai lábnyom társul. Ha csak az első aspektust vették figyelembe, akkor nem meglepő módon a skandináv országok, Amerika és Nyugat-Európa került a rangsor elejére. Ha viszont a második szempontot is, akkor az összes addig felül lévő ország lejjebb esett a listán, és olyan országok ugrottak az élére, mint Costa Rica vagy Bhután. Ezekben az államokban sokkal kevesebb erőforrás is elég az elégedettség eléréséhez.

Ekkor tudtam meg, hogy egyáltalán hol van Bhután, és hogy ez az ország vezette be a bruttó nemzeti boldogság indexét (Gross National Happiness, GNH), amiről persze akkor még azt hittem, hogy valami agymosó kormánypolitika része. 2011 januárjában önkéntesként jutottam ki, cipőpucolókat, farmereket, fodrászokat, zenetanárokat mentoráltam, megpróbáltam fejleszteni a menedzsmenttudásukat, mivel a kisvállalkozói réteg ott még csak most alakul ki. Azt gondoltam, hogy ez egy jó kis kaland lesz: kimegyek, majd mikor visszajövök, elrakom magamban az élményeket, aztán elmegyek valami másik nagy céghez dolgozni, és ennyi. De nagyon nem ez lett, gyökeresen megváltoztatta az életem.


Mi ragadta ennyire magával?


Bhutánba elmenni felér egy időutazással. Észak-Koreán kívül, amely egy kis túlzással az ötvenes évek kommunizmusában ragadt meg, nem igazán lehet ma már olyan országot mondani, amelyik annyira elzárt lenne, és annyira a múltat juttatná eszünkbe, mint Bhután. Csak míg Észak-Korea maga a „bruttó nemzeti boldogtalanság”, addig a bhutáni időutazás egy pozitív élmény. Az ország kicsit olyan, mint mondjuk Budapest az 1900-as évek elején, amikor még akár az út közepén is nyugodtan megállhattak az emberek beszélgetni, mert alig volt forgalom. De a bhutániak viselkedése, beszéde is olyan, mintha nem a 21. században élnének. Helyenként itt is megvan a nyüzsi, de ez inkább egy kellemes, derűs sodródás, amiben el tudsz merülni, és azonnal belekerülsz a flow-ba.



Olyan, mintha Bhután nagyon sokáig nem vette volna észre a körülötte lévő világ fejlődését. Gyakorlatilag egészen az 50-es évekig feudalizmus volt az országban. Mi az oka ennek a lemaradásnak?


Ez egy soktényezős képlet. Az egyik ok földrajzi: Bhután meglehetősen el van zárva a világtól. Olyan országot kell elképzelni, ahol északon, a kínai–tibeti határon a Föld legmagasabb megmászatlan hegyei vannak, hétezer méteres himalájai csúcsok. Itt nyilván ritkán jut át valaki. Néha ugyan a tibetiek betörtek, de sosem sikerült meghódítaniuk az országot. Délen pedig gyakorlatilag maláriát lehelő dzsungel van. Az esőerdő pedig szintén egyfajta védőgát a hódítókkal szemben, senkinek nem volt kedve a dzsumbujon átvágni.

Az országon belül, nyugatról keletre sem egyszerű átjutni, mert hegyek-völgyek váltogatják egymást, és ha elindulsz nyugatról, akkor előbb fel kell menned egy 3000 méter magas hágóra, majd le a völgybe, aztán megint fel, és így tovább. Azt is mondhatnám, hogy valójában nem is az ország volt sokáig elszigetelve, hanem a völgyek. Mert minden egyes völgy külön életet élt, mindnek külön nyelve volt. Ezért beszél most jelenleg hétszázezer ember húsz különböző nyelvet Bhutánban.

