Az év legjobb filmjei

Forrás: InterCom

-

Végre láttunk egy valamirevaló thrillert és egy olyan holokausztfilmet, amilyet még soha. George Miller és Steven Spielberg bebizonyította, hogy van még bennük kraft, Kristen Stewart pedig azt, hogy tényleg jó színésznő. Imádtuk a vetkőző fiúkat, a hisztiző transzvesztita prostikat és a kicsinyes vámpírokat. Ez volt szerintünk az év huszonöt legjobb filmje.


A VS.hu filmkritikáinak szerzői (Bujdosó Bori, Csatlós Hanna, Ferenci Péter, Gyenge Zsolt, Kránicz Bence, Puskár Krisztián, Szabó András) tízes skálán pontozták a Magyarországon 2015-ben moziforgalmazásba került egész estés filmeket. A huszonötös lista a pontszámaik átlagából alakult ki.


25

Sils Maria felhői (Clouds of Sils Maria)

Egy öregedő és egy fiatal nő párosáról szól a legendás színdarab, amelyben évtizedekkel ezelőtt Juliette Binoche karaktere a fiatalt játszotta, egy új színrevitelben viszont most már a kevésbé hálás, idősödő szerep jutna rá. Párosok és párharcok, soha ki nem mondott, és ezért örökké megmaradó múltbeli érzelmek és gondolatok filmje ez, benne két kimagasló alakítással. Binoche mellett ugyanis Kirsten Stewart bizonyítja félelmetes színészi kvalitásait, akit ez előtt leginkább az Alkonyat-filmekből ismerhettünk. A kultikus francia filmrendező, Olivier Assayas pedig mindezt megfejeli a svájci hegyek furcsa felhőképződményének szimbolikusan működő történetével és lélegzetelállító képeivel. (Kritika) (GyZs)



24

Citizenfour

A Citizenfour az év egyik legfontosabb filmje, amely azt mutatja be minden hatásvadászat nélkül, hogy Edward Snowden miként leplezte le, hogy az amerikai kormány gyakorlatilag folyamatosan megfigyelés alatt tartja a saját és más országok állampolgárait. Minél tovább nézzük ezt a szerény, komoly, szemüveges fiút, annál izgalmasabb, nyugtalanítóbb és egyre személyesebb tétű thrillerré válik számunkra a saját valóságunk. Nem fogunk tőle nyugodtan aludni, de pont ezért iszonyú fontos, hogy minél többen lássák. (BB)



23

The Duke of Burgundy

Peter Strickland rajongása a hatvanas és hetvenes évek eurotrash-művészfilmjei iránt nem merül ki azok reprodukciójában, filmes utalásaival nem saját filmjeit legitimizálja, amit pedig létrehoz, az semmi másra nem hasonlít: eredeti. A Duke of Burgundy előző filmjéhez, a Berberian Sound Studióhoz képest kevésbé látványos, sokkal finomabb történet. Egy párkapcsolati parabola egy leszbikus szerelem álomszerű narratívájával, a szadomazo-dinamika hétköznapjaiba ágyazva. Strickland szépségesen gótikus vidéki képeit a Cat’s Eyes természeti zajokba és zörejekbe ágyazott bukolikus filmzenéje kíséri. (Kritika) (PK)



22

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl)

Az év legjobb tinifilmjében két fura, filmőrült srác igyekszik megszépíteni halálos beteg osztálytársuk utolsó hónapjait. Persze először semmi kedvük az egészhez, a főhőst az anyja zavarja át a szomszédba, hogy vidítsa fel egy kicsit azt kedves, rákos kislányt. A betegséggel való találkozás hétköznapira és amennyire csak lehet, könnyedre hangolt bemutatása egyedül is értékessé tenné az idei Sundance fesztivál ünnepelt filmjét, a rendező viszont arra is ügyelt, hogy szuper mellékalakokkal és menő filmes idézetekkel kenyerezze le a nézőt. A valóságban sajnos elég nehéz ilyen kifinomult humorú és ízlésű kamaszokat találni, de ez legyen a legnagyobb baj. (Kritika) (KB)



