Az ember, aki úgy nyert, hogy nem félt veszíteni

Fotó: Getty Images / Julian Finney

-

Andy Murray hosszú évekig saját maga ellenségeként viselkedett, de ennek vége lehet: már nem fél a kudarctól, a legjobb tenisze pedig még előtte állhat.


Vasárnapig élt egy mondás, amely nagyban meghatározta Andy Murray múltját, jelenét és a jövőjét is.


Ha nyer, akkor brit, ha veszít, akkor skót.

A Brexit árnyékában ez talán most még inkább így volt, de Murray Ivan Lendl segítségével végre felfogta, hogy ha fél a kudarctól, az emberek véleményétől – és saját magától –, akkor soha nem fog semmit elérni a pályán.


A wimbledoni torna két hetében egy új, minden eddiginél jobb, okosabb, letisztultabb Murray-t láthatott a közönség, aki a maga egyszerű módján beintett mindenkinek, köztük a habzó szájú angoloknak is: ismét megnyerte Wimbledont, ismét maga mellé állította Nagy-Britanniát, és nagyon úgy néz ki, a legjobbját még nem is láttuk.


Felállni a padlóról

Murray 2012-ben, amikor Roger Federer legyőzte őt a wimbledoni fináléban, akkor 0-4-gyel állt a GS-döntőkben. Rajta kívül a történelemben mindössze egy ember veszítette el az első négy Grand Slam fináléját: a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb teniszezője, a karrierjét már amerikaiként befejező csehszlovák Ivan Lendl.


Mindenki Andy Murray-n nevetett, még akkor is, ha tudtuk, fog még a skót nem is egy nagy tornát nyerni. Teljes joggal bélyegezték meg az egyetemes sportélet egyik legszerencsétlenebb alakjának, hiszen abban az érában kell érvényesülnie, ahol a történelem öt legjobb teniszezőjéből három, Roger Federer (17 GS), Rafael Nadal (14 GS) és Novak Djokovic (12 GS) tevékenykedik.

„Féltem az elvesztett döntők következményeitől” – mondta a skót 24 órával a második wimbledoni sikere után az All England Clubban. Murray tisztán emlékszik – hogy ne emlékezne – a négy évvel ezelőtti vesztes wimbledoni döntőjére, elmondása szerint élete legfájdalmasabb vereségére.


Ahol minden elkezdődött:


Andy Murray-n hatalmas teher volt, hiszen egész Nagy-Britannia várt már egy olyan teniszezőre, mint ő. A brit lapok nagyon kemények tudnak lenni azokkal, akik szerintük cserben hagyják a koronát, és Murray is megkapta a magáét. 2012-ben úgy álltunk, hogy utoljára 76 éve nyert hazai teniszező Wimbledonban, bizonyos Fred Perry.


Az út a cél

„Tele voltam érzelmekkel másnap. De akkor és ott, úgy érzem, elfogadtam, hogy nem nyerhetek meg minden tornát. Átgondoltam, és rájöttem, hogy ha úgy veszítek, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a győzelemért, akkor nincs miért bosszúsnak lennem.”


Murray lassú, viszontagságos jellemfejlődése most vasárnap ért véget, amikor hazai pályán másodszor, összességében pedig harmadjára nyert majort. Teljesen más volt ez a győzelem, mint a 2013-as. Akkor az egész koronáért, az Egyesült Királyságért és Nagy-Britanniáért nyert, és úgy is ünnepelt. A legutóbbit viszont már családjának, szeretteinek és magának nyerte.


Felért a csúcsra:


„Ez most más, ezt a győzelmet jobban szeretem. Ezt most a csapatomnak és magamnak nyertem. 2013-ban nagy kő esett le a szívemről, elképesztő volt britként Wimbledont nyerni. Hatalmas nyomás volt rajtam, és amikor végre sikerült, valahogy nem tudtam igazán a magaménak tekinteni. Most teszek róla, hogy ez ne így legyen.”

Andy Murray láthatóan, halhatóan felnőtt a többiekhez. Igaz ez akkor is, ha a Federer–Nadal–Djokovic-hármas nagyon messze van már tőle, már ami a történelmet jelenti. Mindhárom nagyágyú ellen voltak szép győzelmei, de a legfontosabb meccseken rendre elbukott ellenük – kivétel a 2012-es londoni olimpiai döntő és a már említett 2013-as wimbledoni finálé. Az olimpián Federert, Wimbledonban akkor Djokovicot múlta felül.