Az elmaradás másik oka viszont az, hogy a bhutániak szándékosan elzárkóztak a körülöttük lévő világ elől. 1907 óta van hatalmon a Wangchuck-dinasztia, és eddig minden egyes király azt gondolta, hogy csak lassan, óvatosan szabad nyitni. Mivel késve indultak el a fejlődés útján, látták azokat a hibákat, amelyeket az előttük járó országok elkövettek. Figyelemmel kísérték a háborúkat, a mindent felforgató kommunista átalakulást Kínában, a függetlenné vált, rohamléptekkel fejlődő Indiát, a szomszédos Nepált, amely többször majdnem szétesett. Ők meg ültek ott a hegyen, kvázi távcsővel nézték az eseményeket, és azt gondolták, hogy „hm, nem jó ez így, várjunk még egy kicsit”.



De csak nem tudták elkerülni az elkerülhetetlent. Milyen radikális változások következtek be a század végén?


Az ötvenes években kezdtek nyitni, ami egy lassú folyamat volt, de jelentős változásokat hozott. Megjelent például az elektromosság, vagy megalkották az oktatási rendszert, aszfaltozott úthálózatokat építettek.
Pár évtized alatt behozták nagyjából a lemaradást, a 70-es évek végén, 80-as évek elején az emberek már nem nemzeti viseletben jártak, hanem farmernadrágban, és hosszú hajat hordtak. Aztán jött egy újabb változás: a 80-as évek végén az ország vezetésében konzervatív szemléletváltás történt, és a hagyományok felélesztését tűzték ki célul, úgyhogy visszatértek a nemzeti viselethez, és a helyi dzongkha nyelv lett a hivatalos.

Majd jött a 21. század, amely gyakorlatilag
Bhutánra zuhant. Az igazán nagyon durva változások az elmúlt 15 évben következtek be, például a kétezres évek elején jött létre az első város, a százezres Thimphu. A főváros már nemcsak kizárólag az önfenntartásra van berendezkedve, mint egy falu, hanem kulturális, szociális élet zajlik benne. A város megalakulása gyökeresen megváltoztatott mindent, csakúgy, ahogy a tévé és az internet megjelenése is. Utóbbi 1999 óta elérhető, szóval a nettel nem csúsztak el sokat.

Kínához vagy Észak-Koreához hasonlóan cenzúrázzák a netet?

Én nem tudok tűzfalról. Lehet, hogy valamennyire figyelik az e-maileket, de hát azt más országokban is megteszik. Azt viszont biztosra tudom, hogy a pornográfiát nem igazán tűrik meg, úgyhogy amikor bevezették a tévét, rögtön két, kábelen érkező csatornát le is tiltottak. Az egyik pornográfiát, a másik éjjel-nappal pankrációt sugárzott, aminek a hatására a gyerekek állandóan verekedtek a az utcán meg az iskolákban.



Annak ellenére, hogy Bhután egy erősen hagyományőrző állam, úgy tűnik, több területen is egészen előrelátóan gondolkodik. Például soha nem volt brit gyarmat, mégis gyakorlatilag többen és jobban tudnak ott angolul, mint Magyarországon. Ez minek köszönhető?


Amikor bevezették az oktatási rendszert, még hindi volt az oktatás nyelve, mivel a tanárok nagy része Indiából érkezett. Aztán szépen átálltak az angolra, és ma már nagyjából a tárgyak 80 százalékát angolul oktatják, a maradékot pedig a dzongkha nyelven. A fiatalok már az általános iskolában angolul kezdenek el tanulni, aztán pedig rengetegen mennek külföldi egyetemre, legtöbben Indiába, Ausztráliába és Amerikába.

Abból a szempontból is élen jár az ország, hogy nem a GDP a mérvadó az életszínvonal meghatározásánál, hanem a bruttó nemzeti boldogság. A mutatószám, amely világhíressé tette Bhutánt, és amelynek hatására az ENSZ a boldogság világnapjává nyilvánította március 20-át.


