Az ember mindig kreatív, ha halálbüntetésről van szó

Forrás: The Picture Desk

-

Bár a mai Európában nagy felhördülést keltett, hogy Orbán Viktor felvetette a halálbüntetés visszaállítását, az emberiség történetének nagyobb részében természetes volt, hogy bizonyos bűnökért halállal kellett lakolnia az elkövetőnek. És nem is csak egyszerűen lefejezték vagy felkötötték a bűnöst, rendszerint gondoskodtak arról is, hogy halála előtt minél többet szenvedjen.


Összeegyeztethető-e az emberi jogokkal és a modern Európa értékeivel a halálbüntetés? Vagy a másik oldalról nézve: nem jogos-e a társadalom igénye, hogy a legsúlyosabb büntetéssel torolja meg a legszörnyűbb bűnöket? Ezekről a kérdésekről valószínűleg még sokat fogunk hallani a következő hetekben, miután Orbán Viktor miniszterelnök a kaposvári trafikosgyilkosság után ismét bedobta a köztudatba a halálbüntetés kérdését. Nem először tette ugyan, de most csütörtökön még az Európai Parlament illetékes bizottságában is arról lesz szó, hogy milyen következményekkel járna, ha egy EU-tagállamban tényleg visszaállítanák a legsúlyosabb büntetést.

A kimondottan halálbüntetés-párti Lázár János ugyan múlt csütörtökön megkerülte a választ arra a kérdésre, hogy mégis hogyan hajtanák végre a kivégzéseket, történelmi összeállításunkban jó pár különösen kegyetlen vagy éppen humánusnak tartott módszert összegyűjtöttünk, vagyis van miből válogatni.


A kaposvári trafikosgyilkosság után került elő a halálbüntetés kérdése


Ősi törvény

Bár a halálbüntetés Magyarországon 1990 óta alkotmányellenes, és egy sor nemzetközi szerződés – hogy mást ne említsünk: Az Európai Unió Alapjogi Chartája – is tiltja, történeti távlatban nézve ez lehet afféle modern hóbort, múló epizód is. A legelső ismert törvényalkotó a III. uri dinasztia alapítója, Ur-Nammu volt, aki nagyjából a Krisztus előtti 22–21. században – vagyis úgy 4100 éve – uralkodott a sumér városok felett. Az ő rendelkezéseit másolatban megőrző, töredékes agyagtábla már tartalmaz olyan bűnt, amiért halálbüntetést rendel. Azt írja Ur-Nammu:


Ha egy ember felesége, bájait alkalmazva, más férfi után ment, és vele hált, az asszonyt megölik, de a férfit szabadon engedik.

Ez nemcsak az első ismert halálos ítélet, de rögtön a legősibb bizonyítéka a kettős mérce alkalmazásának és a nemek közti egyenlőtlenségnek is, hiszen a házasságtörésért a nőre halál várt, a férfinak viszont nem esett bántódása. Egyébiránt azok a rendelkezések, amelyek olvashatók maradtak Ur-Nammu tábláján, nem annyira a megtorló, hanem a helyreállító igazságszolgáltatás irányába mutatnak, vagyis inkább kártérítést írtak elő, mint halált vagy testi fenyítést. Még a testi sértésért is fizetni kellett, a legtöbbet a kéztörésért – ami arra utal, hogy a sumér városokban a munkaerő érték volt, nem pazarolták fölöslegesen.

Ehhez képest Hammurapi babiloni király szélesebb körben ismert, a Krisztus előtti 18. században keletkezett törvényei már leginkább a szemet szemért, fogat fogért elvet követik: nyelvkivágást, megvakítást vagy kézlevágást rendelnek büntetésül, illetve számtalan helyen mondatik ki a legsúlyosabb ítéletet: „Ölessék meg!” Halál járt egyebek mellett a betörésért, a szökött rabszolga befogadásáért, gyermekrablásért és a hamis tanúzásért is.

