Az Iszlám Állam veresége után még veszélyesebb időszak jöhet

Forrás: WELAYAT RAQA

-

Nyugaton még alig hallottak az Iszlám Államról, mikor Joby Warrick belevágott az terrorszervezet alapításáról szóló könyvébe, a most magyarul is megjelent Fekete Lobogókba. A Washington Post nemzetbiztonsági tudósítója szerint az Iszlám Állam verhető katonailag, de nagyon fontos, hogy a nagyhatalmak tanuljanak a korábbi kudarcaikból. Interjú a kétszeres Pulitzer-díjas újságíróval.


Verhetőnek tartja az Iszlám Államot katonailag?

Mindenképpen reménykeltő az ellenük kialakult széleskörű koalíció, amiben még az USA és Oroszország is közös platformra került. Amúgy az Iszlám Államnak mintha épp ez lenne a működési elve: rendre addig feszítik a húrt, amíg mindenki számára elviselhetetlenné válnak, ezzel elérik, hogy mindenki összefogjon ellenük. Persze földi haderőt senki nem akar most bevetni, de a légicsapás és a hírszerzés is hatékony bizonyos fokig: elrekesztik az ISIS-t az erőforrásoktól, elzárják a pénzcsapjaikat és a toborzást is megnehezítik. Tisztán látszik, hogy gyengül a szervezet, a kalifátus területe egyre zsugorodik. Szerintem egy-két éven belül bekövetkezik a látványos hanyatlás.

És mennyit javítana a térség helyzetén, ha tényleg sikerülne felszámolni a csoportot? Hisz az iraki háború után is káoszba fulladt a Közel-Kelet.

Ez nagyon fontos kérdés. Annyi biztos, hogy az Iszlám Állam katonai vereségével lezárulna a kalifátuskorszak, és elindulna egy új szakasz, ami már jobban emlékeztetne az al-Kaida működésére: egymáshoz lazán kapcsolódó terroristasejtekkel, amelyek civilek elleni merényleteket követnek el világszerte. Tehát a katonai vereség után akár egy még veszélyesebb szakasz jöhet a nyugati országok szempontjából.

Van olyan elmélet is, hogy a válságot a térség országainak kellene megoldani, mert a távoli nagyhatalmak beavatkozása mindig csak rontott a helyzeten. Erről mit gondol?

Tényleg nehéz lenne olyan külső beavatkozást találnunk a Közel-Kelet történetében, amelyik nem a káosz felé lökte a térséget. Ezért lenne fontos, hogy a jelenlegi akció szigorú korlátok között maradjon. Alapvetően az érintett országoknak kell stabilizálniuk a helyzetet, különösen a szunnitáknak van mit újragondolniuk. Az erőforrásokban, az eszközökben és szakértelemben lehet komoly segítséget nyújtani kívülről, de nagyon fontos, hogy ne ismételődjön meg a tragikusnak bizonyult iraki forgatókönyv.


Joby Warrick

1960-ban született, húsz éve a Washington Post újságírója, ahová leggyakrabban a Közel-Keletről, valamint nemzetbiztonsági, diplomáciai és környezetvédelmi témákról ír. Tavaly megkapta a Pulitzer-díjat az Iszlám Államról szóló könyvéért, amit most magyarul is kiadtak Fekete Lobogók címen. Warrick a CIA és a jordániai titkosszolgálat magas rangú munkatársaitól szerzett információk alapján írta meg a könyvét. Diplomaták, kémek, tábornokok és államfők szemszögéből láthatjuk, hogyan jöhetett létre az al-Kaidánál is nagyobb fenyegetés, minden erőfeszítésük ellenére.

El tud képzelni egy békés Közel-Keletet a belátható jövőben?

Sajnos nem igazán. Azok a problémák ugyanis, amelyek az Iszlám Állam kialakulásához is vezettek, rövid távon feloldhatatlannak tűnnek. Ott vannak a mélyen gyökerező szektariánus ellentétek, az etnikai és vallási különbségek teljes ignorálásával meghúzott országhatárok, és akkor még az izraeli-palesztin konfliktusról még nem is beszéltünk, aminek szintén nem látszik a megoldása. Ezen törésvonalak miatt még garantáltan zűrzavaros régió lesz a Közel-Kelet egy jó darabig.

Leszámítva a terrortámadások utáni hisztériát, a magyar olvasók alig érdeklődnek a külpolitikai kérdések iránt. Így van az Egyesült Államokban is, vagy ott azért jobban követik az emberek a világ történéseit?

