Az intelligens haramiák, akik rendszeresen megdöngették a szovjeteket

Fotó: MTI Zrt. Fotószerkesztőség / Petrovits László

-

Kevés hálásabb feladat akad, mint a magyar vízilabda nagy korszakairól és korszakos egyéniségeiről értekezni. Nagyjából hasonló lubickolással kecsegtet, mint a brazil futball, az amerikai kosárlabda vagy a kanadai jégkorong históriájának bemutatása. Csak el kell indulni a virtuális panteon elején, és közölni a kedves látogatóval: ne csodálkozzon, ahogy áthaladunk a dicső évtizedeket bemutató termeken – itt tényleg minden arany, ami fénylik. Kis magyar pólótöri, 2. rész.


A magyar pólót az teszi lenyűgözően egyedivé, hogy a sportág hőskorától a jelenig folyamatosan az elithez tartozott. A korai uralkodók közül idővel, a harmincas évek elejére eltűntek a britek, a franciák, majd a németek voltak az igazán nagy ellenfelek, az ő csillaguk a második világháború kitörésével áldozott le – aztán váltott műszakban kellett vívni az olaszokkal, jugoszlávokkal, és miután megtanítottuk őket, a szovjetekkel, később a spanyolokkal is. Ám miközben nálunk voltaképpen egyetlen igazán sikertelen korszakot jegyezhetünk fel (a nyolcvanas évek második fele a barcelonai olimpiáig), addig a többieknek rendre akadtak szürkébb periódusaik, amikor el-eltűntek a színről. Mi mindig ott voltunk, függetlenül attól, hogy a szabályok miként változtak, és gyakorlatilag legalább olyan hosszan tudnánk sorolni, hogy abból az ezüstből vagy bronzból csak azért nem lett arany, mert..., mint amilyen végtelennek tetsző a sikerek krónikája.

Tárlatvezetés a panteonban, második rész.


IV. terem: A szikár hatvanas évek Dömötör Zoltánnal

Ha nem is emberéletben (hál’ Istennek), de a sportágat ért játékosanyag-veszteségben az első világháborút idézte az ’56-os forradalom leverését követő kivándorlás. Bár a melbourne-i játékok után szerencsére – ha kicsit késve is – hazatért Gyarmati, Kárpáti, Jeney és Bolvári is, később azért visszaütött az, hogy a huszonévesek derékhada lelépett. Az 1958-as Eb-t még menetből nyertük, 1960-ban viszont – 1924 után először – sem az első, sem a második helyet nem sikerült megszerezni az olimpián. (Megint Zólyomi Bandi olaszai győztek, akiket pedig egy évvel korábban, az ötkarikás uszoda avatóján 8-3-mal küldtünk medencefenékre.)

Ezután azonban következett egy újabb remek korszak, Laky Károly vezetésével – bár a legenda veretlen négy évként tartja számon a római és a tokiói játékok közötti időszakot, azért a históriás könyvekben fellelni egy vereséget. Nohát ennyivel voltunk megint csak jobbak a többieknél.

Holott újfent új szelek fújtak: a ma is ismert négy negyedre bontották a mérkőzéseket, és bevezették a cserélési lehetőséget (egyelőre csak negyedszünetekben). Csakhogy itt is boldogultunk, bár ennek a korszaknak a vízilabdája már sokkal inkább a csapatjáték diadala volt, mint korszakos nagyságok zsenialitásának ünnepe.


A '64-es Laky-csapat


Laky ebben volt professzor: fantasztikusan összerakta a csapatot – és persze a nagy öregek (Gyarmati, Kárpáti, Mayer, Kanizsa) mellett volt két olyan fantasztikus befejező szélsője, mint Dömötör Zoltán és Felkai László.

Előbbi a legendás, az oroszok elleni meccset eldöntő tokiói gól (Dömötör lőj, Dömötör, lőj! – és végül beejtette) mellett arról is nevezetes, hogy az úszók között is megállta a helyét, avagy Európa-bajnok volt 4x200-as gyorsváltóban.