Az előző királyt 1976-ban egy újságíró zavarba akarta hozni azzal, hogy megkérdezte, mennyi Bhután bruttó nemzeti terméke. A királynak persze fogalma sem volt róla, mivel sosem mérték, de ha mérték is volna, nagyon alacsony lett volna. Végül is kivágta magát, és azt válaszolta, hogy őket nem a bruttó nemzeti termék, hanem a bruttó nemzeti boldogság (
Gross National Happiness) érdekli. Ezt a kijelentést aztán valamivel később, a nyolcvanas években felkapta a média, a Financial Times is írt erről egy cikket, majd lassan átszivárgott a GNH a köztudatba.

A király egyébként komolyan gondolta, amit mondott. Úgy vélte, hogy Bhután uralkodói számára az alattvalók boldogsága a legfontosabb, és minden döntést ez alá kell rendelni.



Pontosan mit értenek nemzeti boldogság alatt?

Dzongkha nyelven a boldogság azért egészen mást jelent. Míg a nyugati világban általában az egyén boldogságát értjük alatta, és sokszor összekeveredik a pillanatnyi örömökkel, addig Bhutánban a boldogság inkább közösségi jellegű, az egyén másodlagos. A legfontosabb az, hogy a társadalomban harmónia jöjjön létre, mindenki találja meg benne a helyét . De az egyéni boldogságkeresést sokszor háttérbe szorítják annak érdekében, hogy a közösség előbbre jusson.

Bár a bruttó nemzeti boldogság nem a buddhizmus sajátja, mégis ebben a vallásban gyökerezik. A buddhizmusban pedig nagyon fontos, hogy megtaláld az illuzórikus örömökön túli békét, a mindennapi örömökből és fájdalmakból, az úgynevezett saṃsārából kikerülj, és eljuss egy olyan végállapotba, amelyet nirvánának nevezünk. A kormány eszerint próbál meg olyan döntéseket hozni, amelyekkel elősegíti, hogy a többség kiegyensúlyozott, derűs életet éljen.

Mondana példát egy ilyen döntésre?

A környezettudatosság, amiben megint csak élen jár az ország, erre a harmóniakeresésre vezethető vissza. Amikor India hitelt adott Bhutánnak a vízerőműveik megépítésére, akkor az ország dönthetett: olyan monstrumokat építenek, mint amilyenek Kínában vannak, és a természetet teljesen megbolygatják, vagy olyan technológiát alkalmaznak, amellyel a környezetet kímélni tudják, és nem mondjuk völgyelzárással, hanem tereléssel használják ki a folyót.

Mondok egy másikat is. Felmerült, hogy belépjen az ország a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), amelynek lényege a szabad kereskedelmi társulás, azaz szabadon ki-be mehetnek az ország határain a termékek. Bhután végül nem lépett be, mert úgy ítélték meg, hogy a WTO bizonyos bruttó nemzeti boldogság-elveknek nem felel meg.


Valcsicsák Zoltán, interjú


Mégis hogy lehet mérni a boldogságot?

A bruttó nemzeti boldogság sokáig csak amolyan alapelv volt, és elég későn, a 90-es években merült fel az igény, hogy intézményesüljön, és tudományos alapon kutassák is. Többek között időről időre megmérik, hogy pszichésen hogyan érzik magukat az emberek, mennyire van kulturális életük, a természeti környezetük jobb lett-e, vagy rosszabb, mennyit alszanak, mennyit dolgoznak, milyen az egészségük, a életszínvonaluk. A bruttó nemzeti boldogság nem a GDP ellen van, az is benne foglaltatik.

Ha a társadalmi harmónia ennyire fontos, akkor, gondolom, nagy társadalmi egyenlőtlenségek sincsenek.