Nem jellemző a külpolitikai érdeklődés, ráadásul az emberek azt is képesek pillanatok alatt elfelejteni, amit egyszer már tudtak. Washingtonban persze létezik egy különös állatfaj, amelyik minden rezdülését figyeli a nemzetközi politikának, de a társadalom nagy részét csak akkor érdeklik az ilyen kérdések, ha a bőrén érzi a hatásait. Ez akkor eshet meg, mikor háborúba lép az ország, és a gyerekét elviszik katonának, vagy ha terrorfenyegetéstől félnek.

Mennyire jellemző a terrorizmustól való félelem Amerikában?

Jelenleg túlzott félelem uralkodik az Iszlám Állammal kapcsolatban, még vidéki kisvárosokban is képesek attól rettegni az emberek, hogy épp az ő bevásárlóközpontjukban fognak robbantani. A politikusok ezt a félelmet gyakran kihasználják, akárcsak Európában a migrációs válság okozta aggodalmat. Ez a folyamat nagyon jól megfigyelhető volt 9/11 után is: Az Egyesült Államok alapvetően nem szokott aggódni a saját biztonsága miatt, mivel óceánok és baráti országok veszik körül. Aztán jött egy elképzelhetetlenül sokkoló támadás, és már nem volt olyan nehéz belelovalni a társadalmat, hogy háborút indítson a világ túlsó felén a biztonságunk érdekében. Erről persze később kiderült, hogy nem jó megoldás, de ezekbe a csapdákba könnyű beleesni.



És ön szerint tanul a társadalom és a politikai elit a hibákból, vagy újra és újra elköveti őket?

Mindkettőre van példa, ahogy arra is, hogy túl mélyen beépül a lecke, így később már olyan kisebb beavatkozásokra sem hajlandóak a Közel-Keleten, amelyekre komoly szükség lenne.

Az ön tapasztalatai szerint mennyire pontos egy átlagos nyugati újságolvasó képe a közel-keleti viszonyokról?

Általában nagyon keveset tudnak a témáról, és ez könnyen vezet leegyszerűsítő véleményekhez. Rettentően sok az általánosítás, gyakran az olyan alapvető különbségeket sem értik az emberek, mint a szunnita-síita ellentét, amely az egyik legfontosabb törésvonal és konfliktusforrás a térségben. Másfelől sokakban él az a hit, hogy a világon minden nép olyan kormányt akar, amilyen nekünk van. Ez a gondolkodásmód még a hidegháború hagyatéka, és nem veszi tudomásul, hogy a képviseleti demokrácia, a fékek és ellensúlyok rendszere nem mindenhova ültethetők át változatlan formában. El kéne végre fogadni, hogy sokfélék vagyunk.

Még az Iszlám Állam körüli hisztéria kirobbanása előtt kezdte el írni a Fekete Lobogókat. Mi keltette fel az érdeklődését?

2013 elején kezdtem el dolgozni a könyvön, vagyis épp amikor az ISIS bejelentette létezését. Akkoriban a Washington Post közel-keleti tudósítója voltam, és egyfelől a szíriai háborúról akartam írni egy könyvet, másrészt az Iszlám Államot alapító Abu Muszad az-Zarkáviról. Úgy éreztem, hogy elsiklanak az ő jelentősége fölött és félreértik az alakját. Aztán ez a két folyamat összekapcsolódott, hiszen az ISIS komoly szerepet játszott az szíriai polgárháborúban. Kicsit féltem is attól, hogy mire megjelenik a könyv, már el is avul, mert olyan gyorsan pörögnek az események. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább a háttérsztorira koncentrálok és a szervezet alapítását próbálom bemutatni.



Az elején fel sem merült önben az ötlet, hogy ilyen világraszóló karriert futhat be az ISIS?

Nem, ez számomra is hatalmas meglepetés volt. Látszott, hogy veszélyesek, és a történelmi előképek azt sejtették, hogy komoly problémát okozhatnak a térségben - főleg, ha lehetőséget kapnak arra, hogy nagyobb területet hasítsanak ki Szíriából, ahol könnyen újraszervezhetik magukat. De az eszembe sem jutott, hogy fél Irakot képesek lesznek elfoglalni és pár éven belül Párizsban meg Brüsszelben hajtanak végre nagyszabású akciókat. A könyv tehát égetően aktuális lett, mire megjelent, de nem egészen azért, ami miatt belevágtam annak idején.

És a kiadó hogyan fogadta az ötletet, hogy egy alig ismert terrorszervezetről akar könyvet írni?

Nem volt könnyű meggyőzni őket, eleinte kételkedtek a sikerben. “Oké, de mégis ki a fene hallott az Iszlám Államról?” - gondolhatták magukban. Ennek ellenére bíztak bennem, mert az előző könyvem elég jól fogyott, ami egy CIA-akció történetét mutatta be. Most viszont már ők is nagyon boldogok a Fekete Lobogókkal, hisz ennél tökéletesebb időzítése nem is lehetett volna a megjelenésének. Egyre többen kíváncsiak, miért és honnan bukkant föl az Iszlám Állam, és miként szerezhetett ekkora hatalmat.