Murray egyedül soha nem lett volna képes véghez vinni azt, ami egyértelműen benne van. Igazi győztesnek született, csak rossz időbe, mondják. A média leírta, az emberek összesúgtak mögötte, de a családja mellett volt egy csöndes, talán még gorombának is ható úriember, aki hitt benne: az ugyancsak örök vesztesnek induló Ivan Lendl.


Rettegett Iván

Lendl volt akkor is az edzője, amikor 2012-ben megnyerte az olimpiát, akkor is, amikor az év végén megnyerte élete első GS-ét New Yorkban, és akkor is, amikor 2013-ban, 77 év után wimbledoni bajnoki címet nyert Nagy-Britanniának.


A Lendlt ismerők szerint a cseh-amerikai nagyon nehéz természet („Rettegett Iván”), a skót pedig egyesek szerint még nehezebb, így tökéletes párosnak tűntek akkor is, amikor először, és most is, amikor másodjára összeültek dolgozni. Voltak és vannak is közöttük viták és veszekedések (állítólag nem véletlen, hogy 2014-ben elváltak útjaik), de Murray kétségkívül Lendl mellett nőtt fel mentálisan.


Day Eleven: The Championships - Wimbledon 2016

Az ember a siker mögött – Ivan Lendl


Lendl volt az első, aki gátat szabott a skót dühöngéseinek, mert az szerinte negatív energiákat szabadít fel benne, és nem segít neki. Az idei wimbledoni tornára is – ahogy a három évvel ezelőttire is – úgy érkezett, hogy a táskájában ott volt egy kis lista, amelyet minden leülésnél tanulmányozhatott. Ezen listákon szépen, pontokba szedve Lendl tanácsai voltak, csupa-csupa pozitív üzenettel. Az egész tornán meg sem mukkanó, egy félmosolyt el nem eresztő egykori teniszlegenda kis kedves note-okkal készült Murray-nek – hát nem hátborzongató valahol?

Az elmúlt két évben bebizonyosodott, hogy hiába volt nagyszerű teniszező Amelie Mouresmo és Jonas Björkman, Murray-nek szüksége van egy olyan emberre, aki kíméletlenül belemondja az arcába a véleményét, aki akár naponta konfrontálódik vele azért, hogy minél jobb legyen. Murray-nél nem hat a babusgató, gyenge hangnem, Lendl pedig pontosan ezt képes hozni. A meccseken sziklaszilárdan ülő Lendl végül nyolc GS-nél állt meg, edzőként pedig már három van neki – mindegyiket a „kezelhetetlen” skóttal szerezte.


Day Twelve: The Championships - Wimbledon 2016

Igazi páratlan páros!


Lendl megtanította Murray-nek, hogyan hozza ki magából a maximumot. Ő volt az első ember, aki úgy kezelte a skótot, ahogy az elvárta tőle. Nem tudni, meddig dolgoznak még együtt, de a Lendl–Murray-páros vastag betűkkel írta be magát a könyvekbe.


„Nagyon motiváltnak érzem magam. Remélem, tudok még pár Slamen nyerni.” Murray-nek minden esélye megvan erre, hiszen 29 évesen pályafutása legjobb formájában utazik majd Rióba és az év utolsó GS-ére, New Yorkba. Federer már nagyon halad kifelé, a svájci kiválóság augusztusban ünnepli a 35. születésnapját. Nadal folyamatosan sérülésekkel küzd, senki nem tudja, mennyi van még hátra neki. Az egyedüli buktató a 2011 óta uralkodó, Párizsban éppen ellene halhatatlanná váló Novak Djokovic, aki dominálja a párharcukat.


Ha minden igaz, eljött a pillanat, amikor végérvényesen beköszönt a Murray–Djokovic-korszak. Ha a skót mentálisan ott tud lenni a szerb hátában, akkor nagyon izgalmas hónapok és évek következnek. Ha közben elfelejtene pozitív lenni, akkor csak elég bekukkantania a táskába, ott mindent megtalál, amire szüksége lehet.

Az emberekkel pedig nem kell már foglalkoznia: már az angolok is vele vannak, és akkor ki ellene?