Az Évszakok visszavisz a természetbe és a moziba (X)

Fotó: Ludovic.Sigaud

-

A természetfilmek ritkán kínálnak mindenkinek igazi moziélményt. Kivételesen erős film az Évszakok, amelyet április 14-től vetítenek a mozik. Nemcsak a magas költségvetése miatt (40 millió dollárból készült, így valószínűleg a valaha készült legdrágább természetfilm), hanem mert megadja mindazt, amit egy tudományos ismeretterjesztő filmtől várunk, s közben amire a moziban számítunk: egyszerre vágyunk kikapcsolódásra, fantasztikus látványra, és azokra a megragadott pillanatokra, melyek bevésődnek a retinánkba.


Jacques Perrin, az Évszakok rendezője ötven évet töltött a filmiparban, színészként, producerként és rendezőként egyaránt sikerrel alkotott, a Vándormadarakkal Oscar díjra is jelölték. Pontosan tudja hát, hogy mire vágynak az emberek, amikor beülnek a moziba. Nem pusztán szép felvételekre és egy lexikon felolvasására. Helyette inkább kézen fogja a nézőt, és elindul vele felfedezni a vadont. Most ráadásul nem távoli országok egzotikus tájait bújjuk, hanem a saját, európai erdeink sűrűjébe nézünk be, hogy meglessük, milyen állatok vesznek minket körül. Szerencsére még igenis körülvesznek a vadállatok. Most úgy fedezhetjük fel az állatvilágot, mint az egyszeri ősember. Megfigyeljük mit csinálnak, hogyan vadásznak, pihennek, játszanak az állatok, velük vonulunk, legyen szó a bivalyokról, szavasokról, farkasokról vagy kiskacsákról.


Jacques Perrin, az Évszakok rendezője


A film fontos üzenete az ember és természet lehetséges új szövetsége, aminek a kölcsönös tisztelet lehet az alapja. Pusztán harmóniában élni már nem elég, miután megannyi alkalommal beavatkozott az ember a természet működésébe, most már aktívan tennünk kell, hogy megőrizzük a törékeny egyensúlyt, ahogy Perrin mondja: már nekünk kell vigyázni a fákra, pedig hajdanán a fák adtak rejteket, otthont, átszövik a tündérmeséinket és gyermekkorunk önfeledt játszóhelyeire vezetnek vissza.



Érdekes, hogy milyen áhítattal tudják az egészen kicsi gyermekek szemlélni a természetet. A legapróbb termések is újak és izgalmasak, nincs csúnya és szép levél, az ősszel lehullott levelek éppúgy szépek tavasszal, mint a friss hajtások. Ebbe az ámulatba enged visszaesni felnőttet és gyereket az Évszakok, csakhogy olyan pillanatokat mutat meg közben, amit a magunk erdőtől elszokott városi embere már nemigen tudna meglesni: amikor a farkasok önfeledten futkosnak az erdőben a vadlovakkal, vagy egy hiúz ugrál játékosan. A madarak és bogarak röpte úgy jelenik meg előttünk, ahogy még a legóvatosabban lopakodó ember sem követhetné: velük szállunk, mint álmainkban, amikor mi is tudunk repülni.



Legszebb, hogy az egész film úgy készült, hogy megmutathatjuk a városban felnőtt gyerekeknek is, mi vesz minket körül. Mi az a természet, amiből származunk, ahol valaha mi is dacoltunk a faggyal vagy a hőséggel, s amibe nem árt időnként visszatérnünk, hogy emlékezzünk, kik is vagyunk valójában. Hogy minden látszat ellenére nem uralunk mindent, nem leigázzuk, hanem hasznosítjuk a természet erejét, és ha pár órát elektronikus eszközök nélkül maradunk, akkor sem dől össze a világ. A természet adta mindazt, amit ma leveszünk a boltok polcairól, s mindazon képességeinket is ott edzettük az erdőkben, amik ma emberré tesznek minket: a túlélés állati ösztöne mellett egymás segítését, a végtelen találékonyságot, és hogy értékelni tudjuk a szépséget és a harmóniát.