21

Kész katasztrófa (Trainwreck)

Judd Apatow vígjátékai epikusak: nemcsak mert kurvára viccesek, hanem mert sosem rövidebbek két óra tíz percnél – lassan kibomló, valódi történetek, amiket általában egy mondatban össze lehet foglalni. Ezúttal: Amy Schumer éli a New York-i középosztálybeli karrierista csajszi életét, férfiakkal kefél, aztán nem hívja fel őket, épp olyan lazán, ahogy azt az olyan csávók szokták, akiknek ezt nem szokás a szemére vetni – két óra után aztán megtanul kitartani egy férfi mellett. Na de: semmin nem nevettem többet idén, mint azon a jeleneten, amikor Schumer látens meleg gyúrós pasijával szexel, és arra kéri, hogy legyen vele keményebb, aki viszont ügyetlenkedik, nagyon nem érzi a dolgot, olyannyira, hogy kínaiul kezd el vele ocsmánykodni, majd amikor végre ráérez, akkor a fergetegesen nyomasztó elélvezés pillanatában kiböki, hogy férfiseggre gondol egy fagylaltozóban. Ha nem lenne az Apatow-sztenderdekhez képest nagyon lapos az utolsó félóra, akkor a film sokkal előrébb lenne a listán. (Kritika) (PK)


Trainwreck


20

Liza, a rókatündér

A szertelen, szinte szeleburdi felszabadultság, az ötletek, a fantázia és az iróniával átitatott humor tobzódása magának a szabadságnak a szinonimája. Ujj Mészáros Károly bolondos filmje az idióta japán énekes kísértetével küszködő halálos lányról oly mértékben és oly módon szórakoztató, ahogy azt magyar filmben nagyon ritkán szoktuk látni – és emiatt másfél órára tényleg egy más világban érezzük magunkat. Ha mindehhez hozzávesszük a látványtervezés kimagasló profizmusát, a képi világ szinte Wes Anderson-i szintű precizitását és átgondoltságát, a film minden percét átható, hihetetlenül erős atmoszférát, akkor láthatjuk: a Liza, a rókatündér tényleg az idei év egyik kimagasló mozija. (Kritika) (GyZs)


Liza, a rókatündér


19

Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (En duva satt på en gren och funderade på tillvaron)

Roy Andersson filmjeit másképp kell nézni, mint a legtöbb filmet, ő pedig elég tehetséges és nagy formátumú rendező ahhoz, hogy kialakítsa ezt a szokatlan nézői attitűdöt. Nem hagyományos, felsnittelt jeleneteket forgat, hanem egyetlen beállításból és szögből felvett élőképeket, amelyeken röhejesen kisszerű átlagembereket mutogat, és a hétköznapi idiotizmus megnyilvánulásait lajstromozza. A Borbás István és Pálos Gergő fényképezte Egy galamb... abszurd szituációi persze nem öncélúak: a svéd társadalom történelmi és az európai néző egyéni felelősségét, az elmúlással való szembesülés kínjait boncolgatják. (Kritika) (KB)


A Pigeon Sat on a Branch


18

A mindenség elmélete (The Theory of Everything)

A Stephen Hawking életéről szóló film a világhírű elméleti fizikust alakító Eddie Redmayne-nek köszönhetően került a listára. A mindenség elmélete egy kommersz, lineáris történet, nem kíván magyarázatot adni Hawking korszakalkotó teóriáira, de még azoknak a megszületésére sem, azt mutatja meg inkább, hogyan lehet egy súlyosan beteg, teljesen lebénult ember mellett társnak maradni, és miként lehet szellemileg szabadon élni, miközben a test gyakorlatilag megszűnik létezni. Redmayne alakítása zseniális; mimikájával, gesztusaival teljesen kisajátította magának a fizikus figuráját, a médiában túlmisztifikált Hawkingot hétköznapi, érthető emberré tette. Megérdemelte érte az Oscar-díjat. (Kritika) (CsH)