Hogy szerzett közel-keleti informátorokat? Gondolom, nem könnyű szóra bírni kémeket és katonákat, hogy titkos akciókról beszéljenek.

Ez az egyik legnehezebb része a munkának. A bizalom lassan épül, évekbe telik, mire elhiszik, hogy az igazságot akarod megírni, nem pedig a saját hírneved érdekében fogod felhasználni őket. Rengeteget utaztam a Közel-Keleten, volt, hogy az USA külügyminiszterét kísértem, de tudósítottam az arab tavaszról is a Washington Postnak. Ezek során nemcsak a helyismeret és a háttértudás, de a kapcsolatok is felépülnek. Ez azért nagyon fontos, mert a titkosszolgálatok tisztjei gyakran többet tudnak a történések hátteréről, mint a politikusok, és olykor belátják a saját kudarcaikat is. Többen például már az iraki invázió előtt tisztában voltak a hibákkal, amik később a káoszhoz vezettek, de képtelenek voltak változtatni az események irányán. Akadnak közöttük, akik szeretnék, hogy a világ megismerje, mi történt valójában.

Amerikában komoly piaca van a non fiction könyveknek. Mivel lehet mégis kiemelkedni az erős mezőnyből?

Csak bizonyos non fiction könyveknek van erős piaca. A legtöbb olvasó nálunk is a fikciós műveket preferálja, mert mindenki szeret kicsit kiszakadni a valóságból. Persze vannak témák, amikre hatalmas a kereslet - most például az Iszlám Állam is ilyen. De a téma mellett a történetmesélés módja is rengeteget számít. Én például igyekeztem narratív szempontból megközelíteni a témát, kicsit úgy, mintha regényt írnék. Nem problémák, hanem karakterek és sztorik köré építettem a fejezeteket, hogy olvasmányos legyen, ne pedig egy száraz történelemkönyv benyomását keltse, amin át kell verekednie magát az olvasónak.


Abu Muszad az-Zarkávi

Jordániában született terroristavezér, aki az iraki háború idején lázadást szított az amerikai hadsereg ellen, és részt vett az szunnita-siíta polgárháború kirobbantásában. Joby Warrick és más szakértők szerint ő fektette le az Iszlám Állam alapjait, miközben új szintre emelte a Közel-Kelet amúgy is tág paramétereit az erőszak alkalmazása terén. Vannak, akik kétségbe vonják Zarkávi jelentőségét, és inkább az amerikai háborús propagandagépezetnek tulajdonítják hírhedtségét.

A törekvés az olvasmányosságra nem megy az alaposság rovására?

Összeegyeztethető a kettő, de rengeteg munkát igényel. Ahhoz, hogy a nagy kép igazán érzékletes legyen, mindig szükség van az apró ecsetvonásokra. Beszéltem olyanokkal, akik ismerték Zarkávit, és elmesélték milyen volt és hogyan viselkedett. Ezek az érzékletes részletek sokat hozzáadnak a folyamatok mélyebb megértéséhez.

Voltak informátorai az Iszlám Államból is?

A vezetőségből nem, de a szélesebb értelemben vett szervezet tagjai közül többel is beszéltem. Olyanokkal tudtam találkozni, akik személyesen ismerték Zarkávit vagy Bagdadit, és értették a motivációikat.

Ezek a találkozók az Iszlám Állam területén zajlottak?

Nem, legtöbbjükkel Jordániában találkoztam, ami átjáróházként működik és sok találkozónak ad helyet. Így számomra is biztonságosabb volt a dolog.



Ha leválasztjuk az erkölcsi vetületét, képes csodálni az Iszlám Állam vezetőit a stratégiai zsenialitásuk miatt?

Egyértelműen, Zarkávit például szerintem egész életében alábecsülte a környezete. Kitették az iskolából, az anyja rendre azon élcelődött, hogy buta, az al-Kaida pedig visszautasította a jelentkezését. Volt egy víziója, amiről mindenki azt gondolta, hogy őrültség, ám hihetetlen szervezőmunkával végül mégis sikerült elérnie nagy részét. Kiválóan mérte fel, milyen célpontokat kell támadnia, hogyan izolálja Irakot a külvilágtól és miként robbantson ki polgárháborút a síiták és szunniták között. A maga gonosz, végletekig elvetemült módján zseniális stratéga volt. És ugyanez elmondható az egész szervezetről: amennyire brutálisak, annyira éles eszűek és roppant hatékonyak a céljaik elérésében. Az al-Kaida csak szeretett volna ide eljutni.