Most már egyértelmű, hogy azok a boldog országok, ahol minél kevésbé nyílt ki az olló, és nincsenek nagyon szegények vagy nagyon gazdagok. Bhután alapvetően egy ilyen ország volt, de főleg azért, mert nemigen volt pénz, tehát vagyon sem volt. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna földesurak, meg robot és tized, és volt egy privilegizált helyzetben lévő szerzetesi papság is, de a nagy többség kis közösségekben élt, ahol nem voltak kiugró vagyoni különbségek. Ez a viszonylagos egyenlőség épp most változik, ami nagyban köszönhető annak, hogy létrejött a város. Most már létezik a rezsi, a hitel meg az ingatlanpiac fogalma. Van egy olyan törekvés is, amely erősíti Bhutánban az üzleti szektort, támogatják a kisvállalkozókat, mert azok szolgáltatnak és adót fizetnek. Sőt, egyszer felmerült, hogy Bhután lehetne Ázsia Svájca, vagyis egy pénzügyi központ, amiből persze meg is gazdagodhatna, de végül lebeszélték erről magukat.

Bhutánban ingyen van az oktatás és az egészségügy is. Ez meddig tartható fenn?

Hamarosan elválik. Bhután bevétele jelenleg három pilléren nyugszik, ha az egyik meginog, akkor a jóléti állam is megrendül. Az egyik bevétel a vízerőművekből kitermelt, Indiának eladott áramból van, habár ennek a nagy része pont azon hitelek törlesztésére megy el, amelyeket India az erőművek építésére adott. A másik forrás a turizmus: most már több mint 100 ezer ember érkezik ide évente, akiknek több mint a fele úgynevezett devizaturista, ők napidíjat fizetnek. Általában ezek a turisták tehetősebbek, sok közöttük a felső-középosztálybeli amerikai, japán vagy európai, akik az ottjártukkor annyira megszeretik Bhutánt, hogy később adományoznak az országnak. (A turisták másik fele indiai. Ők egyénileg, a fix napidíj megfizetése nélkül beutazhatnak az országba, és túl sok pénzt nem költenek.) A harmadik forrás pedig még mindig a segély, amelyet a különböző nyugat-európai kormányok, Ausztrália, valamint nagyrészt Japán ad. Ne feledjük, hogy Bhután egy nagyon kedves ország, megvan benne a cukiságfaktor, de ettől függetlenül még mindig elég szegény is.


Vallási fesztivál Bhutánban


Ha már a devizaturistákat emlegette: miért olyan hírhedten drága bejutni az országba?


Bhután látja a turizmus hátulütőit. Nepálban még a legmegközelíthetetlenebbnek hitt Mount Everest is lassan egy szeméthalommá változik, az alaptáborban hallani prostitúcióról és szerencsejátékról is. Kathmandut, Nepál fővárosát is ellepték az utazók, a hippik. A hátizsákos turisták pedig nem hoznak elég bevételt, alig költenek.
Így aztán eleinte egyáltalán nem engedték be a turistákat Bhutánba, most meg napi 250 dollárt (nagyjából 70 ezer forintot) kell fizetni az ott tartózkodásért, kevesebbért egyszerűen nem juthatsz be. Ez azonban egy all inclusive napidíj, tehát benne vannak a szállás és az ételfogyasztás költségei is, sőt a helyi kísérődért sem kell már külön fizetni.

Akkor esély sincs arra, hogy az ember fogja magát, keressen kint egy hostelt vagy egy Airb'n'b-szállást, és arra kóvályogjon szabadon Bhutánban, amerre csak szeretne?


Bhutánban kizárólag szervezett utakon vehetsz részt. Az ember már nagyjából előre tudja, hogy miért megy ki. Hogy a kultúra érdekli-e inkább, vagy a vallás, vagy csak a természet.
Miután nagyjából eldönti, hogy mi a célja az útjával, a bhutáni utazási irodák valamelyikében segítenek összeállítani neki a programot. Természetesen azt is figyelembe veszik ilyenkor, hogy hány napra megy ki az illető, olcsóbb vagy drága helyen szállna-e meg, és hogy mennyire bírja a fizikai megterhelést. Mert el lehet menni a világ legdurvább gyalogtúrájára is, amely 25 napos, általában 5500 méter magasan alszanak a túrázók, akiknek a fele nem fejezi be az utat. De vannak rafting- és biciklitúrák is. Minden esetben kapsz magad mellé egy sofőrt, egy idegenvezetőt, akkor is, ha csoportos kiránduláson veszel részt, és akkor is, ha egyedül. Az összeállított programhoz pedig rugalmasan állnak hozzá, azaz bizonyos mértékig bármikor változtathatsz az útiterveden. Vannak viszont olyan bhutáni helyek, ahova nem lehet menni. A déli területek még mindig elég zavarosak, időnként átjönnek az indiai milicisták, gerillaharcosok. Bizonyos kolostorokban is tilos a látogatás.