Dömötör Zoltán


Megtorpanás a hatvanas évek második felében következett – ám ez nem volt véletlen. Ekkor ugyanis a nemzetközi szövetségnek egy totálisan átgondolatlan szabálymódosítással sikerült csaknem teljesen kinyírnia a vízilabdát: megszüntették a kiállítást, a súlyos szabálytalanságokért a zsűriben büntetőpontokat striguláztak, három után négyméteres következett. Nem ragozzuk sokat, előfordult, hogy 2-2 pontnál jött egy páros büntetés, így előbb az egyik, majd rögtön a másik kapunál dobtak négyest, illetve a közvetlenül büntetőt érő szabálytalanság is strigulának számított, így megesett, hogy egy csapat egymás után lőhetett két négyest.


Ebben az elmebeteg rendszerben nem lehetett játszani a vízilabdát – így csak bronzérmesek lettünk a ’68-as olimpián.

A döntőt az oroszok és a jugók vívták, közvetlenül az úszóversenyek után... 15 ezer néző várta a nagy attrakciót – a hosszabbításra viszont csupán ötszázan maradtak, a többiek elmentek, miután elment a kedvük a négyesdobálástól, elvégre a finálé 24 góljából 22 büntetőből született...


V. terem: Az intelligens haramiák Faragó Tamással

Bár Gyarmati Dezső maga is Németh Jameszt tartotta minden idők legnagyobbjának, éremkollekció tekintetében Gyarmati karrierje alighanem mindörökkön utánozhatatlan: játékosként öt olimpiai érme van (3 arany, 1-1 ezüst és bronz), edzőként pedig további három (1-1-1), azaz összesen nyolc olimpiai medália – mindez csapatsportban úgy egyébként szinte nem is létező dimenzió.

Bár hivatalosan csak 1973-tól volt kapitány, valójában már 1972-ben ő irányította a válogatottat Rajki Béla asszisztenseként (de Béla bácsi ott sem ült a kispadon). Ez volt a nevezetes müncheni olimpia, amelyen veretlenül lettünk ezüstérmesek. Hanem ezt követően újfent valami elementáris menetelés kezdődött, köszönhetően a kapitánynak, aki egészen páratlan érzékkel rakta össze csapatát évről évre. A montreali olimpiáig minden esztendőben talált egy új gyémántot, úgyhogy ismét beköszöntött egy korszak, amelyben csupán fatális véletlenek (vagy más sundámbundámságok) foszthatták meg csapatunkat a győzelemtől.


vízilabda, pólótörténelem, yarmati Dezső, Szívós István, Csapó Gábor és Faragó Tamás, 1976

Gyarmati Dezső, Szívós István, Csapó Gábor és Faragó Tamás 1976-ban


A siker záloga a Faragó Tamás–Csapó Gábor–Szívós István-tengely volt: a kopoltyúnként két méter-egy mázsa alapvetés irdatlan fizikai fölényt garantált, mely egészen elképesztő játéktudással és tudással párosult.

Ahogy Faragó Tonó fogalmazott: igazi haramiák gyülekezete volt az övék, de rendkívül intelligens haramiáké. Egy ország imádta őket, hiszen rendszeresen megdöngették a szovjeteket, lázadó külsejük, örök lazaságuk valóságos nemzeti hősökké avatta őket. Faragó legnagyobb meccse a montreali, olaszok elleni találkozó volt, amelyen az arany dőlt el: 2-4 után zsinórban szerzett négy gólt, az utolsót nagyjából kilenc méterről, de aki látta, esküszik rá, hiába volt távoli bomba, nem lehetett hibáztatni az olaszok kapusát.


A kép persze úgy teljes, ha megemlítünk még néhány géniuszt az akkori héroszok sorából – az elképesztő képességekkel bíró, a saját védőit szörnyű tirádáival állandó rettegésben (és ezért a koncentráció legmagasabb fokán) tartó kapus, Molnár Endre, a páratlan kombinációs készséggel bíró játékmester, Sárosi László, valamint a minden idők „legvajasabb” bal csuklóját időről időre megvillantó Horkai György.

És megint csak jegyezzük meg: a vízilabdát ekkor már műanyag labdákkal játszották, bevezették a támadóidőt és az immár nem kizárólag gólig tartó kiállítást – ám ilyen zsenikkel akkor is boldogultunk volna, ha visszahozzák az álló vízilabdát.