The Theory of Everything


17

Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows)

Misztikus csábítók és vérszomjas démonok – több száz film készült már az emberek fantáziáját édesen bizsergető vámpírokról, olyan azonban egy sem, ami a vámpírlét szürke mindennapjait mutatná be. Eddig. A Hétköznapi vámpírok ugyanis éppen ezt teszi, méghozzá a méltatlanul ismeretlen új-zélandi humorral, amely a rémtörténetek legsötétebb teremtményeiből is egy pillanat alatt varázsol egy marék kínosan esendő középkorú férfit. Hogyan csípd ki magad a hétvégi buliba, ha nem látod magad a tükörben? Kell újságpapírt terítened a földre, mielőtt valakinek elharapod a torkát? Ilyen és hasonló kérdésekre keres választ az év egyik legjobb vígjátéka. (Kritika) (FP)


What We Do in the Shadows


16

45 év (45 Years)

Van, amikor egy filmnek annyira precízek a dialógusai és minden ízükben hitelesek a színészei, hogy szinte visszafojtott lélegzettel drukkolok, nehogy felboruljon ez a törékeny egyensúly és becsússzon egy fals hang valahol. A tökéletességét egyszerű, visszafogott külső alá rejtő 45 év egy pillanatra sem bicsaklik meg. A frenetikus Charlotte Rampling és Tom Courtenay egy hetet mutat be egy negyvenöt éves, alaposan belakott házasságból, ahol a kommunikáció jelentős része rutinos mozdulatokba és jól ismert pillantásokba kódolva zajlik, és ahova most éppen alattomosan beszivárog a kétely. Érzékeny, szomorú film ez, amit még a gyomromban is igazinak érzek. (Kritika) (BB)


45 év


15

Kémek hídja (Bridge of Spies)

Steven Spielberg régi vágású kémfilmjében a szereplők hosszasan beszélnek, és nagyjából egyforma öltönyt hordanak. Látványosan hiányoznak belőle az akciójelenetek, mintha nem is ebben az évtizedben készült volna. Ez a lassú tempó azonban még a The Americans epizódjainál is életszerűbbé teszi a hidegháborút, főként azt a paranoiát, amelyben a szovjetek felhúzták a berlini falat. Tom Hanks szórakoztató a mindenkinél egy lépéssel előrébb járó, nagy dolgokra hivatott kisember szerepében. A kémek hídja méltó párja Spielberg olyan történelmi témájú filmjeinek, mint a Schindler listája, a Ryan közlegény megmentése vagy a Lincoln. (Kritika) (SzA)


Bridge of Spies


14

A Föld sója (The Salt of the Earth)

A Föld sója egy embert és rajta keresztül az egész emberiséget mutatja be. A dokumentumfotós Sebastiao Salgado elképesztő élettörténete egy isten háta mögötti brazil faluban kezdődött, megjárta a Világbank elefántcsonttornyát, majd egy halálugrással belevetette magát a Föld legpokolibb konfliktusaiba. Salgado évtizedeket töltött azzal, hogy brutalitásukban is gyönyörű képeivel bemutassa az emberiség perifériáján élők küzdelmét, szenvedését – és gyakran – halálát. A film, melyet Salgado fia és Wim Wenders készített, minden giccset mellőzve, de mellbevágó erővel tárja elénk mindazt a csodát és szörnyűséget, amit a brazil fotós a „küldetései” során átélt. (FP)


The Salt of the Earth


13

Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road)

A hetvenéves George MiIler harminc év után folytatta kultikus Mad Max-sorozatát, és a fiatal hollywoodi rendezőket megszégyenítve olyan valóságot teremtett, ahol a vásznon keresztül érezhető a benzinszag, tapintható a rozsda. Első nézésre szinte képtelenség befogadni a film semmihez sem fogható látványvilágát. Tom Hardy fantasztikus utcai harcos, mindennél vagányabb, ahogy az összefüggő mondatokat mellőzve leginkább csak morog. Charlize Theron talán még erőteljesebb a félkarú hadvezér szerepében, minden megnyilvánulása a posztapokaliptikus világ fájdalmát tükrözi. Ez az a film, amit idén a Star Wars mellett mindenkinek látnia kell! (Kritika) (SzA)