A parói kolostor. Itt forgatták a Kis Buddha című filmet


Bhutánnak volt egy kifejezetten sötét időszaka is, amikor több tízezer nepálit egyszerűen csak kitoloncoltak az országból.

Nevetséges lenne azt gondolnunk, hogy a Himalája lejtőin egy mosollyal túl lehet élni. Bhután történetében is vannak olyan epizódok, amikor nagyon kemény politikai döntéseket kellett hozni. A nyolcvanas években végezték el Bhután történetének első népszámlálását, amikor kiderült, hogy sokkal több a nepáli az országban, mint ahogy addig gondolták. Tudtak róluk, hiszen sok nepáli vendégmunkásként települt be a déli területekre, hogy építkezéseken és a mezőgazdaságban dolgozzanak, de arról fogalmuk sem volt, hogy a lakosság több mint egyharmada betelepült munkás. Az ország vezetése megijedt, mert szomszédjukat, a Bhutánhoz nagyon hasonló Sikkimet a nepáli beszivárgás miatt tudta India bekebelezni. Hogy a kitoloncolás jó döntés volt-e, vagy sem, azt a mai napig vitatják. Az történt, hogy minden 1958 után Bhutánba érkezett nepálit illegális bevándorlónak minősítettek, emiatt aztán sok család kettészakadt. A kitoloncolt embereket – nagyjából olyan 60-100 ezer főt – áttolták Indiába, ott viszont nem várták őket tárt karokkal, és továbbküldték Nepálba. Az ENSZ Menekültügyi Hivatala hozott egy határozatot, hogy állítsanak fel a befogadásukra alkalmas menekülttáborokat Nepálban. Az akkori ENSZ-vezetők közül többen ma már azt gondolják, hogy ez nem volt teljesen jó ötlet, mert a Bhutánból kitoloncolt tömeg időközben furcsa módon kétszázezresre duzzadt. Sokan ugyanis útközben csatlakoztak a kitoloncoltakhoz, abban reménykedve, hogy a táborokban jobb sorsuk lesz. Persze mindenki azt állította, hogy Bhutánból jött, az is, aki Nepálban vagy Indiában csatlakozott.


Végül Bhután csupán néhány tízezer embert vett vissza magához, ami miatt zavargások törtek ki a táborokban, és csak mostanában kezd rendeződni a helyzet, hogy Amerika és több nyugat-európai ország is befogadott nepáli menekülteket. Mindez mindenképpen a szégyenfoltja Bhután történelmének, de próbálják jóvá tenni a történteket és integrálni a nepáliakat. Ma már a miniszterek között is találunk nepáliakat, és hindi templomok is épültek az országban.



A könyvében azt írja, hogy a bhutáni buddhizmus leginkább a misztériumvallásokhoz hasonlítható, a vallás pedig teljesen áthatja az emberek cselekedeteit. Hogy néz ez ki a mindennapi életben?

Mindenkinek van otthon házi oltára, és mindennapi látvány, ahogy az emberek forgatják az imakerekeket az utcán. Mindenki jár templomba, a srácok az iskolából jövet tesznek pár kört a csörten (másnéven sztúpa, szakrális építmény) körül a lelki üdvük érdekében, majd mennek is tovább.

Bhutánban a vadzsrajána buddhizmus egyik ága, a drukpa kagyü az uralkodó irányzat, amely egy viszonylag későn kialakult ág. Az országba a hetedik-nyolcadik században érkezett meg a buddhizmus, ami összekeveredett a helyi babonákkal, mágikus szertartásokkal, az emberek azon hitével, hogy a természeti jelenségek mögött jó és rossz szellemek lakoznak, akiket időnként ki kell engesztelni. A bhutáni buddhizmusban már egyetlen élet alatt is elérheted a megvilágosodást, nem kell többször újjászületned ahhoz, hogy te is Buddhává válj. Van egy „gyorsítósáv”, amelyen keresztül, ha jó ember vagy, eljuthatsz a nirvánáig, de ehhez egy mester segítségével titkos beavatásokon, szertartásokon is részt kell venned.


Novemberben tartják a Kormosfejű Darvak Fesztiválját


Miért festenek a bhutániak hatalmas férfi nemi szerveket a házfalaikra?


Sokan azt gondolják Bhutánban, hogy a falra festett, gyakran embernagyságú falloszok egy nagyra tartott régi szent tanítónak a falloszát jelképezik. Drukpa Külli egy nagyon érdekes és valóban létező figura volt, ma azt mondanánk, hogy unortodox módon tanította a buddhizmust. Pajzán versekbe foglalva adta át a tant, szeretett inni, szerette a nőket, de közben egy mély gondolkodású ember is volt. Mind a mai napig nagyon népszerű a személye Bhutánban, a gyerekeknek is sokat mesélnek róla.

De van egy másik értelmezés is, én inkább azt tartom valószínűnek. A hímvesszők kultusza ugyanis még a buddhizmus előtti világra vezethető vissza. Sok népcsoportban a hímtag egyrészt a termékenység, másrészt az őrzés, a védelem szimbóluma is volt. A falloszokról azt gondolták, hogy távol tartják a rosszat, a gonoszt, a pletykát a háztól.

A minibuszból sikoltozva kiszálló amerikai női turisták látványa egyébként mindennapi jelenség az országban. Sajnos azonban pont miattuk kezdik kicsit szégyellni a bhutániak a falra festett falloszaikat; olyan helyivel is találkoztam, aki azt mondta, hogy ő már nem pingálja ki a falat, mert az olyan ciki.


Tintinnek egyébként semmi köze Bhutánhoz


A szexualitásról mennyire lehet nyíltan beszélni?

A szerelmes párok, házastársak még néhány évvel ezelőtt sem igazán járhattak kéz a kézben az utcán, a nyilvános csók is nagyon ritka volt. Éppen ezért nagy vihart kavart, amikor a kamerák előtt csattant el egy hitvesi csók a mostani király és királyné között. Az idősebbek ugyan felháborodtak ezen, de az esemény összességében hozzájárult a csók felvállalhatóságához. Ehhez képest meglepő lehet, hogy a kolostorok udvaraiban tartott többnapos vallási fesztiválokon nem ritka, hogy óriási molinókon hirdetik, hogy használj óvszert. Thimpu egyik leghíresebb önkéntese pedig nem más, mint Óvszer úr (Condom Man), akit ha éjfélkor hívsz fel, akkor is leszállítja neked a kis furgonjával az ingyenóvszert. Ő egyébként nappal a minisztériumban dolgozik.

Milyen a nők helyzete Bhutánban?

Az ázsiai országokhoz képest sokkal emancipáltabbak. Valamivel korábban még voltak olyan területek, ahol valaki egyszerre több férjjel is rendelkezhetett. Sok helyen mind a mai napig a nők örökölnek, és nem a férfiak, ennek köszönhetően pedig sokkal függetlenebbek. Ugyanakkor a statisztikák azt mutatják, hogy egyre több a családon belüli erőszak, elsősorban a nőkkel szemben. Ez azzal van összefüggésben, hogy az alkoholizmus jelenleg egy igen nagy probléma. Elsősorban a nagy átalakulások miatti stressz eredménye, hogy a bhutániak mértéktelenül isszák a saját készítésű pálinkájukat és az olcsó import alkoholt. Tulajdonképpen kezdenek ugyanazok a problémák megjelenni, mint nálunk, csak egyelőre kisebb mértékben.