A Bibliában olvasható ősi zsidó törvények is hasonló szigorról tesznek tanúságot: Mózes halállal rendeli büntetni az emberölést, a szülők megverését vagy megsértését, a boszorkányságot („Varázsló asszonyt ne hagyj életben” – 2Móz 22,18), a házasságtörést (mindkét fél esetében), a vérfertőzést, a homoszexuális kapcsolatot és még a bestialitást, vagyis az állattal való nemi érintkezést is. Érdekes, hogy utóbbi esetben az állatot sem kímélték:


Ur-Nammu, sumér uralkodó, a legelső ismert törvényalkotó rendelkezéseit másolatban megőrző, töredékes agyagtábla már tartalmaz olyan bűnt, amiért halálbüntetés jár. Pédául a házasságtörés, de csak a nőknek


Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg.

3Móz 20,15


Hadd szenvedjen!

Az írott történelem során gyakran fordult elő, hogy a jogrendszer szinte nem is ismert más büntetést, mint a halált. Az ókori Athénban például Drakón törvényei (Kr. e. 621) majd' minden bűnt halállal rendeltek büntetni, de ezen később lazítottak, és inkább a száműzetést alkalmazták legsúlyosabb büntetésként. Magyarországon Szent István törvényei főleg kártérítést írtak elő, de Szent László már komolyan szigorított: egy tyúk áránál nagyobb értékű lopásért akasztást írt elő. Werbőczy István Hármaskönyve, a feudális jog nagy összefoglalása is egy sor bűn esetére írja elő a „főbenjáró ítéletet”: „ugyanis a tolvajokat felakasztani, a rablókat karóba húzni vagy kerékbe törni, a többieket pedig lenyakazni;


tudniillik a mint megérdemlik.

halálbüntetés

Szent László szigorú volt, egy tyúk áránál nagyobb értékű lopásért akasztást írt elő


A Werbőczy által leírt büntetések is utalnak rá, hogy sokáig nem egyszerűen az elkövető kiiktatása volt a cél, azt is akarták, hogy minél jobban szenvedjen. A kerékbetörés például konkrétan azt jelentette, hogy az elítéltet egy nagy, vízszintesen felállított kerékre kötözték, majd egy doronggal egyenként ripityára törték a végtagjait, és a halálos csapás előtt hagyták még egy ideig szenvedni. Magyarországon 1831-ben még biztosan mondtak ki ilyen ítéletet egy útonállóra (védője Deák Ferenc volt), de végül a felsőbb bíróság ezt előbb lefejezésre, majd akasztásra változtatta.

A karóba húzás, ha lehet, még szörnyűbb módszer volt, amit ugyan az ókor óta használtak – Hammurapi a férjgyilkos asszonyok büntetéseként rendelte –, de a középkorban és a kora újkorban Kelet-Európában, így Magyarországon is szívesen használták. A leghírhedtebb alkalmazója Vlad Țepeș (Karóbahúzó Vlad) havasalföldi fejedelem volt, aki időnként több mérföld hosszan állított fel karókat. A látvány legfeljebb azoknak a rómaiaknak a kegyetlenségéhez lehetett mérhető, akik a Spartacus-féle felkelés után hatezer rabszolgát feszítettek keresztre a Via Appia mentén. A cél ugyanaz volt: a hosszú szenvedés és az elrettentés.



Az emberiség egyébként is igen kreatívnak bizonyult, ha kínhalálról volt szó. Kínában a 20. század elején még alkalmazták az „ezer vágás” vagy „lassú szeletelés” néven ismert büntetést, ami pontosan az, aminek hangzik. A középkori Európában sem volt ismeretlen a kivégzés előtti csonkítás, de a kínai módszer egészen hátborzongató lehetett. Hasonló kegyetlenség, hogy Indiában időnként az elítéltet frissen megnyúzott bivaly bőrébe varrták, majd kitették a napra, és ahogy a bőr kiszáradt, összehúzódott, lassan agyonpréselte az áldozatot.


