Az ember, akinek a futás sport, pszichológia és művészet

Fotó: Facebook / Zahorán Ádám

-

Az egyik orvos sportágváltást javasolt neki, a másik azt mondta, annak is örülhet, ha újra tud majd járni. Mégis visszaküzdötte magát az ultrafutók közé, és ötéves építkezés után a régi eredményeit is túlszárnyalja, két hete bajor bajnok lett. A fáradásos combnyaktörése óta Zahorán Ádám következetesen óvatos, de a szíve helyett az eszére hallgatnia egyre nehezebb.


Zahorán Ádám nyerte a 100 kilométeres bajor futóbajnokságot Lipcsében. Jól hangzik. Beleolvasva még jobban: a zsinórban négyszeres győztes Christian Jakobot taszította le Bajorország trónjáról. Amikor viszont beszélgetni kezdtünk, egészen más dimenzióba kerültünk, a magyar ultrafutót ugyanis efféle gondolatok kínozták a rajt előtt: „100 km… legutóbb feladtam… lehet, hogy most is ez lesz a vége? Le tudom én egyáltalán ezt a hosszú távot futni?! Alig tudtam készülni, elég ez a néhány hetes edzés?”

A Németországban élő Zahorán görcsössége onnan eredt, hogy április óta sérüléssel küzdött, akkor a 100 km-es német bajnokságot az élen futva, 25 km-el a cél előtt, ötperces előnnyel kellett feladnia. Az éles combfájdalomért saját magát okolta: „Előtte túledzettem magam. Januárban sérült, február elején beteg voltam, emiatt ifjúkori naivitással két hónapba akartam besűríteni egy három hónapos edzésprogramot, annak teljes hosszával és intenzitásával. Nem sikerült.” Júliusig nem merte megkockáztatni a futást, ezért mindössze három hetet tudott készülni a lipcsei viadalra. Ennek fényében kimagaslónak értékelte a teljesítményét, saját szemszögéből pedig „szenzációsnak” nevezte győzelmét.


Azt a főorvost a kőbányába küldené

A 29 éves futónak minden oka megvolt a sérülése utáni óvatosságra: 2009-ben fáradásos combnyaktörést szenvedett egy versenyen a korábbi túlzott terhelés miatt. Nagyon mélyről kellett visszajönnie, a balesete után az ügyeletes orvos azzal „biztatta”, hogy örülhet, ha fog tudni járni, „felejtse el a futást”. Amit akkor érzett, ma is tisztán fel tudja idézni: undor és felháborodás kavargott benne. „Mekkora tahó, aki ilyet mond egy páciensnek, aki ráadásul élsportoló?! Az ilyen embernek nincs se szíve, se lelke. Persze lehet valaki empatikus készségek teljes hiányában is kiváló szakember, de akkor ne kórházban legyen főorvos, hanem egy vidéki kőbányában robotoljon.” Az operáló orvosa sokkal lelkiismeretesebb volt, azt mondta, a felépüléséhez rengeteg türelem és idő kell, az pedig, hogy képes lesz-e futni, a csavarok egy évvel későbbi kivételekor derül ki.

Később, az egyik viziten egy másik orvos azt javasolta neki, hogy váltson sportágat, ám Zahorán nem adta fel, és egyéves kitartó kezelés, illetve precízen végrehajtott gyógytorna után újra terhelhető lett a lába. Ugyanakkor további évekig tartott, míg utolérte magát. „Majd három éven keresztül kerestem az igazi visszatérést, a valódi áttörést. Nehéz, amikor az embernek a saját árnyékában, a régi sikerektől jócskán elmaradva kell futnia.” Tavaly jutott odáig, hogy öt év után újra lefutott egy 100 km-es versenyt (májusban), majd szintén ötéves szünetet lezárva egy hatórás viadalt (augusztusban). Mindkettőt megnyerte, előbbivel német bajnok lett, ráadásul mindkét esetben jócskán megdöntötte az egyéni csúcsát!



Ami kisebb egy combnyaktörésnél, nem izgatja

Azért kellett ennyit várnia, mert a sérülése után azt a stratégiát választotta, hogy egy-egy idényben sok tízezret, félmaratont és maratont fut, és csak egy-két hosszabb távot illeszt be. Meggyőződése ugyanis, hogy annak idején hibázott, és ha rajta múlna, 18-ról 24-re emelné az ultrafutás korhatárát. „A fáradásos törésem fő mondanivalója, hogy ha az ultrafutást fiatalon elkezdve, túl hosszú távon, túl gyorsan és túl gyakran versenyzünk, előbb vagy utóbb megbosszulja a szervezet.” Bár a sikeres visszatérése igazolta a taktikáját, legbelül nincs kibékülve az óvatos haladással. „Jövőre szeretnék sokkal több rövidebb viadalon és kevesebb ultrán rajthoz állni. Viszont hogy sikerül-e, nagy kérdés, mert ultrafutó vagyok, a szívem a hosszútávok fele húz. Az eszem mondja, tedd meg ezt a lépést, de a szívem azt, hogy inkább ultramaratonokat fuss.”