Mad Max: Fury Road


12

Ifjúság (Youth)

Paolo Sorrentinót továbbra is az érdekelte, amit már előző filmjeiben, de különösen A nagy szépségben is fejtegetett: az öregséggel és a halállal való szembenézés értelmének kutatása, a pillanat megélése az elmúlás tényének megemésztésével. Ehhez ismét remek színészeket választott (Michael Caine-t, Harvey Keitelt és Paul Danót), és megint tökéletes képi világot társított: agyonesztétizált, színpadias atmoszférát teremtett, ami a melankóliának és a helyenként éles csendeknek köszönhetően legalább akkora illúziónak tűnik, mint az az élet, amelytől a főhősök szenvednek. Az Ifjúságban több a humor és a cinizmus, mint A nagy szépségben, emiatt pedig valamivel könnyedebb is a film. (Kritika) (CsH)


Youth


11

Foxcatcher

Ha film készül a birkózásról, azt minden önmagát kicsit is komolyan vevő embernek látnia kell, ez nem kérdés. Ráadásul a Foxcatcher csak látszólag sportfilm: pszichológiai folyamatok mozgatják, a lelki terror, a testvérek közötti versengés, az elfojtás, a magány, az árulás stb. És képes politikai szatírává is válni. Közben ott lappang benne a tragédia, bele van kódolva, mégis megrázó, amikor bekövetkezik. A Channing Tatum és Mark Ruffalo közti konfliktus az év egyik legnagyobb páros színészi teljesítménye, Steve Carell pedig eljátszhat végre egy pszichopatát, nagy orrot is ragasztottak a fejére. (Kritika) (PK)


Foxcatcher


10

Szcientológia, avagy a hit börtöne (Going Clear: Scientology and the Prison of Belief)

A tapasztalt dokumentumfilmes, Alex Gibney semmi különöset nem csinál idei, nagy port kavart filmjében. Nincsenek eljátszott jelenetek, animációs inzertek vagy más, a kreatív dokumentumfilmek formavilágát idéző megoldások. Csak beszélő fejek vannak, és egy hátborzongató történet. A szcientológia ideológiájának, intézményesülésének és pszichológiájának gondos bemutatásával Gibney lenyűgöz és megrémít – ilyen összeszedett, könnyen érthető film nem készült korábban a témáról. A legélesebben talán két ember portréjára emlékszünk: a szcientológia alapítója, L. Ron Hubbard és a szervezet jelenlegi vezetője, David Miscavige ambiciózus, szenvedélyes és elvetemült alakoknak tűnnek, akiket rossz nézni, de nem tudjuk levenni róluk a szemünket. (KB)


Going Clear


09

Tangerine

Ennek a filmnek olyan atmoszférája van, hogy szinte harapni lehet: az iPhone-nal felvett képek narancsos, pirosas, napszítta színekben úsznak, miközben Los Angeles egyik egzotikusan lepattant negyedében loholunk transzvesztita kurvák nyomában. December 24-én játszódik a sodró tempójú film, amikor a börtönből frissen szabadult travi, Sin-Dee hisztérikus ámokfutásba kezd hűtlen pasiját/stricijét keresve a nem éppen ünnepi hangulatú városrészben. Benézünk egy riasztó kuplerájba és egy saját hagyományok szerint karácsonyozó örmény családhoz is, ahonnan a taxis családfő próbál elszabadulni egy gyors, szigorúan puncimentes numera reményében. Áldott ünnepeket! (BB)