Hadd lássa mindenki!

A kivégzéseket sokáig nyilvánosan, például a piactéren hajtották végre, aminek kettős funkciója volt: egyrészt a népszórakoztatás (gondoljunk a római arénákban vadállatokkal széttépetett keresztényekre), másrészt egyfajta népnevelés (tanulja meg mindenki, mi lesz a bűnösök sorsa). Ettől a mai napig nem tudtak elszakadni bizonyos rendszerek: néhány éve még Kínából is érkeztek hírek nyilvános kivégzésekről, Iránban 2013-ban nyilvánosan akasztottak fel két rablót, Szaúd-Arábiában pedig tavaly még biztosan volt nyilvános lefejezés – ezeket újabban az érdeklődő közönség fel is veszi videóra, és feltölti az internetre, hogy az egész világ lássa.


Nyílvános akasztás Iránban 2014-ben


Bizonyos értelemben az Egyesült Államokban is nyilvánosak a kivégzések, hiszen időnként a gyilkosok áldozatai lehetőséget kapnak, hogy jelen legyenek az ítélet végrehajtásánál, vagy legalábbis zárt láncú közvetítésben nézzék azt. A leghírhedtebb a 168 ember haláláért felelős oklahomai robbantó, Timothy McVeigh kivégzése volt, amit mintegy 250-en néztek végig a tévéképernyőn 2001-ben. Nem csak emiatt, de egyes sci-fi rémálmokban rendszeresen felbukkan, hogy a sötét jövőben a tévé élőben adja majd a kivégzéseket, így szolgálva ki a tömegek vérszomját.

Különleges helyet foglal el a kivégzési módszerek közt az Ószövetségből ismerős, de az iszlám világ egyes országaiban máig alkalmazott megkövezés. A kivégzés így nemcsak nyilvános, de afféle közösségi esemény is, hiszen mindenki részt vesz benne, az egész közösség méri ki a büntetést. Ugyanakkor a felelősséget is szétteríti: mindenki tekinthet úgy önmagára, hogy nem gyilkosa az elítéltnek, hiszen csak egy követ vágott hozzá.


Csak humánusan!

Bár vallási okokból időnként, egyes országokban – például a 8. században, a Tang dinasztia idején Kínában – eltörölték a halálbüntetést, a kora újkori Európában még legfeljebb azon gondolkoztak, hogy a szenvedést csökkentsék: elhagyják a kínzást, és gyorsan hajtsák végre az ítéletet. Erre persze azért is szükség volt, mert a 15–18. század során egészen tömegessé váltak a kivégzések, hiszen lényegében minden bűncselekményért, így a kisebb lopásokért is a legsúlyosabb büntetést szabták ki (Angliában Oliver Cromwell tiltotta meg a kisstílű tolvajok kivégzését).

A lefejezést eleve – ha lehet ilyet mondani – a legkíméletesebb megoldásnak tartották, és már a késői középkortól kezdve igyekeztek „gépesíteni”. Ebből született a nyaktiló vagy guillotine, amelyet ugyan nem a névadó, egy Joseph Ignace Guillotin nevű francia orvos talált fel, de ő javasolta 1789-ben a francia Nemzetgyűlés figyelmébe mint fájdalommentes és gyors kivégzési módszert. Szükség is volt a gyorsaságra, hiszen a forradalmi terror alatt mintegy 40 ezer embert nyakaztak le, köztük Marie-Antoinette királynét. A guillotine-t Franciaországban egészen 1977-ig használták.



