Az este, amikor Dárdai bepöccent

Fotó: MTI/MTVA / Koszticsák Szilárd

-

Azt kaptuk, amit vártunk. Rutinos, technikás (hozzánk képest legalábbis az), de a meccs nagy részében szerencsére csak ímmel-ámmal támadgató, komótosan passzolgató, középszerű görögöket. S egy fegyelmezetten védekező, visszazáró, taktikusan futballozó, a döntetlennel maradéktalanul elégedett magyar válogatottat. Na jó, legalább magunknak valljuk be: majdhogynem nézhetetlen meccs volt.


0–0, egy pont. Sok vagy kevés? Ha eminnen nézzük, akkor két pontot veszítettünk, leszakadtunk a románoktól és az északírektől. Ha amonnan, akkor egy pontot nyertünk, s nem engedtük, hogy felzárkózzanak mögénk a görögök, ráadásul a finnek is kikaptak Belfastban, úgyhogy mindenképp nyertünk a bolton.

A közönség sem zúgolódott, nem tüntetett, elfogadta azt, hogy nincs mindennap karácsony. Füttykoncert is csak kétszer harsant föl, egyszer a román válogatottnak címezték (amikor a hangosbemondó közölte a nap további eredményeit), egyszer pedig Szalai Ádámnak, akire érezhetően pikkeltek a szurkolók (pedig az első félidőben rendkívül hasznosan játszott, két védővel a nyakán).


Szalai Ádám, nyakában Kirjakosz Papadopulosszal


0–0, egy pont. Végül is: erre készültünk, nem? Mindenki tudta, hogy ez egy ilyen meccs lesz. Kicsit uncsi, kicsit csúnya, de a miénk. Hagytuk, hadd játszadozzanak a görögök (labdabirtoklás: 39–61%, passzok száma: 199–425), a fontos úgyis az volt, hogy a kapunkat ne közelítsék meg, gólhelyzetbe ne kerüljenek, s ezt sikerült is megoldanunk, úgyhogy a statisztikákat szépen ki lehet dobni a kukába.

Na jó, legalább magunknak valljuk be: majdhogynem nézhetetlen meccs volt. Játékunkból – az egy szem Dzsudzsákot leszámítva – hiányzott az ötlet, a kreativitás, a kezdeményezés. Stieber bátortalanul futballozott, Gera elfáradt a végére, Tőzsérnek pedig nem az alkotás az erőssége. Persze, eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Nikolics három méterről eltalálja a kaput. (De nem találta el, ismét a lábában maradt a gól – és a plusz két pont –, akárcsak Bukarestben…)



A meccs nagy részében azonban tördeltük a játékot, húztuk az időt, a félpályáról hazaadtuk a labdát, és örültünk az olyan üresjáratoknak, amikor a demilitarizált övezet biztonságában passzolgathattunk, távol a tizenhatostól, s akkor voltunk elégedettek, amikor az égvilágon semmi nem történt, csak az idő csordogált.

A sajtótájékoztatón aztán kiderült, hogy rosszul láttuk. Dárdai szerint ugyanis győzelemre játszottunk, volt négy-öt (!) gólhelyzetünk, csapatunk pedig „jó úton jár”. (Ezt a szlogent már ismerjük.) Pedig Dárdai nem szokott közhelyek mögé bújni, s ha valamiért szeretni lehet őt, akkor az éppen a karakánsága, az őszintesége, a szókimondása. Kár, hogy mindez vasárnap este arroganciával párosult.



„Kívülről úgy tűnt, már a kezdetektől döntetlenre játszottunk, egyetért-e ezzel a megállapítással?” – kérdezte egy újságíró kolléga a meccs utáni sajtótájékoztatón, Dárdai pedig bepöccent.


Nem tudom, legyen olyan kedves, mondja meg, miért tűnt úgy, akkor válaszolok… Mi harminc méterre állunk a kaputól. Aki nem érti, hogy ennek mi a lényege, az menjen el, és kicsit képezze magát tovább… Nem tudom, hogy hogyan kellene védekezni, oktassatok ki!

És így tovább, ebben a (kioktató) hangnemben. Kár. Mert amit a pályán láttunk, az csúnya volt ugyan, de taktikai értelemben abszolút mestermunka: ezekből a magyar játékosokból maximum ennyit lehetett kihozni. Egy hajtós, brusztolós, időhúzós 0–0-t a görögök ellen.


Lájkolj minket a Facebookon!