1973: világbajnoki cím, 1974 és 1977: Európa-bajnoki cím, 1976: olimpiai elsőség, 1979: világkupa-győzelem – a ’75-ös, ’78-as vb-ezüstre és a moszkvai olimpiai bronzra van magyarázat, de inkább hagyjuk. Jó, 1980-ról annyit, hogy az előbbi felsorolásból kissé méltatlanul kihagyott Gerendás György élete meccsét játszotta az oroszok ellen, ám a hajrában megítélt ügydöntő négymétereshez Faragó Tamás úszott oda, és kivételesen a felső lécre bombázott, amivel elúsztak az esélyeink.

Lehetett volna szebb vége is ennek a korszaknak, ennek ellenére nincs a pólóvilágban olyan, aki ne úgy gondolna vissza erre az évtizedre, mint a magyarok újabb mágikus időszakára.


vízilabda, pólótörténelem, Sudár Attila, Horkai György és Konrád Ferenc

Sudár Attila, Horkai György és Konrád Ferenc a montreali olimpián


VI. terem: Egy kis félhomály, kivel is?

Nem, nem a körte égett ki – elérkeztünk az egyetlen olyan tárlóhoz, amelynél indokolt a félhomály. Hogy azt ne mondjuk: sötétség.

A nyolcvanas évek első felében még vitt bennünket az előző évtized lendülete. Ha Mayer Mihály nem feledkezik bele a meccsbe a kelleténél jobban a guayaquili világbajnokság fináléjában, akkor visszaküldi a medencébe Budavári Imrét, aki gyakorlatilag akkor lőtt gólt az oroszoknak, amikor akart. De nem küldte vissza, így az utolsó emberelőnyben nem úgy járt a labda, mint addig – igaz, ettől még a kapuba került, ám máig tisztázatlan körülmények közepette előbb megadták, utóbb azonban az amerikai időmérő (!) bemondására annullálták azt a gólt, amellyel megnyertük volna az 1982-es világbajnokságot.


Egy évre rá az edzői fénykorához képest késve kinevezett Rusorán Péter bravúrezüstig vitte megfiatalított együttesét a római Eb-n, ám jött 1984, és vele az újabb nagy törés. Los Angelesbe nem mehetett ki az a csapat, amelyik az akkori mezőnyben egyetlenként gyakorlatilag akkor verte meg a jugoszlávokat, amikor akarta. Utóbbiak végül betakarították a bojkottált játékok aranyérmét, az itthoni elkeseredettséget pedig azzal oldották az amúgy valamelyest bűntudatot érző illetékesek, hogy felemelték a zsilipet, és a Faragó-féle generációt kiengedték külföldre.


vízilabda, pólótörténelem, Rusorán Péter, Faragó Tamás

Rusorán és Faragó


Így megszakadt az a kontinuitás, melynek során egyik generáció a másikra hagyta fantasztikus tudását

– a vízilabda az a sport, amelyben a legádázabb vetélytársak is előszeretettel kétkapuznak egymással, így a sportágat évtizedeken át uraló budapesti klubok is hétszám játszották az edzőmeccseket, igazából ezeken pallérozódtak a játékosok –, de más téren is jött a hanyatlás. Ahogy a szocialista rendszer rohadt, úgy kezdett mállani a sportág addig kikezdhetetlennek tetsző értékrendje is. Az edzők nem követték a trendeket, a fizikális felkészítésben elment mellettünk a világ, a szellemi tunyaság pedig az iskolázottsági szint egyre drámaibb visszaesésében is megmutatkozott. Avagy ha véletlenül olimpiát nyertünk volna ekkoriban – nem nyertünk, sőt, 1988-ban és 1992-ben a négybe se jutottunk be, 1924 óta először –, a Hajós márványtábláján egyetlen válogatott neve mellé sem kellett volna utóbb odavésni a dr. előtagot, amint az megtörtént a ’76-os bajnokcsapatnál, 11 játékosból 9 esetében.

(Az artistáktól ellesett csuklómozdulatról, egy álom miatt elbukott olimpiai döntőről és a melbourne-i vérfürdőről itt olvashat.)


Lájkolj minket a Facebookon!