Az igazi férfiak táncolnak. 2015 legjobb (és legrosszabb) klipjei

-

Nincsen szomorúbb a tavalyi bohócnál, akin idén már senki nem nevet. Az év legnézettebb zenei videója egy Paul Walker halálára emlékező filmreklám volt, illetve M.I.A. is eléggé nagy csalódást okozott, amikor menekültekkel próbált provokálni. Na de: ami tavaly a segg volt, az most a híres barát. Rengeteg jó klip volt idén, meg csomó rossz is: megmutatjuk miről szóltak 2015 zenés videói.


2015 videoklipes összbenyomása a csalódás. Nem mintha ne lett volna elég sok jó klip – bár talán kevesebb, mint például tavaly (2014-es klipösszeállításunk itt látható) –, inkább arról van szó, hogy a legtöbb nagy durranás volt komoly csalódás.

Adele rekorddöntögető Hellójának klipjéből a rajongók is leginkább azt tudták kiemelni, hogy nahát, kinyitható mobil! Taylor Swift Bad Bloodjában annyi híres nő szerepelt, hogy egy évfolyamnyi Cosmo-címlap nem lenne elég nekik, ám a költségvetésből nem tellett egy emberre, aki több koncepciót kitalált volna annál, hogy „legyen ilyen látványos akciós csajos”.Rihanna enmaga rendezte csöcsös-véres, hosszú bosszúdrámája abba a korba vitt volna vissza, amikor azt hittük: az, hogy valami „tarantinós”, azt is jelenti, hogy jó. M.I.A. menekültekkel provokált, de olyan vontatottan, hogy arról sem volt érdemes vitázni, hogy helyes-e ezt a nehéz kérdést menőzős-esztétikus klipbe fordítani. A korábban legalább megbízhatóan figyelemfelkeltő, ha nem is mindig jó videókkal előálló Miley Cyrus klipjében pedig egy, azóta törölt YouTube-komment volt a legjobb: „olyan, mintha az arcára élvezett volna egy egyszarvú”. (Ő legalább a lemezével tényleg okozott meglepetést.) A kilencvenes években feltűnt egyik legjobb kliprendező, Spike Jonze idén egy házivideót bírt csinálni Kanye Westtel és – kétségkívül cuki – kislányával. Mind közül a legkínosabb talán Madonna sok-sok sztárbarátját és úristen, csókolózó nőket is felvonultató klipje volt. Az év legnézettebb zenei videója a YouTube-on pedig hát egy filmreklám, illetve emlékezés Paul Walker színészre, aki meghalt.

De elég a nyafogásból, hiszen abból a szempontból kivételes volt 2015, hogy az év egyik legnépszerűbb klipje egyben a legjobb is volt. Mégpedig ez:


Drake: Hotline Bling (rendező: Director X)


Itt van a mai Amerika talán legnagyobb, mindenesetre legbefolyásosabb (kanadai) sztárja, és béna ruhákban béna táncmozdulatokkal tölt ki több mint négy percet. Ráadásul absztrakt-geometrikus, neonfényben úszó, egy James Turrell nevű művész által inspirált terekben. Mégis mi ez? Ez a legnagyobb csoda: egyrészt egy iszonyatos mémbomba (lásd alább), másrészt pedig hát nem más, mint hogy egy ember táncol. Nem bénán, nem ironikusan, nem menőn, nem idézőjelben, hanem csak táncol. Merthogy, mondta a rendező, jó lenne, ha a férfiak megint elkezdenének táncolni, nem pedig azon görcsölnének, hogy minél menőbbek legyenek, amibe szerintük a tánc nem fér bele. Pedig „az igazi férfiak táncolnak”. És tényleg, először megnézed Drake-et, és röhögsz, aztán megnézed, és rájössz, hogy ez tök jó; aztán kedved támad hozzá. Mert ha Drake megteheti anélkül, hogy végképp nevetségessé válna, te is megteheted, nem? Persze hogy nem, de ettől még olyan jó elhinni az ellenkezőjét.