Tangerine


08

Saul fia

Az ezekben a pillanatokban is a magyar filmtörténet legnagyobb sikereinek megismétlése felé száguldó filmről nagyjából már mindent leírtak – aki mindezek ellenére még nem nézte meg, csak magára vethet, és évek múlva sajnálni fogja, hogy legalább nézőként nem vett részt ebben a szinte meseszerű sikersztoriban. A Saul fia a holokauszt borzalmainak egy rendkívül ellentmondásos kérdését, a haláltáborokban a nácikkal kényszerűségből együttműködő Sonderkommando problémáját dolgozza fel egy szűkre szabott, egyetlen személyre koncentráló, individualizált történeten keresztül. A mű hatása részben pont abban rejlik, hogy az ehhez kitalált vizuális szerkezet, a pusztán a főhős percepcióját követő képi világ pontosan leképezi a tematikai fókuszálást. Az operatőr és a hangmérnöki stáb segítségével megvalósított filmélmény olyan testi, zsigeri módon teszi átélhetővé a haláltábor vérfagyasztó atmoszféráját, ahogyan azt talán még nem láttuk. Saulnak (Röhrig Géza), a túlélés ösztönével szembenő, antigonéi értelemben önző hősnek a története bejárta a világot, és elképesztő fogadtatásával iszonyatos terhet rakott a pályája elején tartó fiatal rendezőjére. Képzeljük el, mi lesz, ha évek, évtizedek múlva kiderül, hogy nem is ez volt Nemes Jeles László legjobb munkája?! (Kritika) (GyZs)


Saul fia


07

Taxi Teherán (Taxi)

Ál-taxiba zárva villan fel a mai Teherán néhány pillanata egy olyan filmben, amely parádés érzékkel egyensúlyoz a dokumentumszerű valóságábrázolás és a fikció közötti határon. Panahi a kényszerűen szűk körülmények között is hatásosan és hitelesen tudja vászonra varázsolni a világot: pusztán annyiból, ahogy valaki beül egy autóba, ahogy köszön, a hanglejtéséből és a testtartásából másodpercek alatt ráérzünk a személyiségére, közben pedig felvillan az emberek öltözéke, a nők sminkje, a telefonjaik és a város utcaképe is. A filmnek pontos íve van: a kezdeti spontaneitástól az egyre nyilvánvalóbb megtervezettség fele haladunk, hogy aztán a végén egy csavar, valamint a közreműködők neve helyett azok hiányát az iráni helyzettel magyarázó rövid felirat révén fikció és valóság végképp összekuszálódjon. A filmezés tilalmát taxiba rejtett kamerával kijátszó Jafar Panahi alkotása szórakoztató és gazdag, és egyáltalán nem csak az iráni hatóságokkal való szembenállás politikai ereje miatt fontos. De rendezőjének az a konok eltökéltsége, amivel immár harmadszorra, nem tudni miként, de az iráni hatóságok figyelmét kijátszva filmet forgatott, és azt kijuttatta az országból, remek tanulság (és ellenpélda) a világon mindenütt, de mifelénk különösen lehetőségek és finanszírozás hiányára panaszkodó, és ezek ürügyén nem alkotó filmesek, művészek számára. (GyZs)


Taxi


06

Whiplash

Egy dzsesszdobosról szóló film, amit az egész világ imádott, kivéve a dzsesszdobosokat. Csakhogy a Whiplash valójában nem a dobolásról szól, de még csak nem is a zenéről. Meddig tart az ambíció és hol kezdődik a rögeszme? Helyes eszköz-e a terror, ha a cél az abszolút legjobbat kihozni valakiből? Feláldozhatsz-e mindent és mindenkit, ha tudod, hogy zseni vagy? A kérdéseket a film csak felteszi, de a választ már a nézőre bízza. (Kritika) (FP)


Whiplash


05

Agymanók (Inside Out)

Az animációs filmek terén továbbra is verhetetlen a Pixar. Az Agymanók elképesztően kreatívan mutatja be, hogyan irányítanak bennünket az érzelmeink, hogyan éljük meg a dolgokat, legyen szó egy popdal iránti rajongásról, vagy elköltözés utáni depresszióról. Az teszi igazán zseniálissá, hogy rendkívül okos gondolatokat végtelenül egyszerűen képes elmagyarázni. A hevesebb érzelemkitöréseimkor azóta is képes vagyok elgondolkodni azon, hogy az én fejemben melyik agymanó nyomkodja éppen a gombokat, a saját megszemélyesített érzelmeim vajon hogy nézhetnek ki. (Kritika) (SzA)


