Az ember, aki tanul anya nélkül élni – Röhrig Géza versei

Fotó: Szilágyi Lenke

-

A Saul fia főszereplőjének, Röhrig Gézának több mint húsz éve jelent meg az első verseskötete, idén pedig a legújabb, Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit címmel. Elolvastuk.


Egy évvel ezelőtt nem sokan tudták volna megmondani, ki Röhrig Géza. Persze a zenész-költő-színész-rendező-bibliaoktató-halottmosó azóta a Saul fia miatt széles körben ismert lett, és most megjelent új verseskötetét feltehetően sok olyan ember fogja kézbe venni – mint én –, aki korábban nem ismerte a munkásságát, annak ellenére, hogy első kötete több mint húsz éve jelent meg. És bár a sonderkommandós Saulként megbabonázó alakítást nyújtó Röhriget izgalmas kaland megismerni punkzenészként, videoklip-rendezőként és amatőr színészként, versei befogadásához biztosan nem elengedhetetlen művészi tevékenységének minden aspektusában járatosnak lenni.

Inkább személyes életútját érdemes ismerni valamelyest, habár magukból a versekből is megrázó erővel derül ki a lényeg. Anyja, aki maga is árva volt, elhagyta, négyéves koráig az apja nevelte, de egy orvosi műhiba miatt meghalt, és Röhrig állami gondozásba került. Nevelőotthonban élt tizenkét éves koráig, amikor örökbe fogadta egy zsidó család, ahol a holokauszttúlélő – egyébként nem vallásos – nagyapa hatására talált rá a zsidó identitásra és vallásra.



Az új kötet címe, Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit, rögtön, egyértelműen orientálja az olvasót: identitáskérdésekről lesz szó. A címnek, amely elsőre kicsit akár szájbarágósnak is tűnhet, gazdag jelentéstartalma van: a gyökértelenség és a világban való idegenség érzése mellett sugallhatja az intimitás, kötődés saját erőből történő felépítését, a külső-belső otthonteremtést, végső soron a körülményektől független önazonosságot. És, ha akarom, játékos is, nekem rajzolt mesefiguraként jelenik meg a szemem előtt a házak fölött átlépő óriásember, nagy cipőjével, Röhrigére épp csak emlékeztető, huncut mosolyával.


A négy részre tagolódó kötetnek főképp az első szakasza foglalkozik azokkal a témákkal, amelyeket a cím alapján vártam, és ezek egyértelműen a válogatás legerősebb versei. És a legmegrázóbbak is: az első vers rögtön azzal indul, hogy „anyám hasba szúrták”, és a fejezet azzal zárul, a willendorfi Vénuszra utalva, hogy „mit sem ér, ha nincs anya egy nő alatt”. (Utóbbi miatt a női egyenjogúság botfülűbb harcosai lehet, hogy felhorkannának, de persze fontos itt az „alatt”.) Az anyátlanság torkon ragadó, gyomorszorító közvetlenséggel jelenik meg, olyan mély, alapvető fájdalom sugárzik ezekből a versekből, amelyek szinte zsigeri szinten hatnak.


szívem ha megnyalná
holtan esne össze
bár el tudnám
feledni örökre

– kezdődik a kötet talán legjobb és legfontosabb, Találkozás című verse, amely a felnőtt, fiatal férfi és anyja sok év utáni találkozását írja le, benne egy nyugtalanító ödipális-erotikus epizóddal és azzal az egyszerre keserű és bölcs lezárással, amely mesterien tömöríti két rövid sorba a megkerülhetetlen pszichológiai igazságot, hogy nem feltétlenül várhatók anyai érzések egy olyan nőtől, aki maga is árván nőtt fel:


s nem várnék tán úgy
a szeretetére
hisz ő se volt soha
senki szemefénye

Költői képei sokszor rémmesébe illően hátborzongatók és a tudatalattit közvetlenül megszólítók. Az 1967 (Röhrig születési éve) című versben egy padon ülő nő eregeti köldökzsinóron léggömbként lebegő fiát, majd bicskával amputálja, a Fiú pedig egy anyját belülről fogyasztó kannibál magzatról szól. Ugyanakkor az anyja vastagbele mellett magának helyet kikönyöklő és a köldökzsinórral „harangozó” magzat képe a vers végén már inkább mókás, mint ijesztő.


Röhrig Géza


Röhrig verseinek megrendítő ereje legfőképpen abban rejlik, hogy saját magával és másokkal kapcsolatos, találó lélektani megfigyeléseit egészen egyszerűen, bámulatos tömörséggel és precizitással képes megfogalmazni, egy-egy sora sokszor egy-egy gyomorba rúgás. Az Örökbefogadásban a nevelőszüleitől folyton elszökő fiú így magyarázza tettét:


nem azért szököm el
hogy hiányozzak
én mindig hiányzom
tegnap ma holnap
hogy hiányozzak

„Én mindig hiányzom” – mindössze három szóra van szüksége ahhoz, hogy fájdalmasan, pontosan megragadja az állami gondozásban nevelkedett fiú identitásproblémáját, azt a betölthetetlen űrt, ami örökké benne tátong.

Az emberi lét fundamentális fájdalma a kötet további fejezeteiben is főtéma marad. (Kivéve talán a harmadik, kicsit könnyedebbnek tűnő szakaszt, amelyben festők munkáit önti versekbe.) A második fejezetben főleg elesetteket, lecsúszott, társadalom peremén élő figurákat mutat be nagy érzékenységgel, és ugyanolyan pszichológiai éleslátással, mint az önéletrajzi versekben. Akad itt kurva, késelés miatt mozgássérültté vált férfi, szexuálisan kihasznált, kiszolgáltatott nő és hajléktalan, de a legszívbemarkolóbb számomra az elszegényedett öregasszony, aki így szólal meg az Annus ángyi című vers végén:


'nem tudom kiváltani a gyűrűm a zálogból
így meg' mutatja föl csupasz kezét
'röstellek az uramhoz kimenni a temetőbe'

Kívülállók, kitaszítottak, akikkel egy anyátlan ember valamiféle lelki közösséget érezhet. Részben ők (sebesült hajléktalan, jeruzsálemi koldus) a szereplői a negyedik, utolsó fejezetnek is, amely a hitre és a fohászkodásra koncentrál. Az itt megjelenő – vagy sokkal inkább: innen hiányzó – Isten az elesettek, elhagyottak isteneként tűnik fel vagy marad távol.


így ordít bennem is hiányod a makacs
nem érzem
nem tudom
de vagy te vagy

A kötetet keretező Transz és című versek bibliai utalásai megidézik a zsidók vándorlását, illetve Istennel kötött szövetségüket, hangsúlyosan jelezve, hogy nem csupán a személyes anyahiány, hanem az univerzális gyökértelenség és magányos végtelenség verseit olvastuk.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!