Persze Drake soha nem „csak táncol” (egyáltalán, nem „csak csinál” valamit), és ebbe bele is volt kódolva, hogy végtelen számú mém, gif és paródia születik róla. És még annál is több lett; fent látható egy videó-összeállítás, itt egy linkekkel bőségesen megpakolt összefoglalás a reakciókból. Az SNL paródiájában még maga Donald Trump is megjelenik! A #DrakeAlwaysOnBeat mém pedig azt bizonyította, hogy tetszőleges zenét rá lehet vágni a kliprészletekre, az jó lesz – akár latint vagy nyugat-afrikait is.


Run The Jewels feat. Zack de la Rocha: Close Your Eyes (And Count To F**k) (AG Rojas)


Amennyire nem sikerült M.I.A.-nak értelmesen hozzászólni a menekültkérdéshez, olyan jól fogta meg az amerikai közvélemény egyik legfontosabb idei témáját a Run The Jewels. A rendőri erőszakról szóló klip egyszerre brutális és stilizáltra koreografált; nemcsak az erőszak folyamatos újratermelődéséről szól, hanem arról is, hogyan lehet erről szólni. Itt írtunk róla bővebben, mint ahogy a sokak által az év legjobbjai között számon tartott Kendrick Lamar-klipről is, amiből az erőszak helyett a rapperekkel teli autót vállukon cipelő rendőrök képe a leginkább emlékezetes.


Carly Rae Jepsen: I Really Like You (Peter Glanz)


Ami tavaly a segg volt, az idén a híres barát. Rengeteg olyan klipet láthattunk, amelyben a főszereplő mellett más, a dalban nem is szereplő zenészek kerültek elő, és még inkább színészek és egyéb hírességek. Mintha a klipipar idén jött volna rá, hogy Hollywood nagyobb, mint a zeneipar. Taylor Swift és Madonna celebtobzódásáról, Wiz Khalifa gyászáról már volt szó; Justin Bieber John Leguizamóval dumált az esőben, mielőtt levette volna a trikóját; Sia klipjében Heidi Klum volt látható Heidi Klum márkájú fehérneműben, plusz valami dráma. Nem ennyire híres, ám rettenetesen menő volt a nagy visszatérő Sleater-Kinney baráti társasága. Ebből a vonulatból azonban a Carly Rae Jepsen dalát végigtátogó, csoda jó fej(nek tűnő) Tom Hanks volt egyértelműen a legjobb.


Magic Mike XXL – Ginuwine: Pony (Gregory Jacobs)


Ez igazából egy jelenet egy filmből, amely egyrészt sokkal jobb, mint gondolhatnánk, másrészt rengeteg olyan klipszerű jelenete van, ami leiskolázza az „igazi” klipek jó részét. Nagyon vicces például Joe Manganiello vetkőzése a benzinkútnál, de az én kedvencem az, amikor a polgári életet választó Magic Mike-ból a’96-os R&B-klasszikus Pony hallatán kitör az elfojtott sztriptíztáncos. Csodálatos, hogy amikor a kifejező nézésnek volna helye, akkor egy hegesztőmaszk bámul a kamerába; és azok a koreográfiák, amikor még nem dönthető el biztosan, hogy ez most még a bútorkészítés, vagy már az erotikus tánc.


