Az erőszak az első nyelv

Forrás: Kobal

-

A törzs című ukrán film az elmúlt évek egyik legbrutálisabb és legmegrázóbb alkotása. És nem hangzik el benne egyetlen hangos szó sem.


A bentlakásos iskolákban játszódó filmek lényegében a börtönfilmek alfaját alkotják. Ennek elsősorban nem filmes okai vannak, és nem is szorul különösebb magyarázatra. A börtönfilmek mikroközösségekről szólnak, egy társadalmon kívüli zárt társadalomról, amelyben az erő és a hatalom, illetve az alá- és főlérendeltség politikája érvényesül – nem véletlen, hogy az ilyen környezetben játszódó történetek általában a kinti társadalmak működésének allegóriái vagy legalábbis mikrokivetülései is. De mert izolált közösségekről van szó, ezek a viszonyok sokkal elemibbek. Látszólag embertelenek, ám éppen az emberi természet milyenségének történetei – kollektív értelemben és az egyének szintjén is.



Mert az emberi természet különbözőféle is, nem csak a falka részeként létezik, ezért milyensége épp a közösséggel való konfliktusban mutatkozik meg. Ez pedig az ehhez hasonló történetek narratívájának a vezérfonala is általában. Így válnak a bentlakásos iskolákban játszódó filmek is börtönfilmekké, műfaji alkotásokká. Két nagyszerű példa erre a Magdolna nővérek vagy a Könyörtelenek, ha csak Európát nézzük, és az elmúlt tizenöt évet.

A törzs (Plemya) című ukrán film 2014-ben készült, siketek kollégiumában játszódik, végig jelnyelven kommunikálnak benne, és iszonyú brutális. Másfél éve vetítették a miskolci Cinefesten, meg Cannes-ban is kapott valami díjat, de nem ettől válik fontossá, illetve attól sem kevésbé fontossá, hogy csúszással jut el a (viszonylag) szélesebb magyar közönséghez.



Miroszlav Szlabospitszkij filmjében tehát végig, kizárólag olyan emberek szerepelnek, akik jelnyelvvel kommunikálnak egymással. Hangos szó nem hangzik el benne, és nem is feliratozzák. Ennek van egy olyan, egészen lenyűgöző és magától a történettől lényegében független következménye, hogy mivel megváltozik a viszonyunk a jelentéshez – azaz bár végig beszélgetnek a filmben, de mi azt áttételesen értelmezzük (és értjük is) –, a jelentés ténylegesen ritmussá alakul át, és beépül a filmnyelvbe. Ez pedig még elemibb, zsigeribb és brutálisabb húzást ad az egyébként is kemény képeknek. Még egy csavar az egészben – bár ez egyáltalán nem jellemző egyébként a film világára és hangulatára, viszont éppen a filmnyelvhez való viszonyára mutat rá jól –, hogy az első 15 percben egy csomó burleszkes elem fedezhető fel benne. Nem abban az értelemben, hogy vicces lenne, hanem abban, hogy egy némafilmet kezdünk nézni, amelyben kizárólag a testbeszéd ad nekünk támpontokat.



A film csupaszsága, ereje és egyenessége elemi fájdalmat okoz. A törzs szereplőit látszólag az teszi zárt közösséggé, hogy képtelenek a hangos beszédre, ám valójában a társadalom taszítja ki magából őket – a zárt közösségben való létük viszont képtelenné teszi őket arra, hogy ne az erőszak legyen az elsődleges nyelv, amit beszélnek. Mindehhez egy ukrán város zord lakótelepei, kamionállomásai, rideg lépcsőházai, kollégiumi folyosói és vécéi stb. adják a hátteret.

Ebbe a világba egy új fiún keresztül jutunk be, ő a főszereplő, át kell esnie a beilleszkedés összes állomásán, és a legapróbb dolgokért is az erőszakon keresztül vezet az út. Jellemző például, hogy az első interakcióinak egyike a közösség talán leggyengébb tagjával jön létre, egy értelmi fogyatékos némával, aki maga is úgy lép kapcsolatba a jövevénnyel az ebédlőasztalnál, hogy elveszi az ebédjét.



Elég hamar egyértelművé válik a kollégiumon belül a hierarchia, amelynek az oktatók gyakorlatilag nem is alkotják a részét. A film elején mutatnak egy tanórát, utána nem is találkozunk több tanárral. És ha az erőszak a nyelv, a kizsákmányolás a tőkealap, legyen szó siket lányok prostitúciójáról a kamionállomásokon, vagy éppen a bűnszervezetként működtetett, színes plüssfigurákkal történő koldulásról.

A szerelemnek is a pénz válik az előfeltételévé, nem azért, mert nincs más módja, hanem mert fel sem merül, hogy más módja lehetne.



Miroszlav Szlabospitszkij kétórás filmjének első fele a beilleszkedésről szól a közösségen belüli lét és talpon maradás rutinjának repetitív ritmusában – és nem is egyértelmű, hogy lesz-e mindennek kifutása, vagy metafizikussá válik és véget ér. De amikor lendületét veszti kissé A törzs, akkor nagyon ügyesen kibontakozik több történetszál is: a film második fele egészen megrázó, kezdve egy végtelenül nyugtalanító, visszataszító és nyomasztó olaszországi szállal, majd egy brutális abortuszjeleneten keresztül az egyik legkeményebb és legerőteljesebb filmes befejezésig és csúcspontig, amit valaha láttam.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!