A biztonság kedvéért a múlt héten elment egy MRT-vizsgálatra, szerencsére semmilyen elváltozást nem találtak nála, vagyis a húzósra sikerült szezon nem hozta elő újra a régi problémát.

Abból az időből nem csak az óvatosság jött vele, hanem egy egészen sajátos szemléletmód is. „A sérülésem óta nem másokat, hanem magamat igyekszem legyőzni. Ha pedig valami gond van, a problémát igyekszem a fáradásos combnyaktörésemmel összehasonlítani. Mindaddig, amíg elmaradnak a nagy sérüléstől, lazán és higgadtan kezelem a szituációt.”



Egy szál hátizsákkal kezdett új életet

A korábban békéscsabai Zahorán három és fél éve Németországban él, talajmechanikai szakvéleményezőként dolgozik Bambergben. „Mondhatnám, hogy a jobb élet reményében költöztem ki, de lódítanék. Amikor kijöttem, nem volt családom, nem volt szükségem az itteni jóval magasabb fizetésre, inkább kalandvágyból céloztam meg a szakmai önmegvalósítást. Kétszáz euróval és egy hátizsákkal nem volt könnyű nekivágni, és teljesen új életet építeni, de végül mégiscsak sikerült.” A munka és a napi edzések mellett nem marad másra ideje, de nem panaszkodik. „A világon szinte mindenki hasonló feltételek mellett kénytelen felkészülni ebben a sportágban. És ne feledjük, hogy a skót Don Ritchie munka és család mellett futotta a 100 km-es futás világrekordját (6 óra 10 perc 20 másodperc, 1978), ami lassan negyven éve várja, hogy megdöntsék.”

Bár a magyar ultrafutók rendszeresen szoktak kiugró eredményeket elérni, közülük többen is a sportág gyenge magyarországi anyagi hátterére panaszkodtak, amit a mieink szerintük lelki erővel tudnak kompenzálni. Zahorán ezt másképp látja: „Sehol, semelyik országban nincs sok pénz az ultrafutásban. Ezt mi sem tükrözi jobban, mint hogy a 24 órás futás világbajnoka, Florian Reus a vb-n egy árva centet sem keresett. De ez nem meglepő, egy verseny a mi sportágunkban akciókban szegény, nem vonz nézőket és ezen keresztül szponzorokat. Ki nézne végig egy 24 órás közvetítést a tv előtt gubbasztva? Senki, még én se. De addig jó, amíg nincs sok pénz az ultrafutásban. Nem akarok pénzéhes versenyzőket és anyagias menedzsereket látni.


Számomra ugyanis az ultrafutás nem biznisz, még csak nem is a klasszikus értelemben vett sport, hanem a sport, pszichológia és a művészet egyvelege.

Azzal ugyanakkor egyetért, hogy a lelki tényezők döntőek a sportágban, lényegében „a fizikai felkészültség 30, a mentális 70 százalékban döntő, és minél inkább nő a táv, annál több kell mentálisan”.


Zahorán Ádám ultrafutó


Ha az első 60 km-t nem élvezed, valamit elrontottál

A mentális sikerreceptet illetően a háromszoros Spartathlon-győztes Rune Larssonnal nagyon nem ért egyet. A svéd szerint ugyanis a versenyt végig élvezni kell. „Egy jó mozifilmet vagy egy ízletes steaket kell végig élvezni. A versenyt nem lehet. Eljön az a pont, ahol a fáradtságtól minden fáj.” Aranyszabálya ugyanakkor neki is van. „100 km-en az első 60 km-t élvezni kell, mert a valódi verseny csak ott kezdődik. Ha valaki már 30-40 km-nél kezd fáradni, akkor ott a felkészülés és a taktika nem volt megfelelő.”

A legutóbbi sikerénél a német szövetség elnökhelyettese, Norbert Madry és a 100 km-es futás kilencszeres német bajnoka, Michael Sommer volt a segítője, és nem véletlenül választott ekkora neveket. A segítőkről ugyanis „sose esik szó, de nagyon sok múlik rajtuk ebben a sportágban.


Egy jó kísérő nálunk olyan, mint a Forma–1-ben egy profi szerelő.