Szintén fájdalommentes, vagyis „humánus” kivégzési módszernek szánták a villamosszéket, amelyet 1890-ben kezdtek használni az Egyesült Államokban a korábban bevett akasztás helyett. Az ötletgazda Alfred P. Southwick fogorvos volt, ezért is vonzódhatott a székes megoldáshoz. Az eredmény egyáltalán nem lett olyan gyors és fájdalommentes, mint gondolták, időnként percekig eltartott, mire az elítélt kiszenvedett, de mégis széles körben elterjedt ez a kivégzési módszer. Az utolsó kivégzést a villamosszékkel 2002-ben Alabama államban hajtották végre, akkor is kilenc percig tartott.


Az USA nyugati államaiban az 1940-es évektől – megint csak a humánum jegyében – kezdték alkalmazni a gázkamrát. A mérges gáz sem bizonyult azonban kellően gyorsnak, volt olyan elítélt, aki 11 percet szenvedett, így fokozatosan kivonták a használatból a gázkamrát – az utolsó elítéltet 2010-ben Arizonában végezték ki ezzel a módszerrel. Az 1980-as évektől inkább a ma is használt méreginjekciókra tértek át, ami egy oklahomai orvosszakértő ötletéből ered. Elvileg a három szer kombinálásával végzett kivégzés fájdalommentes, mert az elítélt az első injekciótól kómába esik. 2010-ben azonban több államban kifogytak az érzéstelenítőből, és a helyettesítésére használt szer legalább egy esetben 25 percre nyújtotta az elítélt haláltusáját.


Méreginjekciós kivégzőszoba a kaliforniai San Quentin börtönben


Magyar hóhér

Magyarországon viszonylag hamar felmerült a halálbüntetés eltörlése. Mária Terézia előbb a kínvallatást, majd 1787-ben a halálbüntetést helyezte törvényen kívül, a legsúlyosabb büntetés a kényszermunka, konkrétan a hajóvontatás lett. Nem sokáig maradt azonban így, mivel 1795-ben, a Martinovics-féle összeesküvés hatására visszaállították és rögtön alkalmazták is.

Deák Ferenc fiatal ügyvédként 1831-ben, a már említett útonálló védelmében úgy érvelt, hogy csak akkor használható a halálbüntetés, ha tényleg nincs remény a tettes jó útra térésére. 1843-ban az Országgyűlés elé került a büntető törvénykönyv javaslata, ami teljesen elhagyta volna a legsúlyosabb büntetést, igaz, ezt végül nem fogadták el. A kiegyezés után, 1878-ban elfogadott, úgynevezett Csemegi-kódex már bűncselekmények egészen szűk körére korlátozta a halálbüntetést, amelyet később – a háborús éveket kivéve – egészen ritkán alkalmaztak.

1945 után azonban a politikai és gazdasági jellegű bűnökre is kiterjesztették a halálbüntetést, és alkalmazták is. Az 1956 utáni megtorlások során 228 főt ítéltek halálra, 199 esetben végre is hajtották a büntetést. A szigor később is fennmaradt, az 1961-es büntető törvénykönyv alapján például 28 különböző bűn miatt lehetett kiszabni a halálos ítéletet: például magzatelhajtás, börtönzendülés vagy súlyos esetben a társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények miatt is. Az 1978-as Btk. ezen jelentősen enyhített, lényegében csak emberölés minősített esetei miatt szabtak ki halálos ítéletet.

A halálbüntetést Magyarországon úgynevezett bitófán hajtották végre, ami nem az amerikai filmekből ismerős, fordított L alak, hanem egy sima gerenda vagy cölöp. A hóhér egy létrán állt a bitó mögött, és hurkot vetett az elítélt nyakába, míg a segédei az összekötözött lábát húzták egy csiga segítségével az ellenkező irányba. Ha jól csinálták, szinte azonnal elpattant az elítélt gerince, de ha kellett, a hóhér el is törte az illető nyakát, vagyis elvileg nem szenvedett sokat. Az utolsó, akit így végeztek ki, a 28 éves Vadász Ernő volt. A különös kegyetlenséggel elkövetett gyermekgyilkosság miatt kiszabott ítéletet 1988. július 14-én hajtották végre.