Inside Out


04

Birdman

Alejandro González Inárritu filmje a tartalom és a forma tökéletes egymásra égetésének bravúrja, a rendező és operatőre, Emmanuel Lubezki egy millimétert sem tévedtek. A befuccsolt karrierje feltámasztásán görcsösen dolgozó, egykori akcióhős úgy bolyong a broadway-i színház labirintusszerű hátsó folyosóin, mintha a saját megbomló elméjének agytekervényeiből keresné a kiutat. Ehhez a remek párhuzamhoz kellett a végtelennek tűnő egyetlen snitt illúziója, Antonio Sanchez feszes dobszólója, és az olyan remek megoldások a díszletben, mint hogy a folyosókat az egyre kétségbeesettebb főszereplő lelkiállapotához igazítva, szinte észrevétlenül szűkítették. Inárritu ráadásul új életet lehelt Edward Nortonba és Michael Keatonbe is, akiknek már nagyon régóta nem volt annyira emlékezetes alakításuk, mint a Birdmanben. (Kritika) (CsH)


Birdman


03

Sicario

A mexikói drogkartell és az amerikai hatóságok háborúját felvázoló Sicario kritikai sikere leginkább arra mutat rá, hogy mennyire hiányzott már mindenkinek egy olyan akciókrimi, amely végiggondolva, pontosan és fegyelmezetten van megrendezve, hitelesen van megírva (vagy legalábbis olyan érzést kelt), mindvégig feszült, és úgy kemény, hogy az nem keménykedésnek hat. Roger Deakins lenyűgözően precíz képeit Jóhann Jóhannsson fantasztikusan fenyegető filmzenéje teszi tapinthatóvá és analitikussá egyszerre. Az a jelenet pedig, amely a Juarezbe behajtó, mexikói védelmi erők által megerősített amerikai páncélozott hatósági autók haladását mutatja 15 percen keresztül, az év egyik legnagyszerűbb filmes pillanata – még ha szegény helyiek kifogásolták is, mert a városuk állítólag már nem is ilyen, és kicsit unják, hogy így állítják be “egy hiteles filmben”. (Kritika) (PK)


Sicario


02

Magic Mike XXL

Steven Soderbergh 2012-es Magic Mike-ja könnyű kézzel rendezett, elegáns nevelődési történet volt. A folytatás megőrizte ezeket az erényeket, de az előzménynél játékosabb, kísérletezőbb film, amelyben a laza roadmovie-sztori ürügyén sorjáznak a férfiasság mibenlétét firtató, vicces és okos epizódok. Ezúttal Soderbergh csak az operatőr és a vágó volt, a filmet korábbi rendezőasszisztense, Gregory Jacobs rendezte, de a végeredmény így is nagyon soderberghes. Idén Joe Manganiello kisboltban előadott sztriptízén nevettem a legtöbbet a moziban. (Kritika) (KB)  


Magic Mike XXL


01

Távol a világ zajától (Far from the Madding Crowd)

A rovatunkban senkinek sem a kosztümös filmek a kedvencei, de a Távol a világ zajátólban pont az a truváj, hogy Thomas Vinterberg úgy adaptálta Thomas Hardy 19. századi regényét, hogy minden ízében mainak tűnik, hiába játszódik sárban taposó földesurak és katonatisztek között. A képek iszonyú agyasan megkomponáltak és már-már magamutogató módon gyönyörűek, de ezt kiegyensúlyozza a lecsupaszított, természetes színészi játék, és a kettő harmonikus egységgé áll össze. Kevés az ilyen jó  ízlésű film. A korát megelőzően független főhősnőt alakító Carey Mulligannél is megkapóbb az egyik kérőjét játszó Matthias Schoenaerts, aki egészen apró kis darabokra töri a szívünket megható alakításával. (Kritika) (BB)


Far from the Madding Crowd


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!