Kali Uchis: Ridin Round (Kali Uchis, Felipe Holguín Caro)


Az év tele volt erős rosszlányokkal, vagy ha akarjuk, akkor erős lányokkal, akiket a férfiközpontú világ máris rosszlányoknak állít be, és itt jöhetne egy feminista esszé – csak hát ezek mind elég vacakok voltak. Taylor Swift és Rihanna izéiről már volt szó; Lana Del Rey ünnepelt klipjének a vége tényleg erős, csak túl sok nyavalygás előzi meg (spoiler a végén). Peaches meg konkrét 18+ pornóval „sokkolt”, de kicsit unalmasabb volt, mint amennyire botrányos. Kali Uchis Kolumbiában, amatőrökkel – köztük az onnan származó, az Egyesült Államokban élő énekesnő családjával – felvett klipben több karizma van, mint ezekben együttvéve, plusz ezt csak erősítő kisrealizmus. (Szóval: Lana Del Rey a klip végén elővesz egy bazi nagy fegyvert, és jól lelövi az idegesítő helikoptert.)


Donnie Trumpet & the Social Experiment: Sunday Candy (Austin Vesely, Ian Eastwood, Chance The Rapper)


Az év legjobb táncos klipjének bravúrja, hogy egyetlen snittben vették fel a Broadway világát és a breaktáncot vegyítő, mozgatott kartondíszletek között előadott, bravúros koreográfiát. Ám persze attól jó, amitől minden más jó táncos klip: árad belőle az energia és a mozgás öröme. Aki egy évben csak három táncos klipet néz meg, az még Tinashe hatalmas konténerek között játszódó videóját válassza, valamint FKA Twigset – ez ugyan egy szürreális szüléssel indul, de az erdei vogue-revü kárpótol ezért.


Mark Ronson: Feel Right feat. Mystikal (Cameron Duddy, Bruno Mars)


Sia Chandelier-je ugye tarolt tavaly az elképesztően táncoló kislánnyal, Maddie Zieglerrel. A rejtőzködő énekesnő idén még kétszer bedobta őt (Elastic Heart, Big Girls Cry, az előbbi volt a jobb, egy duett Shia LaBeouffel), aztán egy kilencéves japán harcművészlányt szerepeltetett legutóbbi klipjében. Kanye West cuki kislányáról már volt szó; a másik véglet pedig Oneohtrix Point Never gyomorforgató és/vagy megrázó szürreálhorrorja, ami elmossa a határokat a játék és a szimulált és a valódi valóság között, és nagyban növeli a hatását, hogy mindezt gyerekszereplőkkel teszi. A legjobb klipes gyerek azonban idén ez a köpcös fekete srác volt – nem véletlen a végén a maximális pontszám az előadásra!


Chet Faker, Marcus Marr: The Trouble With Us (Kinopravda)


Udvarlás, csók az esőben, szex, veszekedés, szakítás: a párkapcsolatok alakulása az elejétől a végéig a témája ennek Kostil Luka által Kostil Danila ötletéből Budapesten, magyar stábbal forgatott klipnek. A lecsupaszított, műviségét nem is leplező és szinte már absztrakt környezet, a párok megsokszorozása, a pompás geometrikus kompozíciók egyrészt baromi jól néznek ki, másrészt arra hívják fel a figyelmet, hogy mindannyian ugyanúgy, bejáratott koreográfia szerint játsszuk végig életünk legintimebb történeteit. De azt nem mondja a klip, hogy ez rossz, mert nem is biztos, hogy az.


Robin Schulz & J.U.D.G.E.: Show Me Love (Zak Stoltz)


Szintén egy párkapcsolat alakulását követhetjük ebben a romantikusra fényképezett klipben, csak éppen megspékelve folyamatos pofára esésekkel, tökbe beleálló villákkal és a többivel. És nem és nem és nem lesz vége, és pont ettől a túlzástól lesz jó a kínos határán egyensúlyozó klip. Sűrített párkapcsolatos még Baauer klipje: csak éppen egy zuhanó autóban játszódik le mindaz, aminek kell. Father John Misty pedig az egyéjszakás kaland toposzát azzal fordította ki, hogy saját magát szedte fel egy bárban.


Tame Impala: The Less I Know The Better (CANADA)


Szerelmi háromszög egy lánnyal, egy fiúval és egy gorillával, aki a kosárcsapat kabalafigurája. Kamasz- és sportfilmes megoldások, némi pornóval és horrorral kiegészítve, szürrealizmusban alaposan megmártva, mindenféle filmes utalásokkal (mindenekelőtt ugye a King Kongra). A vizuális tobzódás azonban nem fedi el, hogy mindeközben a kamaszkori szerelem kívülről nézve ugyan vicces, belülről azonban ettől még nagyon is valóságos fájdalmáról szól az egész.


Charlie XCX: Famous (Eric Wareheim)


A hülyülés és a gusztustalanságokban tobzódás mögött komoly társadalomkritika, mi több, egzisztencialista mondanivaló rejtőzik: a folyamatos online élet és megszépített önreprezentáció valójában menekülés a valóság kellemetlen, de elkerülhetetlen rondasága elől! Illetve: dehogy rejtőzik, és pont ettől igazán jó ez a klip: hogy az is elképzelhető, hogy pont fordítva van, és az egzisztencialista mondanivaló csak ürügy a hülyülésre és gusztustalanságokban való tobzódásra.


Missy Elliott: WTF (Where They From) feat. Pharrell Williams (Dave Meyers, Missy Elliott)


Pont ilyen volt az MTV a nagy korszakában, a kilencvenes években! Na jó, nem pont ilyen, vagyis nem csak, de Missy Elliott nagy visszatérő száma azt hozza, amit akkoriban „klipes esztétikának” neveztek el. Ritkán ilyen lendületes és felhőtlen a nosztalgia – szinte nem is érződik annak.


FIDLAR: 40oz. On Repeat (Ryan Baxley)


Szintén a videoklipek nagy korszakát idézi meg, ám egész másként a – két éve már nagyot dobó – FIDLAR: a Beastie Boystól Britney-ig számos ikonikus jelenet, elnagyolt kartonpapír díszletek között, olyan nagyon nem is erőlködő punkok által eljátszva. A Jamiroquai-paródián hangosan nevettem.


Hayley Kiyoko: Girls Like Girls (Austin S. Winchell, Hayley Kiyoko)


A cím már elárulja a poént, miszerint lányszerelem, de nem ez a lényeg, hanem a nézések, a gesztusok és majdnem-gesztusok; a kicsit („klipesen”) túljátszott és giccsbe hajló, de a realizmus pont megfelelő mennyiségét tartalmazó színészi játék miatt él és többször is nézhető a videó. Szintén elromolhatott volna, de az – amúgy hivatásosan is színészkedő – Childish Gambino játéka miatt volt jó ez a betépve csajozni próbálós klip is.


David Bowie: Blackstar (Johan Renck)


Nyomasztó szürreális klip 1.: az ilyenek legfontosabb követelménye, hogy legyen legalább egy-két tényleg emlékezetes, hosszan megmaradó jelenet vagy kép. David Bowie tízperces opuszában van ilyen – fura módon leginkább az, hogy milyen hülye helyre vannak varrva azok a gombok az énekes szemére kötött durva szövetre, és ettől a klip legelcsépeltebb trükkje tényleg nyomasztó lesz. Van persze sok más minden, gyönyörűen fényképezve; kerek történet ugyan nincs, de az nem is kell. Nincs ilyen Skrillex horrorfantasyjában sem; jól néz ki az is, de azért a nagy öreg köröket vár rá. Adanowsky, vagyis Adan Jodorowsky (a kultrendező Alejandro fia) szintén kb. ebben a kategóriában, csak az erősen 18+-osban indult, a pornósztár Stoyával, gésákkal és rejtélyes szimbólumokkal.


NAO: Bad Blood (Ian Pons Jewell)


Nyomasztó szürreális klip 2.: három dologból áll ez össze, és abból legalább kettő vizuálisan nagyon erős: meztelen nő + emberek szeméből és szájából ritmusra kinövő fák + lepusztult ipari környezet. Szintén fekete-fehér és szürreálisan lepusztult volt Vince Staples klipje, de ott volt egyértelmű üzenet: a sorra elhulló szereplők a társadalom alsó rétegeihez tartoznak, a legvégén pedig nyílik a kép, és látjuk a mindezt mint műalkotást szemlélő ideális fehér családot.


Mastodon: Asleep In the Deep (Skinner, Shane Morton, Video Rahim)


Az előzőek után jól fog esni a Mastodon cicás bábhorrorja, ami kicsit viccesebb, mint amilyen félelmetes, és meglepő fordulattal egy bizonyos ponton a néző elkezd drukkolni a főszereplőnek.


Son Lux: Change Is Everything (Nathan Jonson)


A sok animációs videó közül ez emelkedett ki, főként szokatlan, látszólag egyszerű technikájának köszönhetően: gombostűk és közöttük feszülő cérnák rajzolják ki az alakokat. Három hétig készült, képkockáról képkockára; az első nap után a rendező rájött, hogy védőfelszerelést kell viselnie.


Courtney Barnett: Pedestrian At Best (Charlie Ford)


Nincs szomorúbb, mint a tavalyi év bohóca, aki idén már senkit nem tud megnevettetni. De közben azért elég vicces is, valljuk be. Ezt a kettőt sikerült pompásan ötvöznie ennek a klipnek, de a végén azért mégiscsak a szomorúság győz. Hasonlóképpen Thundercat szamurájához: az első perc még úgy is vicces, hogy a végén a hősnek levágják mindkét karját – ámde aztán kiderül, hogy a kar nélküli szamurájok mindennapjait a csöndes, pusztító reménytelenség tölti be. Ez persze egy jelkép.


Father: Everybody In The Club Gettin Shot (Pretty Puke)


Father klipje a „minden közhelyet tízszeresen felfokozunk” metavideók közé tartozik: seggrázás, szex, fegyverek és aranyfogak. Ámde van benne elég sok erős kép (eleve a rózsaszín ruhák), és annak ellenére tud nyomasztó lenni, hogy folyamatosan tolja idézőjelben, hogy „nyomasztó”. És a kontrasztként odadobott lezárás tényleg üt. Klipes klisékre, no meg közéjük csorgatott vérre játszott még rá Grimes klipje is, amit sokan szerettek, én nem annyira.


Lil Dicky: $ave Dat Money feat. Fetty Wap and Rich Homie Quan (Tony Yacenda)


Lil Dicky úgy készíti el a "legepikusabb" hiphop-videót, hogy közben nem költ (na jó, operatőrre és vágóra igen), hanem ezzel a szöveggel bekönyörgi magát egy hatalmas házba, szerez kölcsönbe jachtot és egy Lamborghinit is. Persze még jobb lenne, ha nem vágna viccesnek szánt hülye képeket, és nem tudnánk, hogy ha nem fehér, középosztálybeli fickó lenne, akkor ugyanezt valószínűleg nem tudta volna megcsinálni; na meg nem mindenki tud szívességből ilyen hírességeket beszerezni a videójába Sarah Silvermantól T-Painen át Tom Pettyig (hogy fenti témánkat is folytassuk). Ámde ezzel együtt is van olyan mókás az alapötlet, plusz jól reflektál az egyre inkább a hatalmas és a minimális költségvetésű videókra szétválni látszó online videóvilágra, hogy itt a helye. Egyébként az év második legnézettebb YouTube-klipje szintén a valódi valóságba tör be: a Maroon 5 tagjai Los Angeles-i esküvőkön jelennek meg meglepetésből, hatalmas örömöt kiváltva a menyasszonyokból, kicsit kisebbet a vőlegényekből. Állítólag egy része megrendezett volt, egy része valódi; és azt is nehéz eldönteni, hogy kedves, netán cuki, vagy tenyérbemászó.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!