Az Inter punkcsapata pontot lopott Nápolyból

Fotó: AFP / CARLO HERMANN

-

„Érzelemgazdag és feszültséggel teli estét akar?” – tettük fel a kérdést néhány órával a Napoli–Inter olasz bajnoki előtt. Ráadásul az előzetes végén megidéztük a két csapat őszi meccsét, ami 2–2-re végződött. Végül mindent megkaptunk, az érzelmeket, a feszültséget és még a 2–2-t is.


Bár az első félidőben még nem esett gól, az már nagyon korán látszott, hogy nem egy olaszos 0–0-val küldenek minket aludni a csapatok. Juan Jesus a 30. másodpercben sárga lapot kapott, és azután is csak kapkodtuk a fejünket. Helyzet itt, helyzet ott, és még mindig csak a 8. percben jártunk. Az első félidő külön meccse Gonzalo Higuaín és Samir Handanovic között zajlott, és a szlovén kapus mindannyiszor nyert. Ha pedig már tehetetlen volt, akkor Higuaín az üres kaput sem tudta eltalálni.



A fordulás után aztán tényleg jöttek a gólok. Előbb a végig igáslóként hajtó Hamsík csúsztatott a kapuba a tarajával, majd Higuaín mutatta meg, hogy valójában ő egy pengés center, kapufás bombagólt küldött a hosszú sarokba, Handanovicnak mozdulni sem volt kedve. 2–0, a San Paolóban tomboltak a nápolyiak, s úgy tűnt, vége a meccsnek. Az Intert viszont pont azért a punk hozzáállásért szeretjük, amit a két nápolyi gól előcsalt a csapatból. A milánóiak eszeveszett vágtába kezdtek, főleg Santon, Guarin és a csereként beállt Hernanes focizott nagyot, és előbb Palacio, majd a meccs végén Icardi talált be, 2–2. A közönség ekkor már fütyült, a feszültség tapintható volt, az egyenlítő gól előtt ostoba szabálytalanságot elkövető Henriquét kiállították, az addig láthatatlan Icardi pedig, panenkás büntetővel sokkolta Andujar kapust meg a nápolyiakat. Volt pofája hozzá. A meccs egyébként elég valószerűtlen koreográfia szerint alakult: mire 2–0 lett, addigra a Napoli már vezethetett volna öttel is, nem csoda, hogy a déliek visszakapcsoltak kettesbe. Benitezék ráfáztak.



A meccs előtt a legtöbben arra számítottak, hogy pompás támadásokat és súlyos védőbakikat fogunk látni. Ehhez képest Andrea Ranocchia több alkalommal is szenzációs ütemérzékkel állította meg a szélvész gyors nápolyi támadókat. Tényleg nem ezt vártuk tőle. A stúdióban ülő Bánki Dodó azon lamentált, hogy vajon miként lehet olyan csapatkapitánya az Internek, mint Ranocchia. Akit Mertensék különben is szétfutnak majd. (Csendben bólogattunk, aztán Ranocchia ránk cáfolt.) A másik oldalon az idény egyik bekkfelfedezettje is nagyot alkotott. A 23 éves Kalidou Koulibaly minden mozdulata tiszteletet parancsolt, a megelőző szerelések mesterének bizonyult, ráadásul a nyolcvanas évek futballhangulatát is visszaidézte néhány látványos megoldással: gyertyázás, bikázás, egyebek. Szeretni való srác.



És szeretni való csapatnak tűnik ez a Napoli is. Ha Hamsíkék elkapják a fonalat, igazán látványos játékra képesek. Most is ez volt: mindig érkezett valaki a szélen, s rendre betelt a második hullám is. A fanatikus szurkolókkal együtt szuper ez az offenzív feeling. (Lavezzi sajnálhatja, hogy elment Ibrahimovic cipőjét pucolni a csillivilli Párizsba, pedig most ő lehetne a második nápolyi Maradona.) Csakhogy a Napoli legjobbjainál néha egyszerre keletkezik zárlat, és ezek a meccsenkénti tíz-húszperces blokkok sokba kerülnek. (Dél-olasz feeling?) Most éppen két elveszített pontba.

Ne vegyük el az érdemet, persze, Roberto Mancinitől sem. Az olaszt sokan bábfigurának tartják, mondván a Manchester Citynél is csak annyi dolga volt az összevásárolt sztárok mellett, hogy elegánsan viselje a világoskék sálat. Olaszországban is volt gúnyneve, még az első interes korszakából: Mister X. S noha ez a meccs is iksz lett, ehhez most Mancini bátorságára volt szükség. A hajrában történelmi alakokat cserélt: Jesus helyére beállította Puscast (a brazil bekk helyett román szélsőt), az Inter ezzel 3-3-4-es felállásra váltott. Kockázatos húzás volt, de bejött. Szóval, lehet ezt az Inter-punkot is szeretni. Egy-két-há és (de azért egy kicsit bonyolultabban).



Különdíjunk a meccset közvetítő Baumstark Tibornak jár, akinek egy ideje már figyeljük a teljesítményét: egyenletes, meggyőző. Érti a pályán zajló történéseket, mindig tudja, hogy egy adott pillanatban melyik játékost (vagy a partjelzőt vagy a bírót) érdemes figyelni. Nem „statisztikázza” szét a meccset (én például imádom a statisztikákat, de nem a tévéközvetítésben), és ami a legfontosabb, nem akar mindenáron viccesnek tűnni. A mai ínséges időkben ezek óriási erények!

Még sok ilyen jó meccset kívánunk magunknak.