Az ember, aki nem eszik, és nem használ áramot

Fotó: AFP / Josh Edelson

-

A kiválasztottak már tesztelhetik – ezt hívják privát béta fázisnak – a jövő ételének 2.0-s változatát. Ugye, hogy hülyén hangzik? Pedig ennek a cikknek ez a legkevésbé furcsa mondata.


Októbertől kezdik kiszállítani a Soylent 2.0 nevű ételt, előrendeléseket pedig már most fel lehet adni. A joghurtszerű szmötyi tizenkét palackos kiszerelésben 29 dollárba, azaz körülbelül nyolcezer forintba kerül. Egy palack egy felnőtt ember napi tápanyagigényének ötödét fedezi. Feltéve, hogy az emberben egyáltalán nem él vágy arra, hogy egyen bármit, hanem csak életben akar maradni. A Soylent azoknak az étele, akik szükséges rosszként tekintenek az étkezésre úgy általában, és hajlandók így felépíteni egy teljes életet.


Nem mondtam le az evésről, csak megszabadultam a vacak ételektől. Számomra az innováció legalább annyira a felesleges dolgok eltávolításáról szól, mint a hasznos újdonságok hozzáadásáról.

Rob Rhinehart


Rob Rhinehart 2013 elején kezdett el kísérletezni az étkezést kiváltó, semleges ízű táplálékkal. Márciusban közösségi finanszírozási kampányt indított, a kampány végén pedig hárommillió dollár birtokában vághatott bele a Soylent nevű tápanyag tökéletesítésébe és gyártásába.


A Soylent kezdetben por alapú volt


Mi a baja ennek a csávónak?

Valami logika van Rhinehart érvelésében, még ha nem is szívesen teszi magáévá az ember. Egyrészt a létfenntartás céljából történő evést olyan felesleges tevékenységnek tartja, amire nem pazarolna agyi ciklusokat. Ráadásul szeretné egészségesen – itt kiesik a gyorskaja – és gondolkodás nélkül – itt pedig a főzés – letudni az egészet. Erre találta ki a Soylentet, ami a proteinshake és az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszer-felügyeleti Hatóság (FDA) tápanyagokra vonatkozó ajánlásának szerelemgyereke.


Azt feltételeztem, hogy a testnek nincs szüksége az ételre, csak a vegyületekre és az elemekre, amik benne vannak.

Rob Rhinehart


Az ételpótlék ízét is úgy állította be a feltaláló, hogy ne is emlékeztessen semmire. A tesztelők palacsintatésztához, kekszhez, törölközőből facsart léhez és nem mérgező gyurmához hasonlították az ízvilágot.

Meglepő módon ennyi elég volt ahhoz, hogy egy rakás pénzt vágjanak Rhineharthoz. Persze az ötlet abból a Szilícium-völgyből származik, ahol több cégvezérről is tudni lehet, hogy kétmillió egyforma pólója és nadrágja van, nehogy azzal kelljen reggel fárasztani a milliárd dolláros agyát, hogy mit vegyen fel.


A legviccesebb, hogy míg korábban tényleg alig foglalkoztam azzal, mit és hogyan eszem, a próbatétel alatt másra sem tudtam gondolni, mint hogy mi mindent ennék sokkal szívesebben, mint ezt az E-betűlevest

– írta Körtesi Gáspár a Cinken a Soylent-tesztről.


Kevesebb hal, több alga

A Soylent 1.0-t hamarosan követték a fejlesztett keverékek. Az egyiktől a doboz lett kisebb, a másiktól vegánbaráttá vált az étel – a omega-3 zsírsavakat algából származóra cserélték –, mindenféle olajakat váltottak ki egymással. Közben a Soylent receptjét szabadon módosíthatta bárki, készült is belőle ezernyi változat. Az eltérő összetételű keverékekről pedig élénk vita folyt: különös tekintettel arra a problémára, hogy a kezdeti receptektől a fogyasztók úgy fingtak, mint a géppuska.


soylent

Fincsi, mi?


De eleve, ki jár zöldségeshez?

A váltás azért érdekes, mert a 2.0-s táplálék bejelentésével együtt Rhinehart a blogján publikált esszében búcsúzott el a pazarló nyugati élet több luxustermékétől. Ilyen például a váltóáram. Ez azért számít luxusnak, mert az Egyesült Államok áramtermelésének nagy része szénhidrogének elégetésével történik, amit fenntarthatónak a legjobb indulattal sem lehet nevezni.


Ezzel a döntéssel a mindennapi élet igencsak megváltozik, és ez az a pont, ahol Rhinehart ismét érdekessé válik. A Soylenten látszik, hogy siker. Kicsit megdöbbentő, hogy vannak rajongói, de hát vannak rajongói az i-termékeknek, a Nikon-fényképezőgépeknek vagy mondjuk Adam Sandler filmjeinek is. Izgalmas viszont, hogy milyen emberkísérletet végez magán ez a hihetetlenül elszánt figura.

A váltóárammal ugyanis eltűnik a lakásból az összes nagyobb fogyasztású berendezés: hűtő, mikrosütő, mosógép. A hűtő nem fog fájni Rhinehartnak, a Soylent eláll a sarokban a világ végégig (minőségét megőrzi egy évig amúgy), igazi ételt pedig csak akkor eszik, ha a barátaival beülnek egy étterembe. A mikrosütő dettó.


Soylent CEO Rob Rhinehart

A PC-t és a két monitort napenergia hajtja


A mosógép viszont trükkös, és itt ugyanakkorát hajlít a világon, mint amikor az ételt a tápanyaggal és a nyomelemekkel azonosította. Azt állítja, hogy mosógépet tartani, mosni, szárítani nagyobb környezetterheléssel jár, mint új ruhákat rendelni Kínából, amikor a régiek bekoszolódtak.

Az egyenleten pedig tovább javít, hogy használt ruháit eladományozza, így még abban a tekintetben is nyugodt lehet, hogy valójában nem termel hulladékot. Még boldogabb lenne, ha emberek helyett robotok varrnák a ruhákat – bár egyelőre a robotok is árammal működnek –, de mindent nem lehet azonnal megkapni. Egyelőre elégedett az elképzeléssel.


Jó lenne, ha a konténerhajók atomreaktorral működnének, de még így is hatékonyabbak, mint boltban vásárolni ruhát.

Rob Rhinehart


A függetlenség utolsó lépése pedig az, hogy a megmaradt eszközöket – kis fogyasztású PC, telefontöltő, világítás és egy olcsó mobilprojektor – egy napelemről hajtja meg, ami nap közben egy akkumulátort tölt. Természetesen össze van hackelve az egész, nem drága bolti megoldást – például Teslát – vásárolt. Viszont az élet átállítása egyenáramra így nem került többe 1450 dollárnál, ami alig több 400 ezer forintnál.

A kísérlet még tart: a Soylent 2.0 épp csak előrendelhető, a napelemes háztartás se látott még telet. A Rhinehart által felvetett kérdéseket pedig érdemes végiggondolni. Legalább azt, hogy lehet-e tévé, autó vagy mosógép nélkül élni? És persze érdemes-e?