Az ember, aki megcsinálta a világ legjobb filmjét. Kétszer

Fotó: Getty Images / Central Press

-

Ma száz éve, 1915. május 6-án született Orson Welles, aki hollywoodi stúdiórendezőként és elszánt független filmesként is a legnagyobb amerikai színész-rendezők sorába tartozik, filmes karrierje előtt pedig mindent elért a színházban és a rádióban, amit el akart. A legjobb rendezéseit összegyűjtő toplistánkból kiderül, hogy Welles kiről írt tankönyvet kamaszkorában, mi köze van a Transformershez, létezhet-e jobb film az Aranypolgárnál, és azt is eláruljuk, hogy mégis kinek a micsodája a Rózsabimbó.


10. Bizalmas jelentés (Mr. Arkadin, 1955)

Orson Welles legfontosabb filmje az 1941-es Aranypolgár. Ezt mindenki tudja róla, és az Aranypolgárról mindenki hallott, az is, aki nem látta. Wellesnek persze nagyon elege volt pályaindító filmjéből, nem volt hajlandó elfogadni, hogy a szélesebb közönség csak arra legyen kíváncsi tőle. A Bizalmas jelentésben ezért újrajátssza leghíresebb filmjét, sötétebb és kiábrándultabb hangvételben: Mr. Arkadin (Welles), a titokzatos, nagy hatalmú milliomos megbízza lánya cinikus és opportunista udvarlóját, hogy kutakodjon a múltjában, állítása szerint ugyanis a 20-as éveket megelőzően nem emlékszik semmire.



Megtörtént vagy kitalált események, megbízhatatlan emlékekből összeálló történések rekonstrukciója kezdődik, de Arkadinon nem lehet fogást találni, hasonlóan ahhoz, ahogy a film is folyton kidobja a nézőt a fikciós világból: torz terek, a folyamatosságérzetünket megtörő vágások és furcsa nézőpontokból felvett képek zavarnak össze. Nem csoda, hogy a Cahiers du Cinema kritikusai, a francia új hullámosok imádták a Bizalmas jelentést, és minden idők tíz legjobb filmje közé választották. A sors fintora, hogy a Welles elképzeléseit híven tükröző változat után pont úgy kellett nyomozni, mint Arkadin után: a 60-as évek elejére már három különböző verzióban is bemutatták a filmet, a véglegesnek tekinthető változatot pedig csak 2006-ban adták ki DVD-n.


9. A per (The Trial, 1962)

A 60-as évektől Welles már csak Európában dolgozott. Kafka kisregényét zágrábi és párizsi helyszíneken forgatta, így omladozó, elhanyagolt palotákon és sivár, betonszürke lakótelepeken keresztül visz Josef K. útja, akinek fogalma sincs róla, miféle bűnt követett el, de kénytelen elfogadni, hogy az életével kell fizetnie érte.



K-t Anthony Perkins játssza, akinél senki sem hozza hitelesebben a szende, „elnézést, hogy élek” arckifejezéssel tüsténkedő kispolgárt. A két évvel korábbi Psychóval ellentétben itt nem bújik ki belőle az ördög, inkább udvariasan tudakolja arrogáns, de kisstílű ügyvédjétől (őt persze Welles alakítja), hogy megúszhatná-e valahogy ezt az egész kellemetlenséget. De hiába. Wellesnek saját bevallása szerint ez a nyomasztó kelet-európai rémálom volt a kedvence a filmjei közül.


8. Macbeth (1948) / Othello (1952)

Welles annyira imádta Shakespeare-t, hogy kamaszkorában az iskolaigazgatójával közösen tankönyvet is írt róla, amit aztán évekig használtak egy csomó iskolában. Mikor huszonévesen elindult a színházi karrierje, New Yorkban botrányos és hatalmas sikerű előadásokat rendezett a Macbethből, amelyben csak feketék játszottak, és a Julius Caesarból, ahol a kosztümök a fasiszta Olaszország uniformisait idézték.



Mindkét későbbi Shakespeare-filmjében ő alakította a címszerepet, a kivételezett helyzetük és becsvágyuk terheivel birkózó, nagy formátumú figurákat. A Macbethet még Amerikában forgatta, kis túlzással egy B filmekre szakosodott stúdió hátsó kertjében, papírmasé jelmezekkel, az Othellót pedig évek fáradságos munkájával, európai és észak-afrikai helyszíneken sikerült tető alá hoznia – a film végül Marokkó hivatalos nevezéseként nyert Arany Pálmát Cannes-ban, így a mai napig ez az egyetlen marokkói győztes. A küzdelmes készítéstörténet mindkét filmen nyomot hagyott, ennek ellenére ambiciózus és egyedi Shakespeare-feldolgozásokról van szó.


7. Az óra körbejár (The Stranger, 1946)

Harmadik filmjében Welles náci háborús bűnöst játszik, aki Amerikába menekülve, álnéven éppen feleségül vesz egy tisztes connecticuti menyecskét. Még szerencse, hogy a levakarhatatlan detektívet játszó Edward G. Robinson a nyomába ered, és felkergeti Franz Kindlert az óratoronyba – mert ez a karizmatikus pszichopata egy dolgot szeret nagyon, az órákat.



Welles és az RKO stúdió főnökei kölcsönösen szerettek volna már megszabadulni egymástól az Aranypolgár és az Ambersonok bukása után, ez az egyszerű, izgalmas krimitörténet pedig épp megfelelőnek tűnt a búcsúhoz. A rendező azért kihozott belőle egy feszült, hideglelős thrillert, amely egyébként az első hollywoodi film volt, amelyben a náci haláltáborok felszabadításakor forgatott dokumentumfelvételeket mutattak.


6. Az Ambersonok tündöklése (The Magnificient Ambersons, 1942)

A film, amely lerombolta Welles hollywoodi érvényesülésről táplált illúzióit: a középnyugati kisvárosban játszódó, évtizedeken átívelő családtörténetet a stúdió a rendező elképzeléseitől eltérően vágta meg, és egy másfél óra alá szorított, csonka verziót mutattak be belőle. Az idők szavát meghalló, autógyártásba fektető vállalkozó (Joseph Cotten) és a maradi, régi dicsőségükre büszke rokonok közötti konfliktus nyilván ismerős volt a konzervatív stúdióvezérekkel viaskodó Welles számára, a filmjéért vívott és elveszített küzdelem mégis nagyon megviselte.



Azért a formai szempontból az Aranypolgár nyomdokain haladó, hosszú, bonyolult koreográfiájú, mélységi beállításokkal dolgozó Ambersonok tündöklése még megkurtítva is nagyszerű film. Kicsit az Elfújta a szélre hasonlít: a visszavonhatatlanul a múlt ködébe vesző világ iránt érzett nosztalgia szívszorító emlékműve.


5. A harmadik ember (The Third Man, 1949)

Kakukktojás a listán, mert A harmadik ember Carol Reed filmje, bár úgy hírlik, a saját jeleneteinél Welles nemigen hagyta szóhoz jutni az angol rendezőt. Két okból kihagyhatatlan mégis. Egyrészt azért, mert Welles az Ambersonokkal szerzett rossz tapasztalatai után tudatosan vállalt színészi munkákat, hogy azok bevételéből finanszírozhassa saját rendezéseit. A harmadik ember pont nagyon nívós produkció, de Welles később bevállalt mindent, kis költségvetésű olasz történelmi filmektől kezdve borreklámokon át egy Transformers-rajzfilm szinkronjáig.



Ennél azonban fontosabb, hogy a kiismerhetetlen, rejtélyes és ördögien vonzó Harry Lime alakjában Welles pár jelenettel halhatatlan figurát teremtett, aki természetesen sokkal izgalmasabb a főhősnél, a háború utáni Bécsben mindenféle kalamajkába keveredő regényírónál. Érdemes megnézni a fenti jelenetet, amelyben a halottnak hitt Harry Lime váratlanul felbukkan a kapualjban: az a csibészes félmosoly túlzás nélkül filmtörténeti jelentőségű.


4. A gonosz érintése (Touch of Evil, 1958)

Van abban valami sorsszerű, hogy az utolsó, nagy stúdió által készített, klasszikus film noirt épp Welles rendezte, aki ’41-ben az Aranypolgár trükkös narratív szerkezetével és újszerű formai megoldásaival komoly hatást gyakorolt a születőben levő műfajra. Saját állítása szerint a főszerepet játszó Charlton Heston ragaszkodott hozzá rendezőként, a valóságban azonban inkább Wellesnek lehetett fontos, hogy legalább még egyszer Hollywoodban rendezhessen. A sokat emlegetett, háromperces, a bomba élesítésétől a robbanásig tartó nyitó snittet például aligha tudta volna felvenni komoly hollywoodi stáb szakértelme nélkül.



De A gonosz érintése nemcsak technikai virtuozitása miatt fontos film, hanem azért is, mert rémisztő, kaotikus és veszélyes világot mutat be, ahol az idealista mexikói nyomozónál sokkal jobban megértjük a korrupt, cinikus, saját belső poklában sínylődő rendőrfőnököt. Őt az elhízott és szétcsúszott Welles játssza, félelmetes és szánni való figurát teremtve. Egyedül a kiöregedett kurva tud szót érteni vele, akit pedig Marlene Dietrich, egy letűnt világ idolja alakít – utolsó amerikai filmjében Welles kíméletlenül szembesít vele, hová züllöttek a múlt hősei.


3. A sanghaji asszony (The Lady from Shanghai, 1948)

Welles azért rendezett noirt a műfaj csúcsidőszakában is. A sanghaji asszonyban akkori felesége, Rita Hayworth játssza minden idők egyik legemlékezetesebb femme fatale-ját, aki simán elcsavarja a New Yorkba érkezett ír matróz (Welles) fejét, aztán elkezdi módszeresen tönkretenni a szerencsétlent. Ez az egyetlen film a listán, ahol annyira jó a stúdió által összevágott, másfél óra alatti változat, hogy hajlamos vagyok elhinni, a rendező 155 perces verziója talán túlzás lett volna.



Bár a fenti, sokszor másolt jelenetet mindenki ismeri, azért sosem árt újranézni a vidámparki tükörterembe helyezett finálét: a megsokszorozott, egyszerre több nézőpontból mutatott alakokkal Welles mindent elmond a saját hazugságaik csapdájában vergődő, torzult személyiségű noirszereplőkről.


2. Aranypolgár (Citizen Kane, 1941)

Sok újdonságot aligha mondhatunk a filmről, amelyet a legrangosabb szaklapok fél évszázada a világ legjobbjának tartanak (bár a legutóbbi Sight & Sound szavazáson csak második lett Hitchcock Szédülése mögött), és amely az Amerikai Filmintézet szerint is a valaha készült legfontosabb mozgókép. Jó, ha tudjuk, hogy Welles huszonöt éves korában rendezte ezt a filmet, és akkoriban példátlan módon teljesen szabad kezet kapott Hollywoodban, miután hírhedt Világok harca-rádiójátékával a fél országot ráparáztatta az ufóveszélyre.



Persze az egész „legjobb film”-cirkusznak semmi értelme, magáról a filmről semmit nem tudunk meg ebből – arról elég annyi, hogy egy tehetsége és becsvágya miatt naggyá lett, majd ugyanezek miatt boldogtalanná vált férfi portréja. De Charles Foster Kane (Welles) titkát sosem lehet teljesen megfejteni, részint azért, mert csak a rá emlékezők bizonytalan vallomásaiból ismerjük meg őt. A kultstátusz persze a zseniális alkotótársak teljesítményének – Bernard Herrmann első filmzenéjének, Gregg Toland forradalminak ható, mélységben komponált képeinek – is köszönhető, ahogy a bemutatót övező botrányoknak is. Kane figuráját William Randolph Hearstről, a kor legbefolyásosabb médiamoguljáról mintázták, aki meglehetősen berágott Wellesre az enigmatikus Rózsabimbó-motívum miatt, Hearst ugyanis szeretője punciját becézte így.


1. H mint hamisítás (F for Fake, 1973)

A lista többi filmje is mutatja, hogy Wellesnek esze ágában sem volt az Aranypolgárral learatott babérjain ülni. Egyik utolsó munkájában teljesen más utakon jár, mint játékfilmjeiben, de mégis ugyanarról beszél: arról, hogy mindegy, miféle valóságot építünk fel magunknak, legyen szó identitásról vagy művészetről, az egész konstrukció csak hazugságok és vágyálmok szőttese, amit pillanatok alatt úgy össze lehet kuszálni, hogy sosem mászunk ki alóla.



A H mint hamisítás esszéfilmjének három hőse van: egy magyar származású műkincshamisító, egy író, aki róla ír könyvet, aztán maga is hamisítónak áll, és Orson Welles, aki bűvészjelmezben bölcselkedik a nézőnek, és közben jóízűen kiröhög mindenkit: a közönséget és az úgynevezett művészeket, elsősorban saját magát. Kevés ilyen könnyed, jókedvű, sodró lendületű filmet ismerek, amelyben mintegy mellékesen kerülnek elő a fikciógyártás természetéről szóló, legalapvetőbb kérdések. A H mint hamisítás van olyan jó film, mint az Aranypolgár.

A fenti videóban az egyik legmenőbb mai videoesszé-alkotó elemzi és ajánlja a H mint hamisítást, bevallva, hogy mindent ebből a filmből lopott. Itt pedig a teljes film megtekinthető.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!