A legjobb a műfajban a tapasztalt ultrafutó, aki érzésből képes lekövetni, min mégy keresztül, és kezedbe adja, ami éppen kell, vagy közbelép a holtponton egy instrukcióval.” A sérülése után ő maga is volt kísérő, többek közt korábbi edzőjét, az évtizedek óta kimagaslóan futó Bogár Jánost is segítette, amiből szintén sokat tanult. „Vannak futók, akik úgy beszélnek a kísérővel, mint egy darab ronggyal, de aki volt már életében kísérő, sose tenne ilyet.”


Zahorán Ádám ultrafutó


Az apja alvás nélkül fut

A sportág hazai szövetségétől úgy értesültünk, Zahorán a jövőben a német válogatottat szeretné erősíteni. „Az infó stimmel, csakhogy a honosítási kérelmemre nemleges válasz érkezett. Hiába tettem százszázalékos állampolgársági vizsgát és 98 százalékos nyelvvizsgát, hiába van korlátlan időre szóló munkaszerződésem mindenféle ajánlólevelekkel, mert nem élek nyolc éve az országban. Igyekeztem a »honosítás külön állami érdekkel« kategóriába bekerülni, ahol három év is elég, ám hiába vagyok német bajnok, az aranyérmet nem olimpiai sportágban értem el.” Miután idén és tavaly is megfutotta a vb-kvalifikációs szintet 100 km-en, magyarként indulhatna a világbajnokságon, ám akkor két évig nem indulhat a német bajnokságban. „Ördögi kör. Akármelyik utat választom, valamilyen szinten veszítek. Lehet, hogy magyar színekben indulok a vb-n, de az is lehet, hogy a német bajnokságot választom, és lemondok a világbajnokságról. Nehéz kérdés, keresem a választ.”

Apja, Zahorán János 55 évesen a sportág közismert figurája, de arról hiába kérdezzük Ádámot, hogyan adták át neki az ultrafutás szeretetét. A gépszíj ugyanis egyszerre kapta el őket 11 évvel ezelőtt. „Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve beneveztünk a Budapest Maratonra 2004-ben, családi váltóban. Három hét alatt felkészültünk, és sikeresen végigmentünk. A fantasztikus hangulat annyira elragadott minket, hogy azután a maratonon próbáltuk ki magunkat, majd jöttek a hosszabb távok. Édesapám nagyszerű példakép, de én inkább a 100 km-ekre és a rövidebb távokra koncentrálok, míg ő a 24 órás futásokon ér el rendre kimagasló eredményt, emiatt elkerüljük egymást a versenyeken. Ő annyiban más tőlem, hogy a 24 órás futásokat gond nélkül átvészeli alvás nélkül, míg nekem hajnali három és hat között komoly gondjaim vannak, ellenben én jobban viselem a fizikai fájdalmakat.” Amit idáig elért, elsősorban a szüleinek köszöni: „Mióta az eszemet tudom, magukkal vittek a hegyekbe a gyalogos és biciklis túrákra, ennek tulajdonítom az elhivatottságomat. De tágabb értelemben az egész sportkarrieremet nekik köszönhetem.”


Zahorán Ádám ultrafutó


Janikát pont ezért szeretjük!

Erre az évre is tartogat még egy nagy dobást, jövőre pedig emeli a lécet. „Októberben a hatórás német bajnokságban szeretném a tavalyi ezüstérmet aranyra váltani. Jövőre pedig szeretnék ismét 24 órás futáson is indulni, egyben a világbajnoki kvalifikációs szintet megfutni.” Korábban nagy álma volt a sportág kiemelkedő versenye, a 246 km-es görögországi Spartathlon, amire 2012-ben eljutott, ám betegség miatt feladni kényszerült. Azóta picit másképp áll hozzá. „A Spartathlon nem szponzor kérdése, sokkal inkább a felkészülésen és a verseny iránti tiszteleten múlik. Sajnos ez utóbbi a szervezők nagyképű, arrogáns és pénzorientált hozzáállása miatt nálam most nincs meg. Egyszer szeretném lefutni, mert olyan nekünk, mint a teniszezőknek Wimbledon, de várnom kell, míg az ellenszenvemet sikerül legyőznöm.”

Korábbi edzője, Bogár János egy interjúban azt mondta, az ultrafutásban nincs áskálódás, irigykedés, csak a futás számít. Zahorán Ádám értékeli ezt a mondatot, de nem tud vele egyet érteni: „Bárminemű rosszindulat nélkül, Janikát pont ezért az optimizmusáért szeretjük! Ahogy Paul Newman mondta, ha nem vagy igazi egyéniség, nincsenek ellenségeid. Ez tényleg így van. Ha valaki jó eredményeket ér el, rögtön felmerül a doppingvád. Korábban zavart az ilyen jellegű áskálódás, ma már nem tudom ezen felhúzni magam. Valószínűleg kellett ehhez a fáradásos törésből adódó szemléletváltás is.”