Az Iszlám Állam nagy újításai között szerepel az is, hogy az internet fontosságát is felismerték.

Igen, ezen a téren is meghaladták az al-Kaidát. Az, hogy Oszáma bin Laden arabul olvas fel egy videóban nem túl szexi önmagában. Az Iszlám Állam már a kezdetektől nagyon érzi, hogy kell eladnia magát, kiválóan használja a propagandát: pontosan tudja, mennyire fontos a kinézet, erről szól a lobogók és az erőt sugárzó szimbólumok állandó használata is.

És inkább a coolság vagy a vallási fanatizmus a fő motiváció azoknál a fiataloknál, akik akár európai országokból is csatlakoznak az Iszlám Államhoz?

A propagandából áradó coolság sokakat vonz, de a legcsábítóbb szerintem magának a kalifátusnak a koncepciója. Mert ez nem csak egy absztrakt gondolat, hanem bele is piszkál a történelem menetébe. Az al-Kaida ki akarta űzni a nyugati befolyást a Közel-Keletről, és igyekezett megszabadulni a korrupt uralkodókról, az Iszlám Állam viszont egy saját országot kezdett el kialakítani, feltámasztva a dicső múlt egy szeletét. Ez nem távoli ígéret, hanem egy olyan konkrét, kézzel fogható ügy, amiért könnyű lelkesedni, és akár az életünket is feláldozni.



Az internet nemcsak a terrorizmusra van nagy hatással, hanem az újságírásra is. Ön szerint teljesen átveszi az online tartalom a nyomtatott sajtó szerepét?

Szerintem még jó darabig párhuzamosan fog futni a kettő. Kétségtelen, hogy a Buzzfeed, a Politico vagy a Huffington Post hatalmas tömegeket vonz, és komoly véleményformáló hatásuk van, ám azok is sokan vannak még, akik nap mint nap hajlandóak fizetni, hogy egy darab papíron olvassák el a híreket. Az e-könyvnél is ez a kettősség figyelhető meg: elképesztő tempóban hódított teret, de az utóbbi években megtorpant a növekedés. A Fekete Lobogókból például messze a nyomtatott, kemény fedeles kiadásban fogyott a legtöbb példány, nem pedig digitális verzióban.

Az amerikai előválasztási kampány őrült dolgokat produkált, elhangzottak hajmeresztő állítások a muszlimokkal és a közel-keleti helyzettel kapcsolatban is. Ön szerint ez új korszakot jelent a külpolitikában, vagy csak a kampány végéig tart a cirkusz?

Azt nem merném kijelenteni, hogy forradalom tanúi vagyunk az amerikai politikában, de az biztos, hogy nagyon eltávolodtunk a normálistól. Nem vagyunk hozzászokva az ennyire demagóg politikusokhoz. Persze mindig akadnak vezetők, akik szeretik a nagyotmondást, de a két nagy párt általában kirostálja a nyilvánvalóan alkalmatlan jelölteket, és végül csak olyanok maradnak, akiknek azért van némi tapasztalatuk és szavahihetőségük. Még mindig próbáljuk megérteni, miként jutottunk odáig, hogy Donald Trump elnökjelöltségig vigye. Az mindenképp szerepet játszott, hogy a társadalom jelentős része frusztrált és cserben hagyva érzi magát a politikai elit által, így vonzó számukra, amikor jön valaki, aki erősnek mutatja magát és nagy hangon beszól mindenkinek. Még akkor is, ha a legtöbb esetben nincs semmi értelme vagy valóságtartalma annak, amit mond.

El tudja képzelni, hogy Donald Trump tényleg elnök lesz?

Szeretjük azzal nyugtatni magunkat, hogy ez nem történhet meg, de ebben ma már senki nem lehet biztos. Egyetlen váratlan terrortámadás vagy gazdasági krízis elég ahhoz, hogy döntően befolyásolja a választás kimenetelét, és annak irányába lökje a szavazókat, aki a legkeményebb szöveget nyomja. Ne felejtsük el, hogy Trump igazi populista, aki nem csak a keményvonalas republikánusok rétegeit mozgatja meg. Láttunk már ilyet, a húszas éveim elején jártam, mikor a Reagan-jelenség betört az amerikai politikába. “Ez a fickó egy hollywoodi színész, hogy lett belőle elnök?” - hüledeztek akkor, de neki legalább volt némi politikai tapasztalata Kalifornia kormányzójaként. Trump viszont csak egy milliárdos celeb, akinek semmilyen politikai tapasztalata sincs, és láthatóan nem is érti a világ összefüggéseit.