Az éves cukiságadagunkat megkaptuk

Forrás: Cannes Film Festival

-

A Pixartól elvárjuk, hogy ne csak aranyosak és szórakoztatók legyenek az animációs filmjeik, hanem nagyon szellemes koncepcióra is épüljenek. Az Agymanók nem okoz csalódást egyik téren sem.


Hatalmas tapssal és ujjongással jutalmazták hétfő délelőtt a cannes-i újságírók a Pixar új, Agymanók (Inside Out) című animációs filmjét, amelyet a fesztivál hivatalos programjában, de versenyen kívül mutattak be. A versenyprogram többnyire súlyos témákat boncolgató filmjei közt duplán jól esik megnézni egy ennyire bájos mesét, de biztos vagyok benne, hogy az Agymanók elbűvöli majd azokat is, akik nem a fesztiválon látják.

Az ember kénytelen húsz éve önmagát ismételgetni (a Toy Story '95-ben jött ki), amikor Pixar-filmről beszél, mert a majdnem minden munkájuk hasonlít abban, hogy nagyon szellemesen, teljesen egyedien ragadnak meg egy ismert mesetémát vagy motívumot (feléledő játékok már A diótörőben is voltak, de olyannak még nem láttuk őket, mint a Toy Storyban; és robotos mesével is Dunát lehet rekeszteni, a Wall-E mégis reveláció volt), és persze mindegyikben innovatív, lebilincselő az animáció. Az Agymanókra is igaz mindkettő, sőt, a témájában leginkább a Szörny Rt.-hez hasonlító film talán a legambiciózusabb koncepciójú, ami eddig kikerült a stúdióból.


Félelem, Öröm és Undor a központban


A Szörny Rt.-t és az Agymanókat is Pete Docter rendezte, de míg az előbbi a gyerekek álmaira koncentrálva épített gazdag világot, utóbbi már a teljes agyműködést próbálja ábrázolni. Az irányítóközpontban, antropomorfizált figurákként ül az öt alapérzelem, Öröm, Szomorúság, Félelem, Harag és Undor, akik egymással hol együttműködve, hol rivalizálva meghatározzák az ember érzéseit és ezen keresztül irányítják a viselkedést. Mindegyik érzelemhez tartozik egy alapszín, Öröm sárga emlékgolyókat gyárt a vidám eseményekből, és nem szabad, hogy ezeket Szomorúság megérintse, mert akkor kékké változnak. A központon kívül színpompás, burjánzó világ terül el, amelyben helyet kapnak többek közt a személyiség szigetei (itt vannak az olyan alapvető dolgok, mint a család, de olyan egyéni jellemzők is, mint például a jéghoki vagy a bohóckodás – mert filmünk hősnőjének mindkettő fontos), a hosszú távú memória könyvtárra emlékeztető labirintusa, a képzelet szürreális birodalma és így tovább.


Harag átvette az irányítást


A főhős egy Riley nevű, tizenegy éves kislány, aki a szüleivel Minnesotából San Franciscóba költözik, ahol hirtelen elveszettnek érzi magát, és Öröm hiába erőlködik, hogy pozitív irányba terelje a gondolatait, az első napon az új városban Szomorúság, Harag és Félelem veszi át tőle az irányítást. Elképesztően vicces, ahogyan párhuzamosan látjuk a Riley agyában lázasan dolgozó érzelmeket, és azt, hogy a kislány ezek hatására hogyan viselkedik. A családi vacsoránál kirobbanó veszekedés, ahol tulajdonképpen nem az anya, az apa és Riley feszül egymásnak, hanem az agyukban zsibongó, összesen tizenöt érzelem, különösen emlékezetes – kár, hogy ezt már a film előzetesében lelőtték.



Ahogyan az alapvetően vidám Riley elveszti a lába alól a talajt, Öröm és Szomorúság egy baleset folytán kikerülnek a központból, és az agy távolabbi területéről próbálnak visszajutni. Ahogyan bolyonganak a hosszú távú memóriában és szembesülnek például a fölösleges emlékek kitakarításával, az kicsit emlékeztet az Egyszer volt… az élet című francia rajzfilmsorozatra, amely az emberi test működését mutatta be, de bár időnként itt is támadhat olyan érzésünk, hogy némi ismeretterjesztést is bele akartak csempészni a filmbe, azért nem ez dominál. A játékidő legnagyobb részét Öröm és Szomorúság hosszú és kalandos utazása teszi ki, melynek során eljutnak például az álomgyárba, ahol az éppen alvó Riley álmát forgatja egy filmes stáb (ez különösen szórakoztató epizód), az absztrakt gondolkodásba viszont majdnem belepusztulnak, az annyira veszélyes terep.


Öröm és Szomorúság megpróbál visszajutni a központba


Azért persze ez a film is egy bejáratott formula szerint készült: ahogy a Wall-E-ben sem nézhettük egész végig csak a némán matató robotot, hanem egy idő után akciókavalkádba csöppentünk, itt is eljön ugyanez a váltás, és a mókás road movie egy ponton akciófilmbe megy át. Nem értem, miért muszáj mindegyik animációs filmből akciófilmet csinálni, az Agymanók még jobb lenne, ha végig megmaradna drámai és komikus elemeket ötvöző buddie movie-nak, de sajnos egy hosszú szakaszon azt kell néznünk, hogy Öröm hogyan próbál Ethan Huntot megszégyenítő módszerekkel eljutni egyik agyi szigetről a másikra, hogy végül visszajuthasson a központba. Ebben semmi újszerű nincs, ezerszer inkább nézném, hogyan zajlik le Riley egy átlagos napjának levezénylése az irányítóközpontban.

Szerencsére a koncepció olyan erős, hogy a film elbír ennyi kilengést, és a fináléban sikerül eltalálni azt a tökéletes pontot, amit a Pixarnak szinte mindig sikerül, tulajdonosának, a Disney-nek pedig szinte sosem: nagyon érzelmes és megható, mégsem csöpögős.

Az Agymanók június 25-én kerül